CSIBÉS CSÉSZE

Nyugati szemmel felfoghatatlan, kinek ér meg 36 millió dollárt az idilli baromfiudvarral díszített, apró kínai porceláncsésze. A Guardian tudósítója szerint a csibés csésze felbukkanása a hongkongi aukci- ón olyan, mintha Európában egy csodálatos Fabergé-tojás kerülne elő váratlanul. De ez a húsvéti hasonlat valószínűleg meg sem kö- zelíti a Meiyingtang-gyűjteményből, Európa egyik legpompásabb kínaiporcelán-kollekciójából származó csésze valódi értékét, mert a Sotheby’s hongkongi aukciósházának vezetője, Nicholas Chow egyenesen a kínai művészet „Szent Gráljának” nevezi. A csibés csésze a Ming-dinasztia korából (azon belül az 1465–87 közé eső időszakból, Csenghua tartomány) származó porcelánok közül is az egyik legritkább. Mindössze 16 maradt fenn, abból is csupán négy van magántulajdonban, a többi múzeumok féltve őrzött kincse. Így nem meglepő, hogy a Sotheby’s április 8-i árverésére tömegek jöttek csodálni a gyerektenyérnyi porcelánt, amelyet végül a sanghaji milli- árdos, Liu Yiquian szerzett meg rekordáron, hogy a csészét az általa alapított Long Museumban (Sanghaj) bocsáthassa közszemlére.

KELETI SZŐNYEGEK NYUGATI FESTMÉNYEKEN

Izgalmas dolog, ha egy régi festmény modellje tapintható közelség- be kerül. A MET kamarakiállításán három 17. századi holland fest- ményt párosítottak a képeken szereplőkhöz megszólalásig hasonló korabeli szőnyegekkel. Már a 14. századi oltárképeken megjelentek a keleti szőnyegek, de később Holbein, Memling, Lorenzo Lotto és Crivelli is előszeretettel alkalmazta a Mária trónusát vagy az oltárt díszítő geometrikus mintájú, ragyogó színekben pompázó kárpito- kat. A szakirodalom gyakran épp a reneszánsz mesterek nevével je- löli az egyes típusokat, hiszen gyakorlatilag nem maradt fenn abból a korból származó eredeti darab, így a képek dokumentálják az egyes mesterek által dekorációként használt típusokat. A 17. század kö- zepétől a Holland Kelet-indiai Társaság volt a közel- és távol-keleti luxuscikkek egyik legkomolyabb exportőre, így az anatóliai és per- zsa szőnyegek a tehetősebb németalföldi polgárok házából sem hi- ányozhattak. A hideg kőpadlós északi otthonokban azonban sosem terítették a földre a drága textileket, kizárólag falikárpitként hasz- nálták őket vagy asztalokon. Így aztán a németalföldi képeken ők köl- csönöztek meleg, intim hangulatot a térnek, az értékes hangszerek, míves ötvöstárgyak vagy finom falatokkal megrakott tálak alá terít- ve pedig a jólétet, társadalmi fontosságot szimbolizálták.

Keleti szőnyegek nyugati festményeken, Metropolitan Museum of Art, New York, Gallery 458, 2014. június 29-ig

MADÁRNAK NÉZNEK

Március vége óta a budai rakpartról is jól látszik a Ludwig Múzeum homlokzata előtt felállított piros házikó, meglepő kontrasztot al- kotva úgy színében, mint formájában és méretében a fölébe tor- nyosuló épületkomplexummal. Josef Bernhardt köztéri alkotása egy eredeti funkciójához mérten óriásira (emberméretűre) felna- gyított madárodú. A Madarakra várva IX. – Kint és bent persze nem madarakra, hanem emberekre vár, akik a mobil odú átmeneti lakó- jaként új szemszögből tanulmányozhatják közvetlen környezetüket. Az osztrák művész úgy véli, hogy „másik identitásba helyezkedve talán a bejáratott gondolkodási sémák mögé nézhetünk, és nagyobb megértést tanúsíthatunk más életformák iránt”. A Műcsarnok tava- lyi, művészeti kontextusba helyezett méhészete a méhek demok- ratikus döntéshozatalára és fantasztikus együttélési képességére összpontosított, a Ludwig madárháza inkább a könnyen ketreccé váló menedék szimbolikája mentén a kint és bent viszonyára kérdez rá. Csökevényes testfelépítésünk következtében azonban a berepü- lő nyílást legfeljebb szemlélődésre használhatjuk, és be kell látnunk, hogy így röghöz kötve semmi sem olyan, mint szabadon szárnyalva, madártávlatból.

Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, 2014. június 29-ig

A MŰVÉSZET HIZLAL

Egy beszélő, arany macskafej (digitális és több emelet magas kivitel- ben), ami villogó lézerszemével emblematikus (vagy eddig ismeret- len) műalkotásokat lő hamuvá hamisítatlan „pew, pew” hang kísére- tében. Röviden ennyi a Laser Cat, a kreatív kommunikáció többfrontú díjazását 1920 óta szívén viselő ADC (logója Dürer kézjegyét idézi), valamint a barcelonai illetőségű Hungry Castle alkotócsoport közös projektje.

Persze a látszólag pusztító hajlam arany szándékot takar, a csa- pat felhívása szerint ugyanis lézermacskánkat minden rendű és rangú műalkotásokkal kell etetnünk (elnyelte már Banksy és David Lynch műveit is), hogy a feldolgozott falatokat a kellő pillanatban kivetíthesse majd a világ számára. Száz műalkotást bekebelezve is jelentős méretű felületet, ezer műalkotás után viszont már egész épületeket tud megfesteni Laser Cat. Egymillió után meg sem áll a Holdig, így akár a világűrben tartózkodók sem maradtak le az ADC 93. évi díjátadóját kísérő egyedi tárlatról április 7. és 9. között, Miami Beachen. Ezt követően pedig a jóllakott állat beköltözik az Art Basel Miami Beach egyik kiemelt helyszínét jelentő Bass Museum of Artba.

A nehezen komolyan vehető projekt értelmezési lehetőségei a mémvilág paródiájától a médiaművészet kritikáján át a „művészet mindenkié” szlogen újraélesztéséig terjednek, de biztosra vehetjük, hogy ilyen törődés mellett az új kedvenc hamarosan Garfieldnál is kövérebb lesz – virtuálisan.

Laser Cat, Bass Museum of Art, Miami Beach, 2014. április 10-től látható, http://lasercatmiami.com

(Buzogány Anna)