Artanzix / 29

Összeállította: Rieder Gábor

Sárga köd

Ha a látogató megáll a bécsi Am Hof téren, szemközt a jezsuita templommal, a sötétség leszálltakor kísérteties jelenésben lesz része. A Verbund-székház homlokzata előtt a járdából gyér köd gomolyog elő, mintha egy hollywoodi thriller hátborzongató díszlete lenne, csak nem kék, hanem koszos neonsárga fényben. A szél által jobbra-balra sodort ködfal időről időre utánpótlást kap a föld alól, majd egy óra elteltével eltűnik a semmibe. A furcsa jelenség mindennap megismétlődik, ha leszáll az est. A titokzatos sárga köd nem egy érthetetlen természetfeletti esemény, hanem a Verbund cég műgyűjteményének legújabb kortárs művészeti alkotása. A vízenergiára szakosodott, Ausztriában piacvezető vállalat a környezettudatos óriásinstallációk nagymesterét, Olafur Eliassont szerezte meg magának. A dán–izlandi sztárművészt mostanában kézről kézre adják a komoly nemzetközi vállalatok, nemrég a Louis Vuitton karácsonyi kirakatait rendezte be, majd a BMW-nek tervezett fantáziaautót, most pedig a Verbundnál tette le a kézjegyét. Az installáció október elejétől gondolkodtatja el a bécsieket a kénszínű mélységekről, és köti össze (legalábbis a művész szándéka szerint) a közteret az irodaház galériájával. A nagy léptékben gondolkodó, divatos Eliasson idén nyáron New yorkot bűvölte el gigászi méretű, mesterséges vízeséseivel. A császárvárosba nem jutott eredeti munka: a yellow Fog 1998-ban már szerepelt egy amerikai kiállításon – igaz, akkor csak egy rövid ideig üzemelt, míg a Verbund-székház előtt hosszú távra építették meg. 

Olafur Eliasson: Sárga köd, 1998/2008, installáció, Verbund-székház, Am Hof, Bécs

Olafur Eliasson: Sárga köd, 1998/2008, installáció, Verbund-székház, Am Hof, Bécs

A szajha útja

A képzőművészek a reneszánsz évszázadaiban kivívták maguknak a jogot, hogy koszos tenyerű kézművesek helyett előkelő értelmiségiként tartsa őket számon a társadalom. Vagyis csatlakoztak a laikus városi tudósok egyre népesebb táborához, amely a klasszikus tudományok mellett már csak a bohém diákéletet (lásd Villon curriculumját) értékelte többre. Valamikor ekkortájt, a 14–15. században, az erősen italos egyetemi diákosztály kebelén találkozott először a képzőművészet a prostitúcióval. Az első randevúból virágzó (munka)kapcsolat fejlődött ki, hiszen meztelenül modellt állni tisztességes leány nem akarhatott és a huszadik század elejéig ez így maradt – nem véletlen, hogy a Montmartre előbb volt híres züllött mulatóiról, Vienna mint zseniális művészeiről. Napjainkban a legősibb foglalkozás Amszterdamban keresztezi a képzőművészet útját. A helyi önkormányzat ugyanis nekilátott a híres-neves Piros Lámpás Negyed felszámolásának. A városvezetőség először divattervező stúdiókat álmodott a sokat próbált épületek üvegkirakatai mögé, de októberben új elképzelés is napvilágot látott. A holland de Key ingatlanos cég tehetséges ifjú képzőművész-titánoknak adná ki az általa felvásárolt egykori bordélyokat. Vagyis a turisták hada a közeljövőben már kortárs műalkotásokat csodálhat az ablakok mögött. Az átalakulás örömteli, bár nyilvánvaló, hogy a cég csak az ingatlanok értékét szeretné feljebb tornászni a művészekkel, amire a latinnegyed-hangulat megteremtése az egyik legolcsóbb és legbejáratottabb nemzetközi megoldás. 

Múzeumláz

Kína nem pihen. A hatalmas ázsiai országot az olimpiai láz után elérte a múzeumfejlesztési láz. Vagy csak észrevette, hogy a nemzetközi műkereskedelem él-hal a kínai sztárművészekért. Az Art Newspaper értesülései szerint a pekingi Nemzeti Művészeti Múzeum három éven belül egy újabb épülettel bővül majd. Az új múzeum az olimpiai közvetítésekből jól ismert – a Herzog & de Meuron svájci iroda által jegyzett – Madárfészek Stadion közvetlen szomszédságában születik majd meg. A kínai kormány 100 millió font értékben képzeli el a beruházás költségvetését. A Művészeti Múzeum igazgatója, Fan di’An szerint az egyre gyarapodó kortárs anyag és a nemzetközi kiállítások bemutatása tette szükségessé a 80 ezer (!) négyzetméteres bővítést. és ha a vezető politikusok új múzeumot akarnak, akkor azt gyorsan akarják. Az eredeti múzeumépület a Kínai Népköztársaság tízéves évfordulójára készült 1958-ban. (Maga Mao Cetung írta fel a bejárat feletti táblára az intézmény nevét.) A szocreál alkotások valószínűleg megmaradnak ezek között a falak között, míg a kortársak átköltöznek majd az új épületbe. A leghíresebb kínai képzőművész, Ai Weiwei üdvözölte az elképzeléseket: „Ez jelzi, hogy a kínai kormány felismerte a kortárs kultúra szükségességét.” Majd kissé szkeptikusan hozzátette: „de minden a programtól függ, hiszen az új épület semmit sem ér jó program nélkül, amit akár cenzúrázhatnak is.” 

