Budapesten, a Várfok Galériában Négyszemközt címmel, egymás mellé, párokba rendezve láthatók apa és fia, Lucien Hervé és Rodolf Hervé fotói. A két életmű anyagából Lucien Hervé özvegye, Rodolf édesanyja válogatott. Ennek kapcsán adjuk most közre azt a beszélgetést, ami Párizsban készült vele és Sandly Orsolyával, a hagyaték másik gondozójával tavaly augusztusban, amikor már készen volt a kiállítás terve. Nagyon finom szilvás lepényt eszünk, pedig Párizsban kincs a magyar szilva, ott ilyet nem lehet kapni.

Judith Hervé: A szilvásgombóc a kedvenc ételem, és a szilvához komoly emlékeim kötődnek. Nagyanyámnak Brátkán volt birtoka, panziót nyitott, és én is ott nyaraltam mindig. Rengeteg szilvafa volt, a Körös körülfolyta a parkot, a fenyvest is. A Körös-parton volt egy budi is a házon kívül, ott termettek a legszebb szilvák, és nagyanyám a deportálás előtt – ezt a vagonban mondta anyámnak – ide ásta el egy kis dobozban az ékszereit és száz dollárt, amit a fia küldött neki Amerikából. Pontosan megmondta anyámnak, hogy hol keresse, ha ő nem jönne vissza –, és nem is jött sajnos. ‘45-ben anyám megtalálta a dobozt, és jó darabig ebből a 100 dollárból éltünk. De nemcsak a hazai kosztot szeretem, ahogy anyám és nagyanyám főztek, hanem a franciát is – igaz itt is itthon vagyok. Innen, Franciaországból sosem mentünk vissza. Nincs mit keressek ott. Ami fontos volt, az most is megvan a fejemben. Gyerekként is tudatában voltam annak, hogy milyen csodás gyerekkorom van. A naplómban le is írtam. Amikor deportáltak minket, magammal vittem, de a vagonban elkérték vagy elvették, hogy a kitépett lapokkal feltöröljenek egy széttört üveg lekvárt. A napló eltűnése szimbolikus volt számomra: vele együtt az egész addigi életem is eltűnt. A deportálás előtt Nagyváradon nem realizáltuk, hogy milyen veszély fenyeget minket, annak ellenére, hogy rendszeresen követtük a háború eseményeit az angol rádió magyar hírein keresztül. Azonban ott sem hívták fel a figyelmünket a veszélyre. Ehhez hozzájárul az is, hogy mi magunkat zsidó vallású magyaroknak tekintettük. Apám az első világháborúban a magyar hadsereg tisztjeként harcolt az olasz fronton. 

Az azért kapott kitüntetéseinek köszönhetően bizonyos zsidótörvények alól mentesítve is voltunk. Ezért járhattam én a nagyváradi református gimnáziumba, ahol pár nappal a gettózás előtt sárga csillaggal, Bocskay-uniformisban érettségiztem. Apám végig hitt abban, hogy a magyarok nem fognak minket deportálni. Most viszont annak apropóján beszélgetünk, hogy a férjem és a fiam fotóiból nyílik majd kiállítás január 24-én Budapesten, a Várfok Galériában. Rudi-Dani az úgynevezett „második generációhoz” tartozik. A pszichológia is tanulmányozza ezt a jelenséget, hogy a deportáltaknál a második generáció hordozza a felmenőik traumáit. A fiam esetében nyilván ez is probléma volt, ez is egyik faktora volt a nehézségeinek.

Artmagazin: Rudi mennyit tudott a történtekről? 

Judith: Mindent, mert nagyon érdekelte. Nem traktáltam ezzel. De 15-16 évesen értelmes, olvasott gyerek volt, és akkor kezdett kérdezgetni. 

De utánanézhetett, látott filmeket. 

Sandly Orsi: Látott is. Mindent megnézett, amihez hozzáfért. És sosem érezte, hogy ezen a világon lehetne változtatni, sosem volt olyan optimista. Kiábrándult volt, és ez a reménytelenség fordította önmaga ellen. Egyébként pedig amennyire euforikus tudott lenni, anynyira mélyre zuhant néha. Judith: Egyszer azt mondta anyámnak, és ez nagyon megmaradt a fejemben, hogy nem tudja megbocsátani azt, ami velünk történt. 

