AZ ELSŐ FOTÓMODELL
Cléo de Mérode emlékezete
Rippl-Rónai József egyik korai pasztellportréjának címe: Cléo de Mérode rokona. De ki volt Cléo de Mérode?
Az 1900 körüli évtizedek legismertebb sztárjai többnyire színésznők, énekesnők vagy táncosnők voltak, a korabeli társasági élet körülrajongott dívái, akiknek alakjával nem csupán a fellépéseiket hirdető plakátokon, de a különböző bulvár- vagy divatlapokban is gyakran lehetett találkozni, s akik extravagáns öltözetükkel vagy éppen jellegzetes hajviseletükkel divatot teremtettek. Karrierjük csúcsán mondhatni, a vízcsapból is ők folytak, de aztán sokszor a teljes feledés lett a sorsuk. Azt, hogy néhányuk neve fennmaradt, hogy vonásaikat mindmáig ismerjük, nem utolsósorban a róluk készült számos korabeli fotónak, festménynek, szobornak vagy egyéb műalkotásnak köszönhetjük. Ezek a portrék egyébként nem csupán magukat az ábrázolt személyeket tették még ismertebbé, hanem az őket megörökítő művészeket is, amire többek között Alphonse Mucha híres, Sarah Bernhardtot ábrázoló, szecessziós plakátjainak esete a legjobb példa. A kor ünnepelt színpadi csillagai persze többnyire nem csupán, vagy nem elsősorban kiemelkedő tehetségüknek, hanem legalább ennyire vonzó külsejüknek, mondhatni, női csáberejüknek köszönhették rendkívüli népszerűségüket. Mindez különösen érvényes az Európa első fotómodelljeként, illetve a legtöbbször fényképezett nőként is emlegetett, angyalarcú Cléo de Mérode-ra (teljes nevén Cléopâtre-Diane de Mérode, 1875–1966). Bár egész életét a táncnak szentelte, sejthetően – mint ahogy ezt egyébként egyes korabeli források is megerősítik – korántsem csak színpadon nyújtott alakításai miatt vált a boldog békeidők, a „Belle Époque” egyik bálványozott dívájává és szépségideáljává.1
Az alakját övező pletykák, illetve legendák rögtön ott kezdődnek, hogy már származását, születési helyét illetően is megoszlanak a vélemények. Egyes források szerint az ősi belga nemesi családból származó osztrák tájképfestő, Carl Freiherr von Merode (1853–1909) és egy osztrák színésznő gyermekeként született Párizsban (vagy esetleg Bordeaux-ban, vagy netán Biarritzban), míg máshol azt lehet olvasni vele kapcsolatban, hogy édesanyja nagy valószínűség szerint inkább egy bizonyos Vincentia de Mérode (1856–1899) lehetett, akinek egy ismeretlen spanyol férfival folytatott viszonyából született Cléo.2 Annyi mindenesetre biztosan tudható, hogy már igen fiatalon, hétévesen elkezdett balettet tanulni, s mire tizenegy éves lett, a párizsi opera balettkarának ifjú tehetségeként már túl is volt első fellépésén. Szépségére hamar felfigyeltek, s néhány éven belül festők és fotográfusok kedvelt modellje lett. Egyes feltételezések szerint már tizenévesen Jean-Louis Forain, illetve Edgar Degas pihenő balerinákat megörökítő műveinek egyik ihletője, s talán szereplője is volt. Az ezt követő időszakban pedig már tucatszámra készültek róla a portrék,3 szobrok, illetve a kor ismert fényképészei, Nadar, Ogerau vagy éppen Reutlinger műterméből ki- kerülő emblematikus fotók, képeslapés fotósorozatok, melyek különösen fontos szerepet játszottak abban, hogy Cléo de Mérode neve (s a róla elnevezett, középen kettéválasztott, fülre fésült, s hátul kontyban összefogott jellegzetes hajviselet) rövidesen egész Európában fogalommá váljon.4
Cléo számára a sikerekkel és botrányokkal tarkított 1896-os esztendő több szempontból is emlékezetesnek bizonyult. Amikor az egyik helyi lap kezdeményezésére megszavaztatták a francia lakosságot, hogy a színpad ünnepelt dívái közül kit tartanak a legszebbnek, akkor a közönségszavazatok alapján Cléo de Mérode Sarah Bernhardtot és mindenki mást is megelőzött. Ugyancsak ebben az évben mutatták be a párizsi Szalon kiállításán Alexandre Falguière róla mintázott, s jelenleg a Musée D’Orsay gyűjteményében található szobrát, mely a szépséges táncosnőt teljesen ruhátlanul ábrázolja. Cléo persze nagyon felháborodott, s óriási botrányt is csapott, saját állítása szerint ugyanis ő sosem állt aktmodellt a szobrásznak. Vagy ahogy azt egy kutató feltételezte, talán mégis ruhátlanul pózolhatott a szobrászműteremben, de ezt annak tudatában tette, hogy majd csak egy mellszobor készül róla.5 Ki tudja? Az eset mindenesetre nagy port kavart akkoriban, s a spanyol Carlos Vasquez y Obeda még egy képet is festett arról, amint Cléo de Mérode és társnői éppen döbbenten állnak Falguière említett szobra mellett a Szalon egyik kiállítótermében. Nem ez volt azonban az a bizonyos eset, mely szinte egész későbbi pályafutására árnyat vetett...
