<7000 fa

A Der Standard szomorúan számolt be arról, hogy egy kasseli iskola kertjében ismeretlen tettesek kivágtak két hársfát. A kár több mint 10 ezer euró. A fák a neoavantgárd művészet nagy hatású spiritus rectorának, Joseph Beuysnak köszönhették ottlétüket. Mikor 1982-ben Beuys ismét meghívást kapott a világ egyik legrangosabb művészeti eseményére, a kasseli documentára, egy sajátos szoborral rukkolt elő. Egészen pontosan 7000 fával (plusz 7000 bazalttömbbel), amiket öt esztendő alatt kellett elültetni, illetve elhelyezni a német kisvárosban. A figyelemfelkeltő akcióra akkor került sor, amikor az ipari szennyezés nyomán hatalmas erdőségek pusztultak ki szerte Európában, az újságok „ökológiai Hirosimáról” beszéltek, a zöldek szerint pedig Németországban többé nem volt érdemes fát ültetni. Beuys az újbaloldali eszmékből rég kiábrándult avantgárdnak új lendületet adott: felfedezte számára a zöld szellemiséget. Nem a „spenótideológiát”, hanem a természetszeretettel átitatott humanizmust. Az idős düsseldorfi művész saját esztétikai credója nevében járt el, a 7000 tölgyfa című akció valójában egy társadalomszobrászati (szociális plasztikai) tett volt, vagyis egy olyan projekt, amely direkt eszközökkel változtatja meg az emberek életét. Az akció lezárására a következő documentán, 1987-ben került sor, mikor Beuys már a föld alatt pihent. (A cím szerint 7000 tölgyfáról volt szó, de más fafajták is belekeveredtek.) A város 2002-ben létrehozott egy alapítványt a faállomány gondozására, a gyors leltár után kiderült, hogy már akkor eltűnt 31 fa...

Az elázott Mona Lisa

A régi vágású muzeológusok szeretik hangoztatni, hogy a múzeumok fő feladata nem a kiállításrendezés, hanem a megőrzés. Az állagvédelem és a restaurálás. De hát a múzeumokban is csak emberek dolgoznak, az emberek pedig hajlamosak hibázni... Mikor Thomas Hoving, a New York-i Metropolitan Múzeum kurátora egyik reggel belépett az intézmény raktárhelyiségébe, ott több restaurátort és művészettörténészt talált, akik lázasan serénykedtek a Mona Lisa körül. Törülközőkkel, mivel a festmény csuromvizes volt! Az eset 1963-ban történt, amikor Leonardo halhatatlan remekműve először hajózott át az óceánon. Az amerikaiak óriási ünneplésben részesítették, először Washingtonban mutatták be, ahol a Kennedy házaspár is részt vett a kicsomagoláson, majd a New York-i Metropolitanbe került. Összesen kétmillióan látták, ekkor lett a Giocondából modern médiasztár. A szállítások során külön tengerészgyalogos egység kísérte, éjszakára pedig mindig bekerült a biztonsági szobába. Éppen ez lett a veszte, Hoving neten (artnet.com) publikált visszaemlékezései szerint „senki sem tudta, miért, de az éjszaka során a tűzvédelmi vízpermetezők egyikének széttört az üvegburája és megöntözte a festményt”. A fekete-fehér monitort figyelő őrök észre se vették a katasztrófát. Szerencsére a Mona Lisa rejtélyes mosolya nem törlődött el, mert a képet takaró üveg esőkabátként megvédte a remekművet. A múzeum azért – biztos, ami biztos – nem hozta nyilvánosságra a történteket, a később igazgatóvá kinevezett kurátor is csak most mesélte el. A memoárból nem derül ki, mi lett a festmény 100 millió dolláros biztosításával.

A művészetek dombja

A párizsi Palais de Tokyo nehéz dió, amivel a franciák látványosan nem tudnak mit kezdeni. Modern művészeti múzeumnak épült, az 1937-es világkiállításra a kor egyszerre modern és archaikus stílusában. Monumentálisra tervezték, mint a korszak legtöbb reprezentatív épületét a náci Németországtól a felhőkarcolókkal teli Chicagóig. A neoklasszicista palotának hányatott a sorsa, a francia értelmiség nehezen lakta be a háború után. A Szajnára néző szárnyban a város modern művészeti anyaga látható 1961 óta, az egyik hátsó traktusába pedig egy kísérletező szellemiségű kortárs művészeti központ költözött be pár évvel ezelőtt. De még így is akad jócskán elhagyott terem; ezekre egy ideje a Pompidou Központ pályázik. A Le Monde újságírója szerint a Pompidou középgenerációs francia művészeknek rendezne egyéni tárlatokat az épületben. Csakhogy Sarkozy nemet mondott a régóta formálódó ötletre. Sarkónak ugyanis nagyobb szabású tervei vannak a Palais de Tokyóval. A környék nagy múzeumaiból létre akarja hozni a „művészetek dombját”. A koncepció része lenne az Eiffel-toronyhoz vezető Szajna-híd környékén álló több intézmény is, a Palais de Tokyo, a lenyűgöző léptékű, hasonló stílusú Trocadéro-palota (egy része), valamint a pár éve átadott etnográfiai múzeum, a Musée du Quai Branly, a folyó túlsó partjáról. A részletekről keveset tudni, bár az elnök környezetében már zajlik az ötletelés. Annyi bizonyos, hogy Sarkozy is be akar állni a múzeumalakító francia államférfiak hosszú sorába.

