Szép lélegzet

Egy közepesen ismert festő 1919-ben besétált egy párizsi illatszerboltba és pár frankért megvásárolta Rigaud egyik népszerű női parfümjét, a Belle Haleine-t. Két év múlva New Yorkban fotós barátjával új címkét tervezett az üvegcsére, majd kitették a mindössze egy számot megélt folyóiratuk címlapjára. A parfümösüvegért 2009 februárjában a párizsi Grand Palais üvegkupolája alatt több mint 11 millió eurót fizetett ki egy vásárló. A hihetetlen áremelkedésben közrejátszott pár szerencsés (de nélkülözhetetlen) tényező. A Grand Palais-ban ugyanis a sajtó által kicsit nagyzolóan „az évszázad árverésének” nevezett Yves Saint Laurent-hagyatéki aukció zajlott. Vagyis a parfüm egykor a világhírű divattervező tulajdonában volt. Ráadásul a címkét történetesen a modern művészet ikonja, Marcel Duchamp készítette Man Ray segítségével. Duchamp – pár évvel az után, hogy híres piszoárjával fenekestül felforgatta a hagyományos képzőművészetet – lekaparta az eredeti címkét a fioláról. Majd Man Ray készített Duchamp-ról egy fényképet, amin női parókában mint valami egyiptomi királynő feszít. Ezt applikálták rá az etikettre, amin kissé megváltoztatták a feliratokat, Rigaud kezdőbetűjéből RS monogram lett, az Eau de Violette-ből pedig Eau de Voilette, Párizs mellé pedig felkerült New York is. Merthogy Duchamp áttette székhelyét a tengerentúlra, hogy ott terjessze az avantgárd igéit. Végül a parfümről készült fotó a New York Dada című magazin címoldalára került fel. A Szép lélegzet (Belle Haleine) címet viselő alkotás azóta hatalmas művészettörténeti karriert futott be. Nem a dadaista szójátékok, hanem a rejtélyes RS betűk miatt. A monogram feloldása – a lila kartondobozon lévő aláírásból ez egyértelműen kiderül – Rrose Sélavy, Duchamp női alteregója, minden rendű és rangú feminista művészettörténész első számú hivatkozási pontja. Vagyis nemcsak egy jókedvű, polgárpukkasztó ready made-del van dolgunk, hanem a szexuális identitás váltogatásának egyik szimbolikus játékszerével. 

Mussolini bunkere

A kortárs művészet az utóbbi években sportot űz abból, hogy a leglehetetlenebb, használaton kívüli épületekbe fészkelje be magát. Nem csak az alacsony bérleti díj miatt, az elhagyott épületek belakásához város- és társadalomjobbító ideológia is tartozik: a kultúra élen jár a rozsdaövezetek revitalizálásában. A lerobbant gyárépületek kiállítóteremmé alakítása már olyan hétköznapi esemény, hogy csak Budapesten legalább öten megpróbálkoztak vele. Az olaszok még jobbat találtak ki. A római Ca D’Oro Galéria – a helyi önkormányzat segítségével – Mussolini egykori bunkereiből alakított ki kortárs művészeti kiállítóhelyet. A második világháború alatt megépített félezer négyzetméteres bunker a soha meg nem valósult római világkiállításhoz tervezett EURnegyednél terül el. A föld alatti helyiségek nem követik az egyszerre modern és klasszicizáló felszíni épületek fasiszta monumentalizmusát. A bunker egyszerű és funkcionális: nyersbeton oszlopok őszinte zsaluzással, rozsdás vasszerelvényekkel és biciklikkel hajtott elektromos rendszerrel. Az eredeti tervek szerint a Duce és a felső vezetők húzták volna meg itt magukat a bombázások idején, most kortárs festmények sorakoznak a fehérre meszelt betonfalakon. (Lásd cikkünket a 38. oldalon.)

A Munch-hatás

Egy márciusi vasárnapon, hajnali kettő óra felé férfiak támasztottak egy létrát a larviki templom falához. Felmásztak rajta, majd betörték az üvegablakot és (köszönhetően a nem túl bonyolult biztonsági berendezésnek) magukkal vitték az oltár 2-3 millió dollárra becsült ékességét. Az oltárképet a rangos 16. századi német festő, idősebb Lucas Cranach készítette, egy kedves bibliai jelenetet ábrázol ropogós, északi reneszánsz stílusban. Babaarcú, magas homlokú nők hozzák csecsemőiket a kék köntösbe öltöztetett, szerető tekintetű Jézushoz. Az Engedjétek hozzám a gyermekeket! címet viselő oltárkép a templom felszentelése, azaz 1677 óta függött a helyén. Egészen 2009 márciusáig, amikor rablók hurcolták el. A kicsiny norvégiai városkában történt eset bejárta a világsajtót, bár röviddel a lopás után a rendőrség megtalálta az elkövetőket. A festmény jelenleg egy oslói restauráló intézetben heveri ki a bűntény viszontagságait. Az Art Newspaper az eset kapcsán megkérdezte a helyi illetékeseket is, akik kifejezetten örültek a szerencsés kimenetelű műkincsrablásnak. A larviki egyházügyi igazgató szerint az emberek végre megbecsülik, amijük van. Egy turisztikai szakértő évi 10 000 plusz látogatót vár az ingyenes médiacirkusz miatt. Ezt nevezik Norvégiában Munch-hatásnak, a Sikoly 2004-es elrablása után kialakult Munch-kultuszból kiindulva. Hiszen bármilyen ellentmondásos, egy-egy lopás bizony jót is tehet a kultúra ügyének. És tényleg – mindenki tegye a szívére a kezét: hallott-e már eddig Larvikról?