Az akkoriban már hatvanas éveinek elején járó belga uralkodó, II. Leopold (1835–1909) párizsi látogatása során Cléo de Mérode egyik fellépését látva rajongásának jeleként az előadás után egy hatalmas csokor vörös rózsát küldött neki. A dolog természetesen nem maradt titokban, s csakhamar elterjedt a pletyka, hogy Cléo a kurtizánok, illetve könnyűvérű nők iránt élénk érdeklődést tanúsító király szeretője lett.6 Bár kérdés, hogy mennyi volt igaz az egészből, Cléo ezt a vádat élete végéig nem tudta lemosni magáról, s neve elválaszthatatlanul összefonódott a korabeli bulvárlapokban nemritkán Cléopoldnak csúfolt uralkodóéval. Vagy tíz éven keresztül tucatszámra jelentek meg róluk az újságokban a hízelgőnek korántsem mondható, hol egyszerűen vicces, hol meglehetősen pikáns karikatúrák. Az egyiken például Leopoldot kakastaréjjal és -farokkal ábrázolták, amint a hátán cipeli ruhátlan kedvesét, míg egy másikon az ugyancsak meztelenül ábrázolt Cléo de Mérode az ismert újszövetségi történetre utalva Mária Magdolnaként, hosszú hajával éppen megtörli az előtte ülő király bütykös lábait. Talán még ezeken is túltesz az a „viagrareklám”, ahol az agg Leopold egy potencianövelő szert tartalmazó üvegcsét tart magasra, miközben a kézfején pihenő, s Cléo de Mérode arcvonásait viselő macska hátsó felét mustrálgatja.
Bár a belga uralkodóhoz fűződő viszonyáról szóló pletykák mindenhová elkísérték, ezeknek végső soron reklámértéke is lehetett Cléo számára, amit ő igyekezett is maximálisan kihasználni. Szólókarrierbe kezdett, bejárta fél Európát, s 1897-ben még New Yorkban is többször fellépett.7 Híre csakhamar Magyarországra is eljutott, ahol rendszeresen jelentek meg róla rövidebb-hosszabb cikkek, tudósítások. Bár az Országos Hírlap Cléo de Mérode alkonya címmel már 1899-ben azt írta vele kapcsolatban, hogy immár elveszítette vezető helyét a párizsi színpadi sztárok népszerűségi listáján, s helyét az Odéon új csillaga, egy bizonyos Sorel kisasszony (feltehetően Cécile Sorel, 1873– 1966) vette át, ez sejthetően nem egészen felelt meg a valóságnak. Tudjuk, hogy Cléo az 1900-as Párizsi Világkiállítás egyik szenzációjának számító, híres kambodzsai táncával, melyet archív fotók is megörökítettek, a Folies Bergère színpadán is többször fellépett ekkoriban, s a szakirodalomban rendszerint az ezt követő tíz évet szokták karrierje legsikeresebb időszakaként említeni. Tudjuk, hogy az Ausztriában és Németországban különösen népszerűnek számító táncosnő szerepelt többek között a hamburgi Hansa-Theaterben, illetve a berlini Wintergartenben is, s 1902–1904 közé tehető müncheni fellépései idején Friedrich August von Kaulbach még egy portrét is festett róla. 8 Paul Klee 1902. március 6-án papírra vetett naplófeljegyzésében az elragadtatás hangján írt róla, megjegyezve, hogy talán ő a legszebb nő, akit valaha látott.9 Külföldi fellépései során Szentpétervárra is eljutott, és táncolt az Orosz Balett színpadán.10 Az 1900-as évek elején Cléo de Mérode egyébként Budapesten is több alkalommal fellépett, először az Operaházban, majd az Operettszínház elődjének számító Nagymező utcai Somossy Orfeumban. 