Arra, hogy nem csak a saját tapasztalatainkkal rendelkezünk, ott van Konrad Lorenz története a libákkal, akik a tojásból kikelve őt kezdték követni, őt tartották az anyjuknak. 

Orsi: Nekünk erről személyes tapasztalatunk is volt. A kilencvenes évek elején volt egy kacsánk, aki tényleg összenőtt velünk. Jól ismert figura volt Pesten, jött velünk megnyitókra, törzsvendég volt a Jardin de Paris-ban. Rengeteg videón és fotón szerepel, mert megfordult Király Tamás bulijain, a Tilos az Á-ban – sajnos öngyilkos lett, lesétált az erkélyről. Utánam és Rudi után is jött. Talán csak a cipőt követte, ahogy Lorenz írja. Benne volt a program, hogy menni kell valami után, bármi után. 

Judith: Igen, ez így van. De van az az eset is, hogy pont az ellenkező irányba megy. Rudinak minden cselekedete a Föld forgásával ellentétes irányba tartott. 

Orsi: Sosem akarta a megszokott, konvencionális utat választani.

De ez már az édesapjáról is elmondható, nem? Aki egy nagypolgári családtól távolodott el. 

Judith: A férjem tudatosan lázadó módon tette ezt. Nem akart a bankszakmában dolgozni a családi hagyományok folytatójaként. De politikailag is kiállt a véleménye mellett, aminek következményeképpen ‘33-ban belépett a francia kommunista pártba. Részt vett az ellenállásban – hogy úgy mondjam a lázadása konstruktív volt. Az, hogy mi most mit gondolunk, vagy ő maga mit gondolt erről utána, az más kérdés. Kétszer zárták ki a pártból. De a lázadását pozitív módon élte ki, ő maga is pozitív ember volt. Szerette heccelni, provokálni az embereket, de kedvesen, viccesen, barátságosan tette, sosem agresszíven – mondjuk ez is a lázadás egy formája volt. A háború után már abszolút nem politizált, csak a szakmájának élt, meg a családjának és a barátainak. Rudi nem így élte meg a maga lázadását. Jobban szerettem volna, ha mondjuk elköltözik Kubába, vagy elhatározza, hogy felmegy a Holdba – ha valami pozitív célt tűz ki maga elé. De benne ennek az ellentéte volt inkább. Az ő lázadása a világ ellen irányult, a világnak szólt – de nem tudott olyan életmódot kitalálni, ami ezt pozitívvá alakíthatta volna, így aztán önmaga ellen fordult. 

De az ő generációja máshonnan indult, ő velük volt összhangban, és akkoriban nehéz volt pozitívan lázadni. 

Judith: ‘68-ban volt egy ilyen időszak. Igaz, akkor ő még túl fiatal volt, de sokan belehaltak ebbe a lázadásba, ami az egész életmódjukat meghatározta, vagy később a szidába (az AIDS franciául – a szerk.), az akármit, akárhol, akárkivel, akárhogy, azaz minden szabály és korlát elutasítása. Rudi is így élt. 2000-ben halt meg, addigra már más lett a helyzet a fiatalokkal. Annyira tehetséges volt, és nem csak a képzőművészet területén, zenei téren is. De például a fuvolatanára már kiskorában megmondta, pár év tanítás után, hogy nem jön többet, mert ez nekünk kidobott pénz. Halál tehetséges a Rudi, de nem csinálja meg, amit kér tőle. Ami kötelező feladat, annak ellenáll, úgyhogy legjobb, ha hagyjuk, hogy játsszon úgy, ahogy akar. Tényleg ilyen volt a természete, mindenki dicsérte, amit csinált, mert amibe belefogott, azt jól csinálta. Azt csinálhatta, amihez kedve volt, sosem mondtuk neki, hogy legyen zenész vagy bármi más. Volt egy magyar származású nyomdász barátja, aki majdnem apja lehetett volna – vele nagyon jóban volt, a gimnázium helyett is hozzá járt dolgozni, és abban is tehetséges volt. Amikor az iskolából végleg kizárták, kerestünk olyan helyet, ahol könyvvel, nyomdászattal kapcsolatos dolgokat tanulhat. Felvették még így, érettségi nélkül is, remekül sikerült a felvételije, ősszel lelkesen elkezdte, karácsonyra kirúgták. 

