Hippi Hitler

Részletező, rajzos akvarellstílus, olyan közkedvelt klasszikus témákkal társítva, mint a méltóságteljes középkori katedrális, a barokk templomhomlokzat, a vadregényes tájba szőtt romos antik rotunda, a háborgó hegyi patak fölé kinyúló, leszakadt fahíd vagy a lombjavesztett fák között húzódó, poros országút. A festő bármelyik 19. századi iskolázottságú, kicsit borongós lelkű, műkedvelő piktor lehetne, ha nem töltené be a láthatárt minduntalan egy-egy pszichedelikus derűt sugárzó szivárvány. A tarka színcsíkok és a repkedő szívecskék festője egy brit testvérpár, a képromboló gesztusaikról elhíresült Jake és Dinos Chapman. Az eredeti szerző pedig nem más, mint Adolf Hitler, aki elsősorban nem művészként írta be magát a véres huszadik század történelemkönyveibe. A későbbi diktátor a második világháború előtt még Bécsben álmodozott a művészeti főiskoláról, ekkor készültek azok a részletgazdag, de kicsit lehangoló akvarellek, amelyek közül párat a brit kortárs művészpáros megvásárolt 115 ezer fontért. A tizenhárom Hitlertől származó vízfestményt – poén vagy megszentségtelenítés végett – kiegészítették a jókedvű hippi-részletekkel. A divatos londoni kiállítóhelyen, a White Cube Galériában bemutatott sorozat a hangzatos „Ha Hitler hippi lett volna, milyen boldogok is lennénk” címet viselte. „Ha létezik pokol – szabadkoztak a művészek –, és Hitler ott van, akkor forogni fog, mikor látja ezeket. Ez már nem az ő műve, hanem a mi munkánk.” Ezt pénzben is érzékeltették: az átfestett képeket hatszoros áron kínálták! 

Sikolyok

Ki szeretne egy koponyaszerűen összeaszott fejű, rémülten jajongó portrét a nappali falára? Elég sokan, hiszen az expresszionizmus norvég előfutárának, Edvard Munchnak Sikoly címen futó számtalan variációja rendszeresen izgalomba hozza a műkincstolvajokat. A kilencvenes években a norvég Nemzeti Galériának kellett – négy rabló jóvoltából – pár hónapig nélkülöznie sajátSikolyát, az 1893-as olajváltozatot. A másik olajjal festett Sikolyt pár évvel ezelőtt, 2004 nyarán lopták el fegyveresek az oslói Munch Múzeumból. A fényes nappal érkező maszkos rablók magukkal vitték a hatalmas Munch-anyagot (több mint ezer festményt) őrző közgyűjtemény két legdrágább kincsét, a Sikolyt és a Madonnát. A rendőrség hosszas nyomozás után 2006-ra derítette fel a bűnügyet, a rablók bíróság elé kerültek, a festmények pedig vissza az oslói múzeumba. Egy rövid, ötnapos kiállítás után a két erősen megrongált festmény visszavonult a restaurátorok műhelyeibe. A két esztendeig tartó alapos helyreállítási munka – számtalan kémiai analízis és mikroszkopikus vizsgálat – után a Sikoly idén májusban végre ismét kikerült az állandó kiállításra. A múzeumjáró közönség ismét megcsodálhatja a sikoltó figurát (amit a kutatás szerint egy Párizsban kiállított perui múmiafej inspirált), valamint a háttér ragyogó, hullámzó vörös vonalait, amiket állítólag a Krakatoa vulkán hamuszemcséin megtörő napfény festett az égre azon a bizonyos 1892-es naplementén, mikor Munch barátjaival egy szanatóriumból sétált hazafelé, s mikor megfogant fejében a kép ötlete. 

Hamis Dalí

Súlyos állításokat fogalmazott meg Stan Lauryssens műkereskedő Dalí és én című könyvében. A belga szerző azt állítja, hogy az extravagáns szürrealista mester ismert alkotásainak háromnegyede hamisítvány. Lauryssens nem a levegőbe beszél, műkereskedőként ő is közreműködött homályos eredetű Dalí-festmények eladásában. Sőt az idősödő katalán művész olyan közel engedte magához, hogy belelátott a műtermében működő képgyárba is. A népszerű szürrealista festő ugyanis – virágkorán túljutva – asszisztensek hadával készítette el saját hamisítványait. A kereslet óriási volt, az újgazdagok és a feketén szerzett pénzüket tisztára mosó üzletemberek sorban álltak a képekért. Az avantgárdot a kereskedelmi festészettel összeházasító művész pedig kihasználta a helyzetet, hiszen kicsapongó és költséges életmódja fenntartásához komoly anyagi forrásokra volt szüksége. A szürreális sztorira már le is csapott Hollywood, állítólag Al Pacino játssza majd a katalán zsenit. A könyv hitelességéből azért jelentősen levon a szerző különös előélete. Stan Lauryssens valóban ült már börtönben hamis Dalí-képekkel való üzérkedés miatt, de korábban több álinterjúja is megjelent már, az ezredforduló óta pedig krimiírással foglalkozik. Bár Lauryssens ezúttal hangsúlyozta könyve dokumentumjellegét, nem valószínű, hogy a nagybetűs művészettörténetbe gyorsan bekerülne. 