Futurista jubileum

Futurista kiáltvány (Le Figaro, 1909. február 20.) © Centre Pompidou, Paris. Photo Georges Meguerditchian

Futurista kiáltvány (Le Figaro, 1909. február 20.) © Centre Pompidou, Paris. Photo Georges Meguerditchian

„Le akarjuk rombolni a múzeumokat, a könyvtárakat, az akadémiák minden fajtáját, és harcolni akarunk az erkölcsösködés, a nőmozgalom és minden megalkuvó vagy hasznos hitványság ellen” – jelentette ki az olasz költő, Marinetti a Futurista kiáltvány 10. pontjában. Majd hogy egyértelműbb legyen, költői hevületében még hozzátette: „A szenes ujjak dobják csak a vidám tűzvészeket! Erre! Erre! Gyorsan vessetek tüzet a könyvtárak polcaira! Térítsétek el a csatornák futását, hogy elöntsék a múzeumokat! Ó, milyen öröm lenne látni, amint ezeken a vizeken lebegve úsznának az árral, szétszaggatva és megfakultan, a régi dicsőséges vásznak!” Bármilyen bizarr, ilyen és hasonló manifesztumokból sarjadt ki az egész avantgárd művészet. Ami azóta tananyaggá vált. Sokat elmond a mi korunk modernizmushoz való viszonyáról az, hogy a futurizmusnak (annak a mozgalomnak, amelyiknél hangosabban semelyik izmus sem kelt ki a művészet múzeumosítása ellen) kiállítást szentelnek. A párizsi Pompidou Központ a Figaro címlapján 1909-ben megjelent Marinetti-kiáltvány százesztendős évfordulóját egy óriástárlattal ünnepelte. Az október közepén nyíló kiállításhoz a kurátorok összegyűjtötték az olasz eredetű mozgalom nemzetközi folytatásait, a párizsi orfikus kubizmustól kezdve az orosz kubofuturizmuson keresztül az angol vorticistákig és az amerikai szinkronistákig. Marinetti ugyancsak megilletődne a kiállítás precíz, akadémikus osztályozását látva. A futurizmus szülőatyja éppen százéves kiáltványában egészen más jövőt képzelt el generációjának: „Majd ha negyvenévesek leszünk, más, fiatalabb és nálunk értékesebb emberek hadd dobjanak csak a papírkosárba bennünket, mint felesleges kéziratokat. Egyenesen ezt szeretnénk!” Hiába, az utókor másképp látta helyesnek... 

Onasszisz El Grecója 

El Greco: Mária megkoronázása

El Greco: Mária megkoronázása

„A Görög”, vagyis El Greco hazatért Görögországba. Meglepő, de a görög közgyűjtemények mindössze kilenc művet őriznek a manierista festészet világszerte imádott kiválóságától, a lángnyelvszerűen hullámzó elnyújtott alakok és a fémes csillogású színkontrasztok nagymesterétől. Az ok persze köztudott, a Korfu szigetén született művész éppen azért kapta – a nehezen megjegyezhető domenikosz Theotokopulosz helyett – az egyszerű El Greco nevet, mert választott hazájában, Spanyolországban azt könnyebb volt kimondani. (és mert persze nem sok más görög festő élt akkoriban Hispániában.) Az athéni Nemzeti Galéria saját háom El Grecója mellé most kapott egy negyediket. Igaz, csak kölcsönbe, két év múlva a Mária megkoronázását ábrázoló olajfestmény az Onasszisz Alapítvány szintén athéni székházába vándorol majd át. A hihetetlen pénzügyi és szerelmi kalandjairól ismert hajómágnás Onasszisz végrendeletében egy jótékonysági alapítványt is létrehozott. Ez vásárolta meg a közelmúltban egy amerikai kereskedőtől (nem publikus összegért) az ovális formájú, minden El Grecó-s stílusjegyet felvonultató, közepes méretű festményt. A templomi oltárképhez készült vázlat vonzza a hírességeket, előző neves tulajdonosa az óriási vagyont összeharácsoló Fülöp-szigeteki diktátor, Ferdinand Marcos volt.