Azért ez az út hasonlít az apjáéra is, nem? Ő is sokfelé keresett, belekezdett különféle dolgokba. És őt is kizárta például a kommunista párt... 

Judith: Ő is mindent jól csinált, de ő, amit elkezdett, azt be is fejezte. És tegyük hozzá, az, hogy őt kizárták a pártból, az itt Franciaországban szerencsés fejleménynek számított. Önálló gondolkodású lény volt, de nem volt önpusztító természet. Rudi viszont igen, már egész fiatalon ilyen volt. Vonzotta a veszély, a szakadék szélén szeretett járni. A férjem sem volt félős ember, de nem kereste a veszélyt. A halállal való kapcsolata neki is különös volt, legalábbis az én szememben, mert sosem félt tőle, se fiatalon, se 97 éves korában – én borzasztóan félek így, 92 évesen. Leginkább attól, hogy onnan nem fogok tudni egy szót se szólni senkihez. Nem tudom kivel lehet majd csevegni odaát, ez nyomasztó... Amikor a férjemmel megismerkedtünk, ő 37 éves volt. Már házasok voltunk, megkérdeztem tőle, hogyan akar majd temetkezni. Azt mondta, csináld úgy, ahogy neked a legegyszerűbb és a legolcsóbb, nekem a tömegsír is jó. Nem provokálni akart ezzel – persze én meg mondtam, hogy tömegsírról szó se lehet, ha már egyszer elmulasztottam, nem fogom most bepótolni, viszont mellette szeretnék nyugodni. Szerette az életet, még akkor is, amikor súlyos beteg volt a szklerózis multiplexe miatt. Szerencsére mindig körül voltunk véve barátokkal. Sokáig utaztunk is. Hervé önállóan már nem tudott fényképezni, segítség kellett – viszont sosem panaszkodott, hogy már nem utazhat egyedül, egy szál fényképezőgéppel a kezében. Rudinak fantasztikus humorérzéke volt, tudott nagyon vidám lenni, nagyon jól lehetett vele szórakozni. De a világgal sosem tudott megbékülni. Orsi: Viszont 1989 végén, pont a rendszerváltás idején érkezett Budapestre. Az adott is valami reményt – minden lendületben volt, abban a helyzetben minden lehetségesnek tűnt. Judith: Megismert egy csomó új embert, téged például (Orsi volt Rudi szerelme, együtt is éltek. – a szerk.). Lehetett zenélni, bulizni, és főleg újragondolni az életet. Ennek sajnos a betegsége, majd 2000-ben bekövetkezett halála véget vetett. Én túlélő vagyok, részben Auschwitz miatt, részben a halála tragédiája miatt. Talán ezt nem szabadna mondani, de mégis kimondom: a közös tragédiánál, a világtragédiánál, a genocídiumnál nagyobb tragédia volt számomra a fiam halála. A közöset könnyebb volt elviselni, egyrészt osztoztunk benne, másrészt nagyon fiatal voltam akkor. A deportálás kvázi olyan volt, mintha önkívületi állapotban lettem, lettünk volna. Nem fogtuk fel igazán, hogy mi történik velünk ott, a helyszínen. Csak otthon Nagyváradon, amikor visszajöttünk anyámmal. Miután körülnéztünk, és láttuk, ki nincs már velünk. Elsősorban apám, nagyanyám. És a nagynéném, aki már a vagonban öngyilkos lett. A családból csak anyám és én jöttünk haza. Barátnőimből is csak egy. Az ismerőseink otthonaiban már mások laktak. Az egyéni tragédia éles fájdalom. A deportálásra, most így, hetvenöt év távlatából makroés mikrodimenzióban gondolok. Egyrészt lázadok a történelmi merénylet ellen, másrészt abszurd, lényegtelen kérdések jutnak eszembe, amikre nem találok választ. Hogyan fújtunk orrot? Hogy vágtuk le körmünket? Mellékes ahhoz képest, hogy minden pillanatban a halál fenyegetett minket. A szagokra sem emlékszem – csak a gázkamrából felszálló füst jellegzetes szagára –, de hát mi is büdösek voltunk, az biztos, egymás hegyén-hátán éltünk, csak hideg víz volt, még szappan sem. Én érzékeny vagyok a szagokra, de nem emlékszem arra, hogy szenvedtem volna ettől. Egyetlen irtózatos félelemre emlékszem, arra hogy elválasztanak anyámtól. Nem a haláltól féltem, hogy őt vagy engem gázkamrába visznek, nem emlékszem arra sem, hogy nagyon éhes lettem volna, hogy szenvedtem volna a szomjúságtól, pedig valószínűleg így volt. Nem zavart a hideg, az eső, hogy órákig álltunk az Appelplatzon. Emlékszem olyanra is, hogy megütöttek, de a fájdalom emléke nincs meg bennem. Sem anyám, sem én nem mondtuk ki egyetlen egyszer sem, hogy talán nem látjuk többet apámat. Egy célunk volt csak: életben maradni.

