ARTANZIX

Rieder Gábor

Szép lélegzet

Marcel Duchamp: Belle Haleine: Eau de Voilette, 1921 © Christie’s

Marcel Duchamp: Belle Haleine: Eau de Voilette, 1921 © Christie’s

Egy közepesen ismert festő 1919-ben besétált egy párizsi illatszerboltba és pár frankért megvásárolta Rigaud egyik népszerű női parfümjét, a Belle Haleine-t. Két év múlva New Yorkban fotós barátjával új címkét tervezett az üvegcsére, majd kitették a mindössze egy számot megélt folyóiratuk címlapjára. A parfümösüvegért 2009 februárjában a párizsi Grand Palais üvegkupolája alatt több mint 11 millió eurót fizetett ki egy vásárló. A hihetetlen áremelkedésben közrejátszott pár szerencsés (de nélkülözhetetlen) tényező. A Grand Palais-ban ugyanis a sajtó által kicsit nagyzolóan „az évszázad árverésének” nevezett Yves Saint Laurent-hagyatéki aukció zajlott. Vagyis a parfüm egykor a világhírű divattervező tulajdonában volt. Ráadásul a címkét történetesen a modern művészet ikonja, Marcel Duchamp készítette Man Ray segítségével. Duchamp – pár évvel az után, hogy híres piszoárjával fenekestül felforgatta a hagyományos képzőművészetet – lekaparta az eredeti címkét a fioláról. Majd Man Ray készített Duchamp-ról egy fényképet, amin női parókában mint valami egyiptomi királynő feszít. Ezt applikálták rá az etikettre, amin kissé megváltoztatták a feliratokat, Rigaud kezdőbetűjéből RS monogram lett, az Eau de Violette-ből pedig Eau de Voilette, Párizs mellé pedig felkerült New York is. Merthogy Duchamp áttette székhelyét a tengerentúlra, hogy ott terjessze az avantgárd igéit. Végül a parfümről készült fotó a New York Dada című magazin címoldalára került fel. A Szép lélegzet (Belle Haleine) címet viselő alkotás azóta hatalmas művészettörténeti karriert futott be. Nem a dadaista szójátékok, hanem a rejtélyes RS betűk miatt. A monogram feloldása – a lila kartondobozon lévő aláírásból ez egyértelműen kiderül – Rrose Sélavy, Duchamp női alteregója, minden rendű és rangú feminista művészettörténész első számú hivatkozási pontja. Vagyis nemcsak egy jókedvű, polgárpukkasztó ready made-del van dolgunk, hanem a szexuális identitás váltogatásának egyik szimbolikus játékszerével. 

Mussolini bunkere

Kiállítás Mussolini bunkerében

Kiállítás Mussolini bunkerében

A kortárs művészet az utóbbi években sportot űz abból, hogy a leglehetetlenebb, használaton kívüli épületekbe fészkelje be magát. Nem csak az alacsony bérleti díj miatt, az elhagyott épületek belakásához város- és társadalomjobbító ideológia is tartozik: a kultúra élen jár a rozsdaövezetek revitalizálásában. A lerobbant gyárépületek kiállítóteremmé alakítása már olyan hétköznapi esemény, hogy csak Budapesten legalább öten megpróbálkoztak vele. Az olaszok még jobbat találtak ki. A római Ca D’Oro Galéria – a helyi önkormányzat segítségével – Mussolini egykori bunkereiből alakított ki kortárs művészeti kiállítóhelyet. A második világháború alatt megépített félezer négyzetméteres bunker a soha meg nem valósult római világkiállításhoz tervezett EURnegyednél terül el. A föld alatti helyiségek nem követik az egyszerre modern és klasszicizáló felszíni épületek fasiszta monumentalizmusát. A bunker egyszerű és funkcionális: nyersbeton oszlopok őszinte zsaluzással, rozsdás vasszerelvényekkel és biciklikkel hajtott elektromos rendszerrel. Az eredeti tervek szerint a Duce és a felső vezetők húzták volna meg itt magukat a bombázások idején, most kortárs festmények sorakoznak a fehérre meszelt betonfalakon. (Lásd cikkünket a 38. oldalon.)