Kupleráj a múzeumban

Áll a bál Bécsben. A finnyás kultúrfogyasztók tiltakoznak: a múzeumok nem jól válogatják meg a reklámjaikat. (Illetve éppen jól válogatják, hiszen a reklám éltető talaja a botrány.) Most éppen a Kunsthalle pornókiállításának poszterei ellen fut egy hadjárat – de hát ott maga a téma követeli meg a 18 éven felülieknek szóló hirdetményeket, bármilyen kellemetlen is ez a jogvédőknek. A másik botrányt a Kunsthistorischesben játszódó óriásplakát váltotta ki. A schwechati repülőtérre érkező kultúrturista ezen a reklámfotón találkozik először Béccsel: könnyed fehérneműbe öltözött modellek sétálnak fel-le a Kunsthistorisches Múzeum gyönyörű márvány lépcsőházában. A felvételek egy reklámklipből valók: fehér harisnyatartók, lebegő angyalszárnyak, tekergő tollboa, dübörgő techno és magukat kellető fehérneműmodellek a múzeumi kávézó bábos korlátja körül vagy éppen a lépcsőfordulónál, Munkácsy freskója alatt. A reklám egy luxusszintű szexuális szolgáltatásokat nyújtó bécsi kuplerájt népszerűsít – jelezve, hogy a látogatók nem csak a kasszasiker-kiállításokért jönnek a császárvárosba. A Der Standard megrökönyödve tette fel a kérdést: miként válhatott a Kunsthistorisches bordéllyá? Az igazgató – kissé zavartan – a felelősséget elődjére hárítja, mivel az inkriminált felvétel 2006-ban készült. A múzeum akkori első embere, Wilfried Seipel szintén ártatlannak vallja magát, hiszen az éjszakai klub helyett bécsi természettudósok bérelték ki a lépcsőházat forgatásra, az eddigi tiltakozása pedig nem vezetett eredménye. A decensen felújított Cuborg-palota mellett üzemelő luxuskupleráj 2008-ban még naptárt is kiadott a múzeumi „angyalok” részvételével.

Az Öreg Hölgy új ruhája

„Hogy mindenki megértse, mitől tartunk, képzeljünk magunk elé egy szédítően magas, nevetséges tornyot, amely óriási, komor gyárkéményként emelkedik Párizs házai fölé, képzeljük el, milyen megaláztatást jelent ez a műemlékeinknek, miként törpülnek el mellette épületeink, míg végül valamennyien semmivé lesznek e rémálomban” – ezek a sorok a Le Temps című újság 1889. február 14-i számában megjelent gúnyiratból valók, amelyben neves párizsi művészek, a város „mind ez ideig csorbítatlan szépségének lelkes rajongói” (például Zola, Maupassant és Huysmans) tiltakoztak „a teljességgel haszontalan és szörnyűséges Eiffel-torony felállítása ellen”. Az ambiciózus hatalom túllépett a protestáló széplelkek felett, az Eiffel-torony megépült, 1889. március 31-én fel is avatták. A 300 méter magas acélmonstrum az aktuális világkiállítás fő látványosságává vált, az ipari forradalom diadalmas szimbólumává. A művészek is villámgyorsan megszerették, Apollinaire verset írt hozzá, Robert Delaunay pedig számtalanszor megfestette. Párizs már el sem képzelhető nélküle, évente több százezer turista keresi fel és csak a fém toronykulcstartók árusításából bevándorlók százai élnek meg. Az Öreg Hölgy százhuszadik születésnapjára a városvezetőség újrafesteti az acélcsodát. Gustave Eiffel szerint a rozsdától védő réteg jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni, eddig már 18-szor került sor a teljes felület átfestésére. A szín folyamatosan változik: volt már vörösesbarna, bordó, okkersárga, jelenleg éppen (a kissé már megviselt) fakó bronzszínben pompázik. Hogy a torony ismét a régi fényében ragyogjon, 2009 márciusában megkezdték a tizenkilencedik – szintén barna – festékréteg felvitelét.