11 A Vasárnapi Újság 1907. január 13-i számában például arról olvashatunk, hogy jelenleg két világhírű táncosnő is szerepel egyidejűleg Budapesten, egyikük Cléo de Mérode, míg a másik az amerikai Maud Allan.12 Egy héttel később ugyanitt már arról számoltak be, hogy a párizsi díva még a képviselőházba is ellátogatott, ahol a honatyák ahelyett, hogy egymás beszámolóira figyeltek volna, végig őt bámulták. 13 Korabeli feljegyzésekből az is kiderül, hogy budapesti tartózkodásai idején rendszerint a Hungária szálló harmadik emeletén bérelt lakosztályt magának.14 Egyébként Ady Endre néhány vitriolos írása arról árulkodik, hogy Cléo de Mérode-ot a magyarországi sajtóban is többnyire mint a vén Leopold szeretőjét emlegették.15 A Szen- tesi Lap egyik „jól értesült” újságírója pedig már 1906 decemberében részletesen beszámolt szakításukról, illetve a köztük zajló pereskedésekről. Elég nyilvánvalónak tűnik azonban, hogy ez esetben a híres balerina személyét összemosták, illetve összekeverték a belga király utolsó szeretőjével, a pályafutását egyszerű prostituáltként kezdő Caroline Lacroix-val (Blanche Zélie Joséphine Delacroix, 1883–1948), akit Leopold tényleg elhalmozott mindennel, s aki valóban két gyermeket szült (házasságon kívül) az uralkodónak, ellentétben a megvádolt Cléo de Mérodedal, akinek – amennyire tudni lehet – egyetlen gyermeke sem volt, sem tőle, sem mástól16.
Bármi legyen is az igazság, Émilienne d’Alençon, Liane de Pougy és Carolina Otero mellett, hagyományosan őt is a Belle Époque híres félvilági hölgyei között tartották nyilván.17 Egyébként hogy az általa divatba hozott, s róla elnevezett hajviselet Magyarországon is mennyire ismert volt annak idején, azt többek között Csáth Géza, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula vagy Molnár Ferenc műveinek egyes részletei is jól bizonyítják.18 S ne feledkezzünk meg persze Rippl-Rónai József egyik legszebb pasztellportréjáról, az 1901-ben készült, s jelenleg a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található, Cléo de Mérode rokona címen ismert képről sem, melynek profilból ábrázolt ismeretlen nőalakja ugyanezt a jellegzetes frizurát viseli.19
Szólnunk kell még röviden Cléo állítólagos szeretőjéről, II. Lipót belga királyról, akit korántsem csupán botrányos nőügyei miatt tartottak saját korában velejéig rossz embernek, illetve könyörtelen szörnyetegnek. Belgium hatalmas hasznot hozó, Kongói Szabadállam néven ismert afrikai gyarmatát ugyanis saját magánvállalkozásának tekintette, ahol hosszú időn keresztül rendkívül kegyetlenül bántak a helyi lakossággal, s a rendszeres kínzásoknak, csonkításoknak és kivégzéseknek néhány évtizeden belül, a legóvatosabb becslések szerint is, legalább 8 millió áldozata volt. Ahogy egy kortárs történész fogalmazott vele kapcsolatban: „jobb hely lenne a világ, ha meg sem született volna!”20 A róla kialakult összképet némileg árnyalja egyébként, hogy a gyarmatokról befolyó iszonyatos mennyiségű pénz egy részét hatalmas beruházásokra költötte, s a belgák manapság, egykori rémtetteiről szinte megfeledkezve, vagy erről legalábbis diszkréten hallgatva, II. Lipótot az ország felvirágoztatójaként, illetve nagy építtetőként tartják számon.