A Munch-hatás

Egy márciusi vasárnapon, hajnali kettő óra felé férfiak támasztottak egy létrát a larviki templom falához. Felmásztak rajta, majd betörték az üvegablakot és (köszönhetően a nem túl bonyolult biztonsági berendezésnek) magukkal vitték az oltár 2-3 millió dollárra becsült ékességét. Az oltárképet a rangos 16. századi német festő, idősebb Lucas Cranach készítette, egy kedves bibliai jelenetet ábrázol ropogós, északi reneszánsz stílusban. Babaarcú, magas homlokú nők hozzák csecsemőiket a kék köntösbe öltöztetett, szerető tekintetű Jézushoz. Az Engedjétek hozzám a gyermekeket! címet viselő oltárkép a templom felszentelése, azaz 1677 óta függött a helyén. Egészen 2009 márciusáig, amikor rablók hurcolták el. A kicsiny norvégiai városkában történt eset bejárta a világsajtót, bár röviddel a lopás után a rendőrség megtalálta az elkövetőket. A festmény jelenleg egy oslói restauráló intézetben heveri ki a bűntény viszontagságait. Az Art Newspaper az eset kapcsán megkérdezte a helyi illetékeseket is, akik kifejezetten örültek a szerencsés kimenetelű műkincsrablásnak. A larviki egyházügyi igazgató szerint az emberek végre megbecsülik, amijük van. Egy turisztikai szakértő évi 10 000 plusz látogatót vár az ingyenes médiacirkusz miatt. Ezt nevezik Norvégiában Munch-hatásnak, a Sikoly 2004-es elrablása után kialakult Munch-kultuszból kiindulva. Hiszen bármilyen ellentmondásos, egy-egy lopás bizony jót is tehet a kultúra ügyének. És tényleg – mindenki tegye a szívére a kezét: hallott-e már eddig Larvikról?

Kupleráj a múzeumban

Áll a bál Bécsben. A finnyás kultúrfogyasztók tiltakoznak: a múzeumok nem jól válogatják meg a reklámjaikat. (Illetve éppen jól válogatják, hiszen a reklám éltető talaja a botrány.) Most éppen a Kunsthalle pornókiállításának poszterei ellen fut egy hadjárat – de hát ott maga a téma követeli meg a 18 éven felülieknek szóló hirdetményeket, bármilyen kellemetlen is ez a jogvédőknek. A másik botrányt a Kunsthistorischesben játszódó óriásplakát váltotta ki. A schwechati repülőtérre érkező kultúrturista ezen a reklámfotón találkozik először Béccsel: könnyed fehérneműbe öltözött modellek sétálnak fel-le a Kunsthistorisches Múzeum gyönyörű márvány lépcsőházában. A felvételek egy reklámklipből valók: fehér harisnyatartók, lebegő angyalszárnyak, tekergő tollboa, dübörgő techno és magukat kellető fehérneműmodellek a múzeumi kávézó bábos korlátja körül vagy éppen a lépcsőfordulónál, Munkácsy freskója alatt. A reklám egy luxusszintű szexuális szolgáltatásokat nyújtó bécsi kuplerájt népszerűsít – jelezve, hogy a látogatók nem csak a kasszasiker-kiállításokért jönnek a császárvárosba. A Der Standard megrökönyödve tette fel a kérdést: miként válhatott a Kunsthistorisches bordéllyá? Az igazgató – kissé zavartan – a felelősséget elődjére hárítja, mivel az inkriminált felvétel 2006-ban készült. A múzeum akkori első embere, Wilfried Seipel szintén ártatlannak vallja magát, hiszen az éjszakai klub helyett bécsi természettudósok bérelték ki a lépcsőházat forgatásra, az eddigi tiltakozása pedig nem vezetett eredménye. A decensen felújított Cuborg-palota mellett üzemelő luxuskupleráj 2008-ban még naptárt is kiadott a múzeumi „angyalok” részvételével.

Az Öreg Hölgy új ruhája

Festékrétegek az Eiffel-tornyon évszámokka

Festékrétegek az Eiffel-tornyon évszámokka

„Hogy mindenki megértse, mitől tartunk, képzeljünk magunk elé egy szédítően magas, nevetséges tornyot, amely óriási, komor gyárkéményként emelkedik Párizs házai fölé, képzeljük el, milyen megaláztatást jelent ez a műemlékeinknek, miként törpülnek el mellette épületeink, míg végül valamennyien semmivé lesznek e rémálomban” – ezek a sorok a Le Temps című újság 1889. február 14-i számában megjelent gúnyiratból valók, amelyben neves párizsi művészek, a város „mind ez ideig csorbítatlan szépségének lelkes rajongói” (például Zola, Maupassant és Huysmans) tiltakoztak „a teljességgel haszontalan és szörnyűséges Eiffel-torony felállítása ellen”. Az ambiciózus hatalom túllépett a protestáló széplelkek felett, az Eiffel-torony megépült, 1889. március 31-én fel is avatták. A 300 méter magas acélmonstrum az aktuális világkiállítás fő látványosságává vált, az ipari forradalom diadalmas szimbólumává. A művészek is villámgyorsan megszerették, Apollinaire verset írt hozzá, Robert Delaunay pedig számtalanszor megfestette. Párizs már el sem képzelhető nélküle, évente több százezer turista keresi fel és csak a fém toronykulcstartók árusításából bevándorlók százai élnek meg. Az Öreg Hölgy százhuszadik születésnapjára a városvezetőség újrafesteti az acélcsodát. Gustave Eiffel szerint a rozsdától védő réteg jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni, eddig már 18-szor került sor a teljes felület átfestésére. A szín folyamatosan változik: volt már vörösesbarna, bordó, okkersárga, jelenleg éppen (a kissé már megviselt) fakó bronzszínben pompázik. Hogy a torony ismét a régi fényében ragyogjon, 2009 márciusában megkezdték a tizenkilencedik – szintén barna – festékréteg felvitelét.