A botrányos Szent

Vanessa Bell híres nővére, Virginia Woolf árnyékában eddig csupán szolid érdeklődésre tarthatott számot. A Dulwich Picture Gallery idei retrospektív kiállításán viszont több mint száz kép, kerámia, textilterv mutatja, hogy amilyen forradalmian újnak számítottak Woolf regényei a kortárs irodalomban, olyannyira merészek voltak Bell szín- és formakísérletei is. A Királyi Akadémián többek közt John Singer Sargent egyengette útját, mégsem ragadt le az impresszionista technikánál. Nagyvonalú, expresszív tájképeit és barátait, családtagjait ábrázoló kompozícióit fokozatosan tovább absztrahálta. A tehetséges és kísérletező kedvű Vanessa Bell valójában központi figurája volt a radikális angol értelmiség bohém csoportjának, a Bloomsbury-körnek. Becenevét, a „Szentet” a sussexi rezidencián, a Charleston House-ban folyó aktív társasági élet fáradhatatlan szervezőjeként nyerte el, de lehet, hogy a baráti kör inkább viharos magánélete miatt tüntette ki vele. A század elején a kommunaszerű társaság botránykőnek számított nemcsak felforgató eszméik és művészeti kísérleteik okán, hanem mert keresztbe-kasul szerették egymást, szabadon váltogatva szeretőiket csoporton belül és kívül, fittyet hányva az elvárásoknak egy olyan, a viktoriánus erkölcsöket (egyébként máig) zsigereiben hordozó konzervatív társadalomban, ami a homoszexualitást 1967-ig börtönnel büntette. A szaftos történeteken azonban messze túlmutat az a mindent átható radikálisan modern szellem, ami nemcsak Bell festményeit, de a csoport 1913–19 között működő iparművészeti és lakberendező műhelye, az Omega Workshop terveit is áthatja.  

Vanessa Bell (1879–1961), Dulwich Picture Gallery, London, 2017. június 4-ig.

Tükörtojás

A múzeumi kreatívok általában bajban vannak, amikor az éppen aktuális kiállításhoz a tömegesen rendelhető kínai árucikkek és a magaskultúra legújabb produkciója közötti összhangot, azaz a legkapósabb, de még vállalható merchandise termék végleges formáját keresik. Hollandiában – nagyon helyesen – erre különösen sok figyelmet fordítanak, így eshetett meg, hogy a rotterdami Kunsthal zseniális ötleteként Tjalf Sparnaay Tükörtojás című hiperrealista festményét fóliázzák rá 10 000 zsebtükörre. Nem elég, hogy még a rotterdami felhozatalon belül is szupercool ajándéktárgy – olyan információt hordoz, amely az említett festmény bemutatásának apropóját, a nagy Hiperrealizmus kiállítást is értő módon képviseli. Az irányzat 50 évének alkotói mutatkoznak be három egymást követő generációba sorolva, mivel a hatvanas években az absztrakt festészetre adott válaszként létrehozott amerikai fotórealista művészek tevékenysége óta rengeteg víz lefolyt a Maas folyón is. A „harmadik generációs” holland Sparnaay munkásságában például az elemző hiperrealista festészet a holland csendéletfestészeti hagyománnyal keveredik, így gyakran választja témájául a terített asztal tárgyait, de serleg és osztriga helyett hamburgert és minyont fest. Mellettük viszont egy olyan híres vanitas-szimbólum is megjelenik képein, mint a konvex tükör – igaz, tojássárgája formájában. Öt euró ellenében piciben kézbe is vehetjük, ezután pedig csak egy mozdulat, és bármikor figyelhetjük arcunkon az idő múlását. (M.M.)

Hiperrealizmus. A festészet 50 éve, Kunsthal, Rotterdam, 2017. június 5-ig.

Hogy kerül a csizma az asztalra?

A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításai gyakran alkalmazzák, mondhatni kihasználják az irodalomrajongók azon gyengeségét, amivel évszázadok óta – és nemcsak az elbulvárosodott 21. században – idoljaik személyes tárgyaihoz viszonyulnak. Ma is bőven akadnak olyanok, akik elérzékenyülnek Szendrey Júlia keskeny dobozban őrzött hajtincse, Boncza Berta míves cukortartója, Szerb Antal szemüvege vagy Réz Pál pöttyös szerkesztőségi kávéscsészéje láttán. A sokszor viharvert és kopott, a használat nyomait magukon viselő tárgyak aurája képes megidézni a tulajdonost, tapinthatóvá tenni az időt, elevenné a kort, amiben remekművek születtek. De Móricz Zsigmond lábbelije még ebben a kontextusban is meghökkentő. Ilyen különös, hosszú szárú fűzős csizmát a portréfotók tanúsága ellenére inkább Afrika-kutató felfedezők lábán képzelnénk el, mint a kényelmes, vidéki életet kedvelő, joviális alkatú írón. A PIM új kamarakiállításának vaskos és viseltes főszereplője Fehér László grafikai és festői átiratában és Tolnai Ottó a tárgyhoz kapcsolódó nagyon személyes írásában válik (egyébként szépen öregedő) tárgyból szimbolikus erejű objekté. 

Móricz csizmája, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2017. június 25-ig.

Élménysivatag

A Guggenheim Múzeum előtt kígyózó sor ezúttal nem Maurizio Cattelan tavaly nagy vihart kavaró arany WC-csészéjéhez (America, 2016), hanem a múzeum hetedik emeletén hermetikusan elzárt installációhoz szeretne tíz perc hozzáférést nyerni. Pontosabban a New York-i szín-kép-hang-szag özön totális hiányához. Doug Wheeler kifelé hangszigetelt, befelé a visszhangot is elnyelő, absztrakt sivatagi tája a semmi élvezetének transzcendens élményét kínálja. A halványlilán derengő, kontúrjait vesztett térben a (zajelnyelő) piramisok között egyszerre maximum öten merülhetnek el a süket csöndben vagy saját, eddig ismeretlen belső hangjaik megtapasztalásában. Wheeler már a hetvenes évek elején elkészítette terveit az érzéki benyomásokat szinte teljesen kiiktató tér megalkotására. Korábbi optikai kísérletei szélsőségesen minimalista, hófehér vásznakat eredményeztek, és létrehozta a white cube kiállítási szituáció extrém változatát, amikor a fehér fal nem semleges háttere volt a kiállított objekteknek, hanem gyakorlatilag magába szippantotta azokat. A végtelenség és időtlenség megtapasztalása Wheeler mesterséges sivatagában is a „kevesebb több” aranyigazságát erősíti. Újrahangolt, totális érzékenységűre állított érzékszervekkel a kinti világ, így a Guggenheim nyüzsgő, műalkotásokkal zsúfolt kiállítóterei is új élményt jelenthetnek. 

Doug Wheeler: PSAD Synthetic Desert III, Solomon R. Guggenheim Museum, New York, 2017. augusztus 2-ig.