Tény, hogy többek között olyan emblematikusnak számító épületek kötődnek a nevéhez (illetve pénzéhez), mint például az 1888-as és az 1897-es világkiállítás helyszínéül is szolgáló brüsszeli Jubelpark (franciául: Parc du Cinquantenaire), az Alphonse Balat tervei nyomán 1885 és 1893 között épült lakeni Koninklijke Serres (azaz Királyi üvegházak), melynek impozáns üveg- és vaskonstrukciójának kivitelezésében az Art Nouveau építészet úttörőjének, s egyik legjelentősebb képviselőjének számító fiatal Victor Horta is segédkezett, a pályaudvarok katedrálisának is nevezett, s valóban lenyűgöző antwerpeni Centraal Station, az oostende-i tengerparton húzódó, 1902 és 1906 között épült, s mintegy 380 méter hoszszú Koninklijke Gaanderijen, azaz Királyi galériák, melynek sziluettje a híres belga festő, Léon Spilliaert egyes alkotásain is feltűnik, vagy az egyébként is nagyzási mániában szenvedő belga uralkodó egyik utolsó megrendelése, a párizsi Sacré Coeurt utánzó, nyomasztóan hatalmas méretű, s előképénél lényegesen rondább brüsszeli Szent Szív székesegyház.21
Epilógus
II. Lipót, a Szörnyeteg 1909 decemberében elhunyt. Az első világháborút követő években Cléo de Mérode sokat időzött Ausztriában, ahol Gustav Klimtre is nagy hatással volt. Idővel persze sokat veszített egykor hamvas szépségéből, mindenesetre egészen az 1930-as évek végéig vállalt időnként nyilvános fellépéseket. Ezt követően visszavonultan élt Biarritzban, ahol állítólag egészen idős koráig vezetett egy tánciskolát. 1955-ben jelent meg önéletrajzi írása, melyben értelemszerűen saját szemszögéből írta meg a történteket, és reflektált a személyével kapcsolatban elterjedt mendemondákra.22 Véletlenszerű egybeesés is lehet, hogy még ugyanebben az évben perbe keveredett – és a pert meg is nyerte – Simone de Beauvoirral, aki néhány évvel korábban, 1949-ben megjelent Le Deuxième Sexe (A második nem) című könyvének hetérákról és prostituáltakról szóló 8. fejezetében őt is kurtizánként emlegette.23 Cléo de Mérode 1966-ban, 91 éves korában hunyt el. A párizsi Père-Lachaise temetőben helyezték örök nyugalomra, ahol sírját annak a Luis de Périnat nevű spanyol szobrásznak és diplomatának (1872–1923) egyik korai, még 1909-ben készült alkotása díszíti, aki állítólag Cléo de Mérode talán egyetlen igazi szerelme, s 1906 és 1919 között élettársa is volt. 24
| 1 Karl Reissmann: Cleo de Merode. Der Glückstraum einer Tänzerin. Heidenau, 1921; Brygida M. Ochaim – Claudia Balk: Varieté-Tänzerinnen um 1900. Vom Sinnenrausch zur Tanzmoderne. Stroemfeld, Frankfurt/M, 1998; Michael D. Garval: Cléo de Mérode and the Rise of Modern Celebrity Culture. Ashgate Publishing Ltd., 2012; Jonathan Goldman – Aaron Jaffé (szerk.): Modernist Star Maps: Celebrity, Modernity, Culture. Routledge 2016, 9. fejezet | 2 Ezen utóbbi feltételezést látszik egyébként alátámasztani az a tény is, hogy Vincentia neve is szerepel Cléo de Mérode síremlékén a párizsi Père-Lachaise temetőben. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy – legalábbis egyes források szerint – Vincentia szerelme, s Cléo apja nem egy ismeretlen spanyol, hanem egy görög származású férfi, Theodor Christomannos (1854–1911) volt. http://www.bolzano-scomparsa.i... | 3 A Cléo de Mérode-ról készült számos korabeli portré közül elég itt talán Giovanni Boldini 1901-ben festett, híres (jelenleg New York-i magángyűjteményben őrzött), s gyakran reprodukált művére utalni, melyet egyesek a 19. század Giocondájának is neveztek. Lásd: Francesco Dini – Fernando Mazzocco (szerk.): Boldini. Lo Spettacolo della Modernitá (kiállításkatalógus). Musei San Domenico, Forli, 2015, 40. o. | 4 Christian Corvisier: Cléo de Mérode et la photographie, la première icône moderne. Éditions du Patrimoine, Párizs, 2007; a róla készült számtalan korabeli képeslap kapcsán lásd: Michael D. Garval: Cléo de Mérode’s Postcard Stardom. In: Nineteenth-Century Art Worldwide 2008/1.; lásd még: http://www.helmut-schmidt-onli... | 5 Anne Pingeot: Le fonds Falguière au Musée du Louvre. In: Bulletin de la Société de l’histoire de l’art français. 