Játékmúzeum

1958-ban, mikor az első legókocka legördült a gyártósorról Dániában, a matuzsálemi korú Frank Lloyd Wright Guggenheim Múzeuma éppen a befejezéshez közeledett. A New York-i épületcsoda – a spirális rámpát burkoló jellegzetes, szelvényezett, fehér csonka kúppal – tavaly esett át egy komolyabb restauráláson. Most a LEGO cég Architecture-sorozata kijött az épület műanyag makettjével, a múzeumba járó gyerekek és a gyermeklelkű felnőttek nagy örömére. A 45 dolláros készlet mellett a LEGO más épületklasszikusokat is gyárt, például Wright híres Vízesésházát, valamint olyan legendás felhőkarcolókat, mint az Empire State Building vagy a Sears Tower.

Obama képei

Obama nekilátott. Külpolitikának, autógyárnak, egészségbiztosításnak. A nagy horderejű döntések hosszú távú következményeire még várni kell, a szimbolikus kis változások viszont már most értékelhetők. Például hogy az Obama-család lecseréli a Fehér Ház ókonzervatív festményeit. A kortárs galériások ujjonganak. Az amerikai elnöki palota berendezése eddig illeszkedett a palladiánus épülethez: stílbútorok, klubfotelek, elegáns porcelánok, 19. századi amerikai tájképek, naturalista politikusportrék. Utoljára Jackie Kennedy frissített nagyot a házi kollekción, beszerzett pár Cézanne- és Monet-festményt. Vagyis a frankofil first lady is jó hatvan-hetven évvel korábbi művekkel bástyázta körül magát. Persze Obamáék sem a legfrissebb trendekre vetették rá magukat, hanem a jó öreg New York-i iskolára, az ötvenes-hatvanas évek absztrakt festményeire. Washingtoni múzeumoktól kölcsönözték ki május végén többek között Jasper Johns egyik domborművét, Richard Diebenkorn Berkeley No. 52 címet viselő, expresszív absztrakt vásznát, Edward Ruscha feliratokkal ellátott kései munkáját és egy kevésbé ismert afroamerikai nonfiguratív művész, Alma Thomas színes geometrikus képét. A feketék amúgy is az elnöki pár kedvencei, de ázsiai, spanyol ajkú és női művészeket is szeretnének látni otthonukban. (Az első afroamerikai festményt a főleg texasi művészeket favorizáló Bush házaspár hozta a Fehér Házba. De az építkezésen dolgozó feketéket ábrázoló kép visszatetszést keltett.) Az elnöki házaspár további modern festmények kölcsönzését tervezi.

Tűsarkútörvény

Az egész lábfejet védő, magas vadászcipőt Aiszkhülosz hozta divatba a görög tragédiákban, hogy a drámai hőst optikailag is megemelje a színpadon. A koturnusnak nevezett lábbeli ettől kezdve az antik színház elválaszthatatlan kelléke lett. A közönség viszont a mediterrán klímához illő lapos talpú sarukban járt az előadásokra hosszú évszázadokig. A mai darabokra viszont rendszeresen tűhegyes magas sarkúban érkeznek a hölgyek, tovább károsítva az amúgy is kopott kőburkolatokat. A repedezett ókori romoknak minden tűsarkúban végigvonuló vendég egy-egy kalapácsütés-sorozatot jelent. Az athéni örökségvédők hadat üzentek a modern rongálóknak. A görög kulturális miniszter, Antonisz Szamarasz egy törvénytervezetet terjesztett a parlament elé májusban, ami a műemlékekről kitiltaná a magas sarkút és a rágógumit. A szabályt megszegőket őrök vezetnék ki a romterületről, de súlyosabb esetben még büntetőeljárást is indíthatnak ellenük. A rágók azért kerültek a női cipők mellé, mert a turisták előszeretettel hagyják el őket a romokon. A modern vegyipar terméke nem tesz jót se az epidauroszi amfiteátrumnak, se az Akropolisz lábánál lévő Heródes Atticus-színháznak – hiszen a mennyiség nem kicsi! Két évvel ezelőtt a restaurátorok 27 kilogramm rágógumit kapartak le a Heródes Atticus-féle színház fehér márványlépcsőiről, ami az athéni nyári fesztivál egyik fő helyszíne.