GYÖNYÖR ÉS KÍN

Sokat ígérő alcím invitál a Victoria & Albert Múzeum delikát nyári kiállítására, ahol a hölgyek egyik (egy másik) örömforrása, a cipő műfaja kerül terítékre. A kislánykori szaténszalagos rózsaszín balettcipő utáni vágy manapság előbb-utóbb óhatatlanul a híres vörös talpat villantó Christian Louboutin vagy Manolo Blahnik modellek egy-egy ultramagas sarkú példánya iránti rajongásba fordul át. Hasonlóan gyönyörű és egyben kegyetlen kínzóeszköz a Londonban bemutatott kétszáz pár cipő szinte mindegyike. Leszámítva az aranyozott egyiptomi sarukat, az amerikai indiánok hímzett bőrmokaszinjait és Stella McCartney csini edzőcipőjét, a legtöbb cipő extrém magas sarkú vagy talpú. Már a gésák lakkozott fatopogói, a velencei kurtizánok arasznyi magas, telitalpú bőrpapucsai vagy a barokk korban elterjedt, a ruha anyagával bevont hordható „emelvények” esetében is így volt, de a legnagyobb divattervezők kisplasztikának minősülő mai cipőkölteményei sem a kényelmet szolgálják. Igaz, a nők is több ezer éve tudják, hogy a csábításnak ára van, azaz a szépségért meg kell szenvedni. 

Cipők: gyönyör és kín, London, Victoria & Albert Museum, 2016. január 31-ig.

Halak, madarak

A hatvanas-hetvenes évek lakberendezési stílusának reneszánsza Nádor Judit nevét azok számára is ismertté tették, akik manapság mint ritka retrókincsre vadásznak az aukciókon rendre felbukkanó színes állatfiguráira. Zölden csillogó vagy aranyos tompán fénylő, eozinmázas hengerforma baglyok és zömök teknősbékák, vagy a szigorú geometrikus kompozícióba rendezett halrajos faldísz csak néhány abból a számtalan sorozatból, melyet a friss diplomás keramikus (aki alapos szobrászi képzést Borsos Miklóstól kapott az Iparművészeti Főiskolán) a pécsi Zsolnay-gyár számára tervezett 1962-től. A kisplasztikáival modernista, letisztult formavilágot képviselő Nádor a hetvenes évektől szívesen kísérletezett a durvább, rusztikusabb pirogránittal. Áttört formák, izgalmas térkapcsolatok, sorozatokban, variációkban való gondolkodás jellemezte kevés megmaradt épületkerámiáját is, melyek közül sajnálatos módon még a Zsolnay-gyár déli bejáratát díszítő mázas kerámiarács is áldozatul esett a 2009-es átépítésnek. Nádor Judit magángyűjteményekben lévő kerámiáit, terveit és tanulmányait a pécsi Janus Pannonius Múzeum Galéria mutatja be a nyáron. 

Nádor Judit és a Zsolnay-gyár, Pécs, Janus Pannonius Múzeum Galéria, 2015. szeptember 20-ig

A TÁRSASÁGI ÉLET PANTHEONJA

A nagy amerikai portréfestőként számon tartott John Singer Sargent művei nem először szerepelnek a lapban, legutóbb a francia impresszionizmus transzatlanti változatának képviseletében jelentek meg (Szikra Renáta: A francia kapcsolat, Artmagazin, 2014/10. 30–33. o.). A művészt igazán híressé és nem kevésbé gazdaggá az a 19. századi arcképcsarnok tette, amelyben Isabella Stewart Gardnertől Henry Jamesig az európai és az amerikai társasági élet krémje jelenik meg. A halottsápadt bőréhez éjfekete bársonyt viselő légies és mélységesen dekadens korabeli It-girl, Virginie Amelie Avegno Gautreau (Madame X) 1884-ben, a párizsi Salonon bemutatott portréját hevesen kritizáló műítészek csak megduplázták Sargent portrémegrendeléseit, hiszen kiderült, hogy az impresszionista idillek lágy ecsetvonásokkal hízelgő festője nincs híján az expresszív, sőt drámai érzéknek sem. A Metropolitan Museum of Art kiállításán szereplő, magán- és közgyűjteményekből összeválogatott 90 portré egyik legerősebb darabján például a kor egyik aranyifjúja pózol, a civilben nőgyógyászként praktizáló dr. Samuel-Jean Pozzi, akinek skarlátvörös köpenyén önálló életet élnek a zsinórral babráló finom fehér ujjak. 

Sargent. Barátok és művészek portréi, New York, Metropolitan Museum of Art, 2015. október 4-ig.

A CSIBORPATKOLDA REJTÉLYES PANNÓJA

Hogyan tűnhet el nyomtalanul egy egész falat betöltő óriáspannó Tihany és Budapest között? Vaszary János 1928-ban festett Mélytengeri világa a két évvel korábban Gróf Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter kezdeményezésére alapított Magyar Biológiai Kutatóintézet (akkori gúnynevén Csiborpatkolda) számára készült, az emeleti kutatótermet díszítette. Az eredeti koncepció szerint a Balaton flóráját és faunáját ábrázoló festmény a végső változatban – beolvasztva a fiumei intézet munkakörét is – különös tengeri élőlényeket vonultatott fel. Bár a korabeli műkritika kedvezően nyilatkozott a nagy(méretű) műről, állítólag az intézmény munkatársai annyira utálták, hogy nem lehet beazonosítani a vízfátyolon átderengő, egyébként is stilizált állatokat, hogy Vaszary művét az MTA budapesti épületébe szállíttatták, ahová azonban sosem érkezett meg. Valószínűbb azonban, hogy a front nyugatra tolódásakor igyekeztek a feltekert pannót biztonságba helyezni, ám a háború végére a festménynek nyoma veszett. Azóta többször kutattak utána, de a pannó máig nem került elő. Gosztola Kitti a néhány korabeli újságban közölt, ám alig kivehető archív felvétel és egy nemrég aukcióra bocsátott vázlat nyomán, a háború előtti tudományos ismeretterjesztő könyvek és a Limnológiai Intézet kutatóinak segítségével ered a Vaszary-pannó rejtélyes lényei nyomába. Az idei tihanyi Artplaccon bemutatott Lélektelen állattáblázat (Vaszary János panneánjához) installációról bővebben lapunk online felületén olvashatnak.