Megasztárok

A brit művészeti szupermenedzser, charles Saatchi már korábban beígérte, de nem lett belőle semmi. Az amerikai NBc csatornának köszönhetően viszont mégse kell örökké várni a képzőművészeti tehetségkutató műsorra. A formálódó tévéprodukció címe: Műalkotás – A Következő Nagy Művész (Work of Art: The Next Great Artist). A 14 részesre tervezett sorozatban a tehetségek 2010 nyarától küzd hetnek meg egymással „az Amerika legjobb kortárs művésze” címért. És persze a kiállításért, a pénzjutalomért, valamint az országos körútért. A versenytársak epizódról epizódra próbára tehetik képességeiket a festészet, a szobrászat, a fotográfia, a kollázs és az ipari formatervezés területén. egyelőre csak a tehetségkutató reality-tévéműsorok állandó kellékei, a műsorvezetők és a zsűritagok ismertek. A névsor impozáns! A sorozat házigazdája a korábbi modell, china chow, akinek apja legendás művészéttermet üzemeltetett a nyolcvanas években Manhattanben. A művészeknek a dörzsölt árverésvezető, Simon De Pury ad majd tanácsokat. (A svájci műkereskedő a Sotheby’s kötelékében indult, de ma már nemzetközi hírű aukciósházat vezet.) A zsűriben helyet kapott egy kurátor, Jeanne Greenberg Rohatyn, a rettegett műkritikus, Jerry Saltz, valamint a szerkesztőként és galeristaként is ismert Bill Powers.

Caravaggio hullája

Caravaggiótól, aki hullaházi pontossággal festett meg minden egyes mikroszkopikus részletet a halott szenteken, nem lenne idegen az ötlet: a ravennai és a bolognai egyetem örökségvédő tanszékének kutatói fejükbe vették, hogy megkeresik a 16–17. század fordulóján élt úttörő barokk művész holttestét és kiderítik halálának okát. A feladat nem könnyű, a művészettörténeti hagyomány szerint a száműzött Caravaggio – mindenkitől elhagyatva – a toszkán tengerparton halt meg maláriában 1610-ben. Csakhogy pár évvel ezelőtt egy olasz kutató rábukkant a művész halotti bizonyítványára egy Porto Ercole nevű kisvárosban. A korabeli feljegyzés szerint: „A festő Michelangelo Merisi da Caravaggio betegségben hunyt el a S Maria Ausiliatrice kórházban 1609. július 18-án.” Ebben nemcsak a kórházi halál ténye a meglepő, hanem a dátum is, ami egy évvel korábbi az életrajzokban szereplőnél. Az új dokumentum alapján a művész sírja a helyi San Sebastiano temetőben kell hogy legyen! De fél évszázaddal ezelőtt a kicsiny sírkertből elszállították a régi holttesteket egy osszáriumba. Az antropológusok szénizotópos időmeghatározóval és DNS-vizsgáló szerkezettel felvértezve tervezik átfésülni a kriptát, hogy a 30-40 exhumált, korabeli csontváz között megtalálják Caravaggio földi maradványait. (Bár a botrányos életű festőnek nem volt gyereke, testvérének ma is élő leszármazottai támpontot adnak a DNS-éhez.) „Ha elég szerencsések vagyunk ahhoz, hogy megtaláljuk Caravaggio koponyáját, ugyanúgy rekonstruálhatjuk az arcát, ahogy Dante Alighierivel tettük 2007-ben” – kecsegtetett fantasztikus eredményekkel az olasz örökségvédelmi hivatal vezetője, Silvano Vinceti.

Munch Múzeum?

Oslo vezetése új épületet álmodott a Munch Múzeumnak a norvég főváros dinamikusan fejlődő vízparti negyedében, a szűkössé vált hatvanas évekbeli lapos üveghasáb helyett. A nemzetközi pályázatot a spanyol építészeti iroda, a Herreros Arquitectos nyerte meg tavaly márciusban, a fjord belső csatornájára néző üvegtornyos tervével. A 2014-re ígért múzeum a nemrég átadott, rámpákkal és üvegfalakkal körített új modernista Operaházzal szemben hirdetné a norvég kultúra nagyságát. „A tervezett méret és helyszín nagyon hátrányosan érinti az új operát. A magassága miatt a Munch Múzeum olyan meghatározó lesz, hogy túlságosan magára vonja majd a figyelmet” – mondta Tom Remlov, az Operaház igazgatója a The Art Newspapernek. De nem csak a nagy sikerű szomszédos intézmény tiltakozik a spanyol építésziroda tervei ellen. Jørn Holme, a norvég nemzeti örökségvédelem vezetője is osztja aggodalmait: „Az új múzeum kétszer olyan magas lesz, mint a környék átlagos épületei. Összezavarná azt a vizuális hatást, ahogy Oslo középkori és későbbi részei egymással találkoznak.” Lehetséges, hogy a felső szintjeit kissé megbillentő, félig áttetsző, szigorú kubusból kivágott üvegtömb végül nem épül meg? A norvégok – úgy néz ki – nem kérnek a Bilbao-típusú, mindent uraló, prospektusok tetejére kirakható múzeumból.