1978, 263–290. o. | 6 Cléo de Mérode és a belga király első találkozásának időpontjával kapcsolatban szintén némileg eltérő adatokat olvashatunk. A legtöbb forrás ezt 1896-ra teszi, egyes utalások szerint azonban már egy évvel korábban, 1895-ben kapcsolatba kerültek egymással. | 7 A fellépéseiről írt amerikai kritikákban többnyire azt olvashatjuk, hogy míg szépsége, vonzó külseje ott is mindenkit rabul ejtett, színpadi produkcióitól már korántsem volt annyira elragadtatva a helyi közönség. Cléo valószínűleg viszonylag könnyen megemészthette ezeket a fanyalgó kritikákat, annál is inkább, mivel Európában megszokott honoráriumának New Yorkban a többszörösét kapta. | 8 Rudolf Reiser: Alte Häuser - Große Namen: München. Bruckmann, München, 1978, 141. o. | 9 Felix Klee: Tagebücher von Paul Klee 1898-1918. Köln, 1957, 106. o. | 10 http://www.artistsandart. org/2010/06/cleo-de-merode-la-belle-epoques-beauty.html | 11 Cléo de Mérode 1901. április 30-án lépett fel először Budapesten, a Magyar Királyi Operaházban, Máder Rezső Piros cipő című balettjében – olvasható az 1929-ben megjelent Magyar Színművészeti Lexikon rövid szócikkében. | 12 Vasárnapi Újság, 1907. január 13., 29. o. | 13 Vasárnapi Újság 1907. január 20., 49. o. | 14 Szomory Emil: A függöny előtt és a függöny mögött. Budapest, 1914, 158–162. o. | 15 Ady Endre: Király-idillek. In: Budapesti Napló, 1905. február 8.; Ady Endre: Strófák színpadi nőkről. In: Budapesti Napló, 1906. június 9.; Ady Endre: Párizsi jegyzetek, Cléo bukása. In: Budapesti Napló, 1907. március 8. | 16 Léopold és Cléo. In: Szentesi Lap, 1906. december 21., 4. o. | 17 Dr. Kéri Katalin: A Belle epoque Párizsa és Párizs Bella Oterója. In: Valóság, 1996/2, 61–65. o. | 18 „A színésznőből valami édes parfüm áradt. Friss volt, eleven, s butácska szeme kedvesen ragyogott. A haját á la Cléo de Mérode a fülére fésülte” – írta egy helyen Molnár Ferenc. Lásd: Molnár Ferenc: Az éhes város. Budapest, 1901, 153. o.; Csáth Géza 1905-ben papírra vetett Részletek Mariska naplójából című írásában ezt olvashatjuk: „Egész nap olvastam. És háromszor megfésülködtem. Igen jól áll nekem a leodemerode; hogyha nem lennék olyan telt arcú, mindig ezt hordanám.”; Krúdy Gyula Utazások a vörös postakocsin c. művének 5. fejezetében ugyanakkor a következő szellemes részlet található: „Antónia olyan szőke volt, mint a nőstény oroszlán. Dús haja Cleo de Merode módjára volt fülére fésülve (amely hajviselet azért ment ki Pesten a divatból, mert a hölgyfodrászok ráfogták, hogy tüdővészt okoz)”; Kosztolányi Dezső Álom és ólom című kötetében pedig a következő sorok olvashatók: „A kisebbik lány, akinek gyermekarcához olyan igen illik Cléo de Mérode komoly frizurája, végigdől a pamlagon…”. | 19 Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1998, 274–275. o.; a kép címadásának történetét Herman Lipót is felidézi: Herman Lipót: A művészasztal, Budapest, 1958, 98. o. | 20 https://web.archive.org/ web/20080622102449/http://web.jjay.cuny.edu/~jobr... | 21 Piet Lombarde: Leopold II, Konig-bouwheer. Gent, 1995; Adam Hochschild: De geest van koning Leopold II en de plundering van de Congo. Amszterdam, 1998; Catherine Lucas: Bouwen met zwart geld: de grootheidswaanzin van Leopold II. Antwerpen, 2002 | 22 Cléo de Mérode: Le Ballet de ma vie. Pierre Horay, Párizs, 1955 | 23 https://viola.bz/cleo-de-merod... | 24 Garval 2012, 82. o. 43. jegyzet