Nem azért, mert mint ahogy egy bokszolónak nem fáj a ringben, amikor ütik, és csak amikor vége van, akkor látja, milyen sérülések érték, mert a szervezet befékez, eltompít a túlélés érdekében? 

Igen, valószínűleg így van. Az életösztön, az élet akarása volt a legerősebb. Mi, nagyváradiak, amikor együtt voltunk, mindig olyasmiről beszélgettünk, hogy mit fogunk főzni valamelyikünk születésnapján, ha majd hazamegyünk. Én megettem minden maradékot, amit más otthagyott, a legvacakabb szörnyűségeket is. Egyetlen dolog számított, hogy ne szakadjunk el egymástól anyámmal. Álmomban ne jöjjön elő, hogy mit meg nem tettünk ezért. A legnagyobb veszélyeknek is kitettük magunkat, ha kellett, visszaszöktem egy másik barakkból, pedig nagyon gyáva voltam. Még azt is megkockáztattam, hogy esetleg ott helyben agyonlőnek, csak ne legyünk egymástól elválasztva. Minden barátnőm meghalt, aki az anyja nélkül volt ott. Elhagyottak voltak, nekem viszont anyám mintha folyton a kezemet fogta volna. Pedig később azzal vádolta magát, hogy „én téged 18 éves korodban elvittelek Auschwitzba”. Mintha ez az ő döntése lett volna. Viszont ő hozott vissza. Egymásnak köszönhettük az életünket. Mostanában foglalkoztat az a kérdés, hogy ha az ember eltűnik, mi marad utána? Én semmiben sem voltam tehetséges, és kislány koromban sem képzeltem, hogy az lennék. Most, idősen annyiszor eszembe jut, hogy egy olyan kiválóan tehetséges fiú, mint amilyen Dani volt, nem hagyott unokákat, és így dédunokákat sem – egyedül maradtam, persze barátaim vannak, de az nem ugyanaz. 

Az egész alapítvány a fotóról szól, ami pedig megörökíti a dolgokat. Rengeteg minden megmarad így. 

Judith: Igen is, meg nem is. Nem szó szerint értettem, inkább úgy, hogy nem tudtam átadni semmit –, vagy amit átadtam, az már nincs. Az, amit érzelmileg továbbadtam, elveszett. Amit én kaptam a nagyanyámtól, vagy annak bátyjától, a szüleimtől, barátaimtól – most is abból élek. Az alapot azoktól kaptam, akik ottmaradtak. Ezek az emberek nagyon erősen élnek bennem, és az is, amit tőlük tanultam, amire rávezettek, és fáj, hogy ezt nem tudtam továbbadni. Ha legalább az íráshoz lett volna tehetségem, megörökíthettem volna azokat, akiket becsültem, tiszteltem, az jó lett volna. Mert így most el fognak tűnni velem. Ki fog emlékezni arra, hogy Beck Katinak szép lába volt? Ő is ottmaradt Auschwitzban, és még a nevét sem tudja rajtam kívül senki. Nem fogják emlegetni. Nagyon nehezemre esik ebbe belegondolni. Úgy érzem, hogy amíg itt vagyok, addig képviselnem kell azokat, akik nem jöttek vissza.

