Artanzix / 24

Archívum

2022-08-10

Összeállította: Rieder Gábor

A bumeráng bosszúja

Ausztrália a sokáig kisemmizett őslakosok, az aboriginálok művészetében rátalált saját kulturális önazonosságára. Ennek melléktermékeképpen az alacsony növésű, feketére aszott, törékeny aboriginálok nagy mennyiségben gyártják a népies szuveníreket a helyiek és a turisták örömére. Sőt az elmúlt egy-két évben az évezredes múltat idéző, archaikus művek a műkereskedelem magasabb köreibe is beszűrődtek. Van már őslakos művész, akinek képe átlépte a kétmilliós határt is. Az 1935 körül született, Ausztrália belső sivatagában élő Tommy Watson egyik művéért tavaly 240 ezer ausztrál dollárt adtak. (Fenti festményét 26 400 AUD-ért ütötték le a Sotheby’s melbourne-i aukcióján 2007. május 24-én.) Watson – nyolc társával együtt – a nyugati világon túli kultúrákat bemutató, nemrég megnyitott párizsi Musée du Quai Branlyban is szerepel. Nem mintha ő tudna erről. Watson se írni, se olvasni nem tud, sőt még angolul is alig-alig beszél. Ideális célpont a szerencselovagoknak, akik megpróbálják kizsákmányolni a készséges és tudatlan őslakosokat. Mégis, a Red Sand Art Galéria tulajdonosai, akik a népművész több, jellegzetesen pontozott, absztrakt festményét értékesítették már, fel voltak háborodva, mikor a sajtó „kizsákmányolással” vádolta meg őket. Az ügyből rágalmazási per kerekedett, ahol megjelent az ősz fejű, írástudatlan Watson is. A bennszülött művész úgy adott oda negyven képet korábban a galériásoknak, hogy semmit sem kapott érte cserébe! A képüzérek azzal védekeztek, hogy Watson unokahúgát fizették ki 61 ezer ausztrál dollárral és egy használt autóval. Ez igazán nagyvonalú gesztusnak tűnik, ha tudjuk, hogy az eddig értékesített húsz festményért több mint 800 ezret kaptak a vásárlóktól. Mi ez, ha nem kizsákmányolás?

Teheráni kortársak

Az iráni Kortárs Művészeti Múzeum alagsorában Homeini ajatollah életnagyságú portréjának szigorú tekintete vigyázza Picasso Műterem modellel című vásznát. A társaság előkelő: van itt Monet, Renoir, Gauguin, Toulouse-Lautrec, Miró, sőt Jackson Pollock és Andy Warhol is. Warholtól egy Mick Jagger-, egy Mao-és egy itt különösen pikánsnak számító Marilyn Monroe-nyomat is található. A kollekciót az utolsó iráni sah felesége, Farah királynő halmozta fel. Két évvel az iszlamista forradalom előtt, 1977-ben készült el a gyűjteményt befogadó múzeum, amit a sah feleségének rokona tervezett, Frank Lloyd Wright és a klasszikus perzsa építészet ötvözésével. Az Ázsia legkomolyabb modern gyűjteményeként számon tartott, 2–5 milliárd dollárra becsült teheráni anyag jelenleg a múzeum raktárában porosodik. A Guardian tudósítója szerint a két éve megválasztott miniszterelnök, Mahmud Ahmadinedzsad kulturális reformjainak áldozataként. Az elkötelezetten iszlamista kormány által kinevezett új igazgató megnyugtatta az újságírót, hogy a nyugati kollekció csak helyhiány miatt szorult az alagsorba, a múzeum területét ötvenszeresére növelő nagy átalakításig. Más szakértők szerint viszont az iráni kortársakkal telepakolt múzeum a Nyugat-ellenes ideológiai harc színtere. A kulturális szembenállást nem tagadja a regnáló hatalom. Igaz, a múzeumban még Bill Viola is szerepel, a szoborparkban pedig Giacometti és Henry Moore szobrai magasodnak. De a kormányzat szívesebben állítja ki a klasszikus perzsa miniatúrák gyöngyszemeit, például a nagy mitikus hőst, Rusztemet, ahogy a Végzetről magyaráz díszes sátrában.

