SZIVÁRVÁNYOS BÁBOS

Világhírű bábművészünk, Blattner Géza eleinte festészetet tanult Hollósy Simon müncheni iskolájában, de érdeklődése hamar a bábművészet felé fordult. Első társulatát, ahol a jávai vajanghoz hasonlóan síkfigurákat mozgattak, Walleshausen Zsigmonddal, Detre Szilárddal és Rónai Dénessel alapította. 1919-ben egyszerre játszottak a Proletárgyerekek Bábszínházában és a Művészi Bábjátékok zárt körű közönségének, melynek soraiban Baktay Ervin és a mozdulatművész Mirkovszky Mária mellett ott találjuk Kosztolányi Dezsőt és Balázs Bélát is, akik marionettjátékokat írtak a kísérleti előadásokhoz. Blattner 1928-ban Párizsban alapította meg új kísérleti bábműhelyét, miközben megélhetését lámpaernyő-készítésből fedezte. Az Arc-en-Ciel, vagyis Szivárvány Színház avantgárd előadásainak hatása a francia és a magyar bábjátszásban évtizedek múltán is érezhető volt. A Bajor Gizi Színészmúzeum életút-kiállításának legizgalmasabb darabjai közé tartoznak André Kertész felvételei, amiket a társulatról készített, az eredeti, kézzel rajzolt meghívók és Blattner Géza 1960-ban készült, kézzel festett önéletrajzi diasorozata. Testre szerelhető és alulról billentyűkkel mozgatott jellegzetes bábuinak jó része elveszett ugyan, de a fennmaradt képekből a 3D nyomtatás technikájának segítségével néhányat sikeresen rekonstruáltak a kiállítás alkalmából. A finisszázshoz kapcsolódva, 2017. október 13-án a PIM – Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet bábművészeti konferenciát is szervez Központ és periféria címmel a bábművészet iránt érdeklődőknek.

Szivárvány Európa felett – Egy magyar bábművész Párizsban, Bajor Gizi Színészmúzeum, 2017. október 15-ig

RÁKÉRDEZÉS MINT KONCEPCIÓ

A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár új állandó kiállítást nyit, aminek középpontjában a zsidó tér és idő fogalom áll. A tárlat elején és végén két hatalmas „idő- és tér-henger” közel azonos típusú tárgyakon keresztül mutatja be a zsidó naptár (idő), illetve a diaszpóra kultúrájának (tér) világát, mindezt úgy, hogy a tárgyakat a judaizmus mindenre rákérdező jellegéhez és a Tóra-értelmező kommentárhagyományhoz hasonlóan vezeti fel. A kurátori koncepció előregyártott válaszok helyett kérdéseket tesz fel és elgondolkodtat: Mi tesz egy hétköznapi tárgyat judaikává? Szabad-e múzeumban kiállítani a Tórát? Miért tűnhetnek a vitrinben egyes tárgyak koszosnak? Mit keresnek egy kiállításon házilag készített, ezüst étkészletből, pléh sütőformákból, Tóravértből vagy éppen lyuggatott rézlemezből készített „recycling” menórák? Hogy kerül a giccs a múzeumba? Szintén a szemléletváltást tükrözi a kiállítás új, fenntartható designja. A legószerű, mobil struktúra lehetővé teszi, hogy tárgyak folyamatos hozzáadásával a kiállítás frissen reagálhasson az aktuális kérdésekre, miközben helyet ad a régi tárlat kedvenc darabjainak is, és még a korábbi emblematikus kék színvilág is visszaköszön a megújult térben.

Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, 2017. szeptember 18-tól

SOTTSASS

Időről időre beleununk a színtelen és túl diszkrét minimalizmusba. Ilyenkor szoktuk újrafelfedezni magunknak a harsány stíluskoktélt keverő posztmoderneket. Amikor a háttérbe húzódó, kényelmünket maximálisan kiszolgáló bútorok mellől elvágyódunk, szívesen félrelépnénk (bár nem lenne olcsó mulatság) Ettore Sottsass valamelyik bútorszobrával. Például a kártyavárszerűen épített, cikcakk vonalú színes térelosztóval, Carltonnal, amely olyan öntörvényűnek tűnik, hogy talán nem is tűrne meg semmiféle tárgyat magán. Vinnénk az épületmakettre emlékeztető, halványkék zikkurat-kannát (jusson eszünkbe pasztellszíneiről a nyocvanas évek és a Miami Vice!), amiből sosem öntenénk teát, csak csodálnánk, hogy ez is eszébe jutott valakinek. Az olasz tervező csábító műveiből Radikális design címen rendezett kiállítást a Met Breuer. Sottsass idén lenne 100 éves. Neve és számos ikonikus műve az 1981-ben alapított és a designtörténetben a posztmodern szinonimájaként ismert Memphis-csoportéval fonódik össze, pedig hét évtizedes karrierje során volt utánuk is élete: hogy mást ne mondjunk, kifogyhatatlan fantáziával újította meg a formatervezés számos műfaját.

Ettore Sottsass: Radical Design, The Met Breuer, New York, 2017. október 8-ig

LA DOLCE VITA

Ez is olyan fogalom, amit boldog-boldogtalan használ, de főleg az, aki még sosem látta Fellini filmjét, mivel címe ellenére kevés lehangolóbb mozi született az értelmetlenül elpazarolt életről. A film bemutatása 1960-ban óriási botrányt kavart Olaszországban. A modern világ dekadenciáját, erkölcsi és érzelmi kiüresedését olyan nyíltan és kiábrándultan mutatta be, hogy nemcsak a polgári sajtó háborodott fel, hanem az egyház is. A pápa obszcénnak bélyegezte a filmet, a Vatikán a betiltását követelte. A filmes szakmát viszont elragadtatta mindez, Cannes-ban megkapta a legjobb filmnek járó Arany Pálmát, később a legjobb jelmez és díszlet Oscar-díját és világszerte kasszasiker lett, megdöntve az Elfújta a szél évtizedes nézettségi rekordját. Ebben természetesen a világsztárrá lett Marcello Mastroianninak és Anita Ekbergnek is nagy szerepe volt. Senki sem ődöngött kiábrándultabban, gyújtott idegesebben cigarettára és intett rezignáltabban búcsút barátainak, mint Marcello, és vonzott minden tekintetet úgy, mint Anita a Trevi-kútban pancsolva. A régóta kisképernyőre száműzött antikvitás digitálisan felújított kópiáját most újra vetíti a Pannonia Entertainment: Az édes élet szeptember 7-től látható országszerte a mozikban.