Új Fabergé-tojások

Egy óriás munkagépeket gyártó, londoni nagyvállalat befekte- tési cége új Fabergé-tojásokat készül piacra dobni. Méghozzá teljesen legálisan, felújítva a több mint 90 éve megszakadt tradíciót. A hugenotta ősökkel büszkélkedő, szentpétervári ékszerész, Peter Carl Fabergé 1864-ben szállt be aranyműves édesapja üzletébe. A tehetséges fiatal mester csillaga gyorsan emelkedett, 1885-ben már III. Sándor cár kérte fel egy ajándék húsvéti tojás készítésére. Felesége, Marija Fjodorovna kellőképp meg is lepődött, hiszen az elegáns fehérzománc tojás nyitható volt, belül egy arany „tojássárgája”, azon belül pedig egy aranytyúkocska bújt meg. A leleményes ékszerremekmű hagyományt teremtett, ettől kezdve a cári család tagjai a Fabergé-manufaktúrában készült tojásokkal lepték meg egymást minden húsvétkor. Az összes ékszertojás más-más meglepetést tartogatott: volt óraszerkezettel ellátott, palota-miniatúrákkal dekorált, zöld bársonyon úszó hadihajómakettet rejtegető, mini aranyhintóval érkező, sőt a transzszibériai expressz platina-arany másolatával párosított is. Egészen 1917-ig folytatódott a kedves hagyomány, amikor a bolsevik forradalom elsöpörte a teljes Romanov-dinasztiát, udvari ékszerészeikkel, a Fabergé-családdal együtt. A külföldre menekült leszármazottak nem tudták megvédeni a jól csengő nevet, egy amerikai kozmetikai cég megszerezte magának a második világháború után. 2007-ben viszont a már említett befektetési csoport megvásárolta a márkát, hogy újjáélessze a manufaktúrát az örökösök segítségével. A Fabergé-tojás bombaüzlet, a Romanovok egykori húsvéti ajándékait jelenleg nagy múzeumok és rangos magángyűjtemények (például a monacói hercegé) őrzik, miközben az orosz oligarchák vadásznak rájuk. A kérdés csak az, hogy sikerül-e újjáéleszteni az egykor volt szakmai bravúrt és a vitathatatlan ékszerész kreativitást. Az új kollekció rövid időn belül választ adhat erre. 

Guggenheim Vilniusban

A nyakas litván nép évtizedeken keresztül ellenállt az erőszakos oroszosításnak (a balti államok között messze itt a legalacsonyabb az oroszok aránya), most viszont szabad országként önként engedi be fővárosába a nagy szomszédot. Illetve legyünk pontosak: csak a szentpétervári Ermitázs Múzeumot. Igaz, van egy közvetítő is, a klasszikus orosz mamutintézmény szállásadója a múzeumi globalizáció amerikai éllovasa, a Guggenheim Alapítvány. Idén tavasszal jelentették be az illetékesek, hogy Vilnius régóta várt új múzeumát a Guggenheim hozza tető alá – az Ermitázs hathatós segítségével. A két múzeumóriásnak volt már egy közös akciója Las Vegasban, de úgy tűnik, a kaszinók városának közönségét nem sikerült elbűvölni, a félkarú rablók érdekesebbek a kortárs művészetnél. A volt szovjet tagköztársaság területén talán nagyobb sikerre számíthat a szentpétervári és az amerikai múzeum közös anyaga. A vilniusi polgármester egyenesen 400 ezer látogatót vizionál évente, ami nem kis szám a 3,5 millió összlakosú balti miniállam számára. A 2013-ban megnyíló új múzeum tervezője a szakma egyik legnagyobb sztárja, Zaha Hadid. A brit–iraki származású tervezőnő egy rá jellemző futurisztikus csodamonstrumot álmodott meg a Vilniust kettészelő folyó partjára, a balti főváros büszke üveg felhőkarcolói elé. A több mint százmillió dollárból megvalósuló múzeum olvadtan szétfolyó, mégis lebegő tömbje a szemközti szocreál kultúrpalotára néz, örökké emlékeztetve az ermitázsbeli anyagot, hogy a litvánoknak nem volt mindig felhőtlen a kapcsolata a nagy orosz medvével.