Garancialevél

„Egy festményünket se küldjük el Angliába, hacsak a brit kormány abszolút garanciát nem nyújt a visszatérésükre” – jelentette ki Irina Antanova, a moszkvai Puskin Múzeum igazgatónője egy 2008 januárjában esedékes kiállítás kapcsán. A feltétel különösnek tűnik, hiszen miért is ne adná vissza a londoni Royal Academy a kiállításra kölcsönkapott műtárgyakat? Az 1961 óta posztján álló, veterán igazgatónőnek megvolt az oka a furcsa garanciaigényre. Az orosz múzeumoknak ugyanis van mit takargatniuk: a gyűjtemények fő értékeit államosított vagy hadizsákmányként eltulajdonított műkincsek jelentik. Például a dúsgazdag moszkvai mágnás, Szergej Scsukin kollekciójából. Scsukin az egyik legkomolyabb modern művészeti gyűjteményt hozta létre a 19. század végén és a 20. század elején. Kezdetben az orosz vándorfestőket kereste, de Párizsban élő bátyja ösztönzésére rákapott az impresszionistákra is. 1897-ben vásárolta első Monet-festményét, amit később Gauguinek, Van Goghok, Cézanne-ok, Picassók és Matisse-ok követtek. Scsukin Matisse-szal olyan személyes barátságot ápolt, hogy a mester megrendelésre festett neki vásznakat. Például a szimbolista fauvizmus csodálatos főművét, a zöld dombokon körtáncot járó meztelen vörös alakokat: a Táncot. (Scsukin tulajdonát később szétosztották az Ermitázs és a Puskin Múzeum között, az utóbbi kép az Ermitázsba került.) A páratlan modernista gyűjteményt az 1917-es oroszországi forradalom után a bolsevik hatalom államosította. Scsukin Franciaországban élő unokája nemrég bírósághoz fordult, hogy visszaszerezze eltulajdonított javait. Valószínűleg a nagy londoni kiállításon is tesz majd egy próbát.

Divatművészet

A kortárs művészet és a divatvilág kölcsönösen inspirálják egymást régóta, de most valami másról van szó: a professzionális vizualitás két területe teljesen összekeveredett. A népszerű japán képzőművész, Takashi Murakami új Los Angeles-i kiállításán egy Louis Vuitton-boltot állított fel, ahol saját táskafantáziáit kínálja a vásárlóknak. A „japán Warhol” a színes keleti rajzfilmstílussal, a mangával termékenyítette meg a sötét tónusú, konzervatív francia luxusmárkát. A Chanel is valami hasonlóban töri a fejét. A párizsi divatház az iráni származású sztárépítésznővel, Zaha Hadiddal terveztetett egy futurisztikus csodapalotát. A képzőművészek munkáit bemutató mozgó konténer-múzeum először a hongkongiak előtt nyílik meg jövő februárban. A Chanel divatguruja, Karl Lagerfeld a cég egyik örök klasszikusát, a steppelt bőr kézitáskát tervezteti újra kortárs képzőművészekkel. A legendás retiküllel Coco Chanel, a kiöregedett és évtizedekre nyugdíjba vonult divatreformer tért vissza a kifutók csillogó világába a második világháború után. Az 1955 februárjában (innen a neve: 2.55) bemutatott kézitáska forradalmasította a ridikülök világát: a mindenes kis tárca egy elegáns lánccal a vállra került át. A világ nagyvárosaiban vándorló hatalmas Chanel-pavilon számára olyan kortárs képzőművészek gondolják újra a 2.55-ös modellt, mint Sophie Calle, Sylvie Fleury és Subodh Gupta. Mindeközben a brit művészet fenegyereke, Damien Hirst a Levi’s számára készít farmereket és pólókat. A népszerűséget kereső kortárs művészek és az exkluzivitást hajszoló divatházak ma úgy borulnak össze, mint a hatvanas években, a pop-art virágkorában.

Dávid örök

A főleg vasúti terepasztalokról ismert, legendás német játékgyár, a Märklin – ahol a harmincas években feltalálták a 16,5 milliméter nyomtávú szabványt (H0) – piacra dobta a „múzeumkocsik” új szériáját. A 2007-es múzeumvagon Michelangelo Dávid-szobra és a gyár eredeti göppingeni fémöntödéje előtt tiszteleg. A 15 centiméternél alig nagyobb vasúti kocsi a reneszánsz szobor 8,5 centiméteres bronz másolatát fuvarozza. Készült belőle a legelterjedtebb szabványnál (amit a Kelet-Európában jól ismert PIKO is használ) kisebb és nagyobb méret is. A miniatűr verzióban a Dávid-szobor már csak négy centiméter magas – ezt egy mindössze 6,5 milliméteres nyomközön futó kocsi szállítja. Ekkora öntvénynél már semmi esetre sem tűnik fel, hogy a reneszánsz férfiakt hátáról hiányzik egy izom. Mikor három évvel ezelőtt sor került a firenzei Akadémián őrzött eredeti remekmű tisztítására és számítógépes szkennelésére, Massimo Gulisano professzor különös anatómiai felfedezést tett. Az antik héroszok nagyszerűségében ábrázolt bibliai hős jobb lapockáján egy bemélyedés található. Ott, ahol az anatómia szabályai szerint egy izomnak kéne domborodnia! A problémával maga Michelangelo is tisztában volt, egy levelében elpanaszolta, hogy a rossz minőségű márványtömb miatt nem tudta hűen követni a természet törvényeit. Így inkább rábízta magát a hibás carrarai nyersanyagra, megadva magát a kő belső parancsának.