Orsi: Képviseli is, és a visszaemlékezéseinek hála nem merülnek feledésbe. Jutka néni tanúságtétele, az élettapasztalata az, amit a beszélgetésekben átadott, amikor felidézi mindazt, amit tőlük tanult, valamilyen formában tovább él. Ma már nagyon sokan meghallgathatják, olvashatják az interneten is. (http://www.visszaemlekezesek.hu/herve-jutka). És akkor még nem szóltunk arról, hogy Hervé és Rudi életművét is gondozza Jutka néni. Az alapítvány, a kiállítások, ez nagyon fontos munka. Judith: Rudi önpusztításától jutottunk ide. Tapad hozzám a múltam, ami talán nem normális. A tragikus események mellett is gazdag életem volt, bizonyára a életkedvemnek és optimista természetemnek köszönhetően. De néha felteszem magamnak a kérdést: mit tehettem volna másképp, mi változtathatott volna Rudi élethez való hozzáállásán. 

Lucien Hervé & Rodolf Hervé: Négyszemközt, Várfok Galéria, Budapest, 2019. március 14-ig

A magyar származású Lucien Hervé (Elkán László, 1910–2007) 1929-től élt Párizsban. Az 1930-as évek végén kezdett el fotózni, majd 1949-ben megismerkedett Le Corbusier-vel, a modern építészet egyik legmeghatározóbb alakjával, akinek 1949 és 1965 között „hivatalos fényképésze” lett. Letisztult, geometrikus kompozíciók, a fény-árnyék hatások erőteljes jelenléte határozza meg fényképeinek világát. Építészeti témájú fotói az 1980-as években hozták meg számára a világhírnevet, kiállításai a mai napig sorra nyílnak Tokiótól Athénig. Rodolf Hervé (Rodolf Daniel Hervé Elkan, 1957–2000) 1989 utolsó napjaiban a Vasarely Múzeum meghívására érkezett Budapestre, és a rendszerváltást követően több éven át élt és alkotott Magyarországon, ahol az alternatív színtér fontos személyisége lett. Fiatalon, édesapja nyomán kezdett el érdeklődni a fotográfia iránt, ám lázadó, határokat feszegető személyiségéből fakadóan apja szigorúbb, a geometriára alapozott kompozíciókat előnyben részesítő látásmódja helyett az expresszívebb, szürreálisabb kifejezési formák vonzották. A fotográfia és egyéb vizuális művészeti ágak (fotó, videofilm, elektrografika, kollázs, festészet) mellett zenével és performansszal is foglalkozott. Videofilmjeit az OSA Archívumban és a C3-ban őrzik. Judith Hervé (Molnár Judit) 1926. március 15-én született Nagyváradon polgári családba. 1944-ben Auschwitzba deportálták családjával együtt. Édesapja, nagyanyja és több közeli rokona nem élte túl a lágert. Ő és édesanyja 1945 júliusában tértek haza Nagyváradra; Judith 1946-tól a kolozsvári egyetemen pszichológiát és francia nyelvet hallgatott. 1947 márciusában édesanyjával Párizsba utaztak rokonlátogatóba. Amikor megtudták, hogy a határokat le fogják zárni, úgy döntöttek, nem térnek vissza Romániába. Judith rövid idő elteltével megismerkedett Lucien Hervével. 1950-ben házasodtak össze. Az Hervé házaspár 2004-ben fiuk emlékére alapította a Rodolf Hervé-díjat (2007 óta Lucien és Rodolf Hervé-díj), amellyel kétévente egy-egy fiatal magyar és francia fotóst díjaznak, 2012-ben például a nemrégiben tragikusan fiatalon elhunyt Hermann Ildit. Az alapítvány kezelésében, a két fotós életmű gondozásában, a kiállítások rendezésében Judith Hervé mellett Rodolf magyar származású, Párizsban élő élettársa, Sandly Orsolya vesz részt.