A rabszolgaság vége

„Milljók egy miatt” – nyögte a rabszolgasorsba kényszerített jobbágy és tovább tolta az óriási mészkőkockát a sivatagban. A szépirodalmi művek és a történelmi filmek – Az ember tragédiájától kezdve a szélesvásznú hollywoodi szuperprodukciókig – nagy kedvvel megrajzolt szereplője a fáraó szolgálatában robotoló, egyszeri egyiptomi paraszt. Aki értéktelen élete árán is biztosítja az isteni uralkodó túlvilági halhatatlanságát. A modernebb szakirodalom már óvatosan bánik ezzel a festői toposszal, a legújabb ásatások pedig teljességgel megcáfolták. A kilencvenes években a régészek hétköznapi temetkezési helyekre bukkantak a gízai nagy piramisok mellett. „Ezeket a sírokat a király piramisa mellé építették, ami azt jelzi, hogy ezek az emberek semmiféle értelemben nem voltak rabszolgák” – tudatta januárban a sajtóval Zahi Havasz, az egyiptomi archeológia megkérdőjelezhetetlen tekintélye, aki mellesleg ezt a kiemelt ásatást is vezeti. Az újonnan feltárt temető 4510 évvel ezelőtt épült, Khufu és Khafré fáraó piramisai mellé. Havasz még egy korabeli graffitit is talált az egyik falon, ami „Khufu barátai”-nak nevezte a dolgozókat – ez pedig a rabszolgáktól elég furcsa gesztus lenne. Az új kutatások szerint a görög történetíró, Hérodotosz erősen túlbecsülte a Gízában tevékenykedő munkások számát, az általa leírt 100 ezernek alig a tizede dolgozhatott a piramisokon. Ráadásuk remek körülmények között: a parasztok mindennap 21 bivalyt és 23 bárányt tereltek a gízai fennsík konyhájára. Nem ingyen, a táplálékot biztosító földművesek mentesültek az adófizetés terhe alól, hiszen – ahogy Havasz mondja – így ők is részeseivé váltak a nagy nemzeti projektnek.

Kereskedőből igazgató

Január 11-én felszállt a füst a Los Angeles-i Kortárs Művészeti Múzeumban (MOCA), a bizottság döntött, az új igazgató: Jeffrey Deitch. A művészvilágot sokkolta a hír, hiszen Deitch jól ismert New York-i galériatulajdonos. Eddig még az amerikai múzeumokkal sem fordult elő, hogy a műkereskedelem területéről válasszanak maguknak igazgatót. „Tökéletesen megfelel. Jeffrey éli, eszi, alussza és lélegzi a művészetet” – lelkendezett Maria Bell, a MOCA vezetőségének egyik tagja. Az ötvenhat éves New York-i műkereskedő a modern és a kortárs művészet szakértője, jó harminc éve tevékenykedik független kurátorként. 1975-ös első kiállítását olyan művészekkel rendezte, akik saját életüket használták médiumként. 1996-ban indította el a Sohóban a „Deitch Projects”-nek nevezett vállalkozását. Az elmúlt bő egy évtizedben megfordult itt az amerikai progresszív színtér színe-java Yoko Onótól kezdve Keith Haringen keresztül Vanessa Beecroftig. A jellegzetes szemüveget hordó műkereskedő – a Brillo-dobozokra hajazó logója alatt – olyan felforgató akcióknak is otthont adott, mint a látogatókat kutyaként megharapó Oleg Kulik-performance, miközben nagy szerepe volt abban, hogy a kortársak bekerültek az aukciósházak vonzáskörzetébe. Deitch épített már múzeumi gyűjteményt, gründolt tévéműsort, írt katalógusokat, bevezette a vizuális esszé műfaját és nagy sikerrel igazgatta a galériáját. Mostantól a neves Los Angeles-i gyűjtemény élén alakítja tovább a művészeti világot az első műkereskedőből avanzsált igazgatóként. Ami még akkor is visszás, ha az intézmény fő támogatói között ott találjuk azt az Eli Broadot, aki a leggazdagabb kortárs műgyűjtőként szívesen formálja saját szájíze szerint a múzeum arculatát.