A hűvös Nagy-Britanniában különleges művészeti irányzat bontakozott ki a 19. század második felében.

Az Aesthetic Movementről van szó, az úgynevezett „esztétikai mozgalom”- ról, de ezt a kifejezést a hazai szaknyelv egyáltalán nem használja. Itthon az irodalomközpontú oktatás révén csak az irodalomból meghonosodott, franciás változat vonult be a köztudatba, az sem irányzatként, inkább esztétikai tézisként: ez a l’art pour l’art. 

Magyarországon ez a szépészeti eszmény csak erős késéssel, a Nyugat című folyóirat hatására terjedt el. Most a Musée d’Orsay brit kiállításán be lehet pótolni a hiányosságokat: Szépség, erkölcs és érzékiség Oscar Wilde Angliájában. A végletekig kifinomult, sziporkázóan intelligens, mégis mélységesen dekadens Oscar Wilde jó PR-név. De az esztétikai mozgalom nem csak az erkölcsös viktoriánus kor démoni fekete arcáról szól. A kurátorok olyan művészeket sorolnak ide, mint a preraffaelita álmodozó, Dante Gabriel Rossetti, társa, a szintén középkorimádó Edward Burne Jones, az iparművészetet megújító William Morris, a színek és kompozíciók nagy mágusa, James McNeill Whistler, vagy mint a szecessziós grafi ka közkedvelt előfutára, Aubrey Beardsley. A kiindulópontot a költő Swinburne jelenti, aki átvette a francia parnasszistáktól a l’art pour l’art ideáját az 1870-es években. A Théophile Gautier valamivel korábbi előszavából eredeztetett új esztétikai dogma hívei fittyet hánytak a művészet morális, praktikus vagy vallásos kötöttségeire. Vagyis lehetett ünnepelni a szépséget magát, nem törődve a társadalmi elvárásokkal. Szélesen húzva meg az irányzat kontúrjait idesorolhatók a közvetlen előképnek számító, költői allegóriákban utazó preraffaeliták hosszú tunikás, férfi as arcélű nőalakjaikkal és romantikus történelmi érdeklődésükkel. A fő esztétizáló festőnek mégis inkább Whistler vagy Leighton tekinthető, akik továbbléptek a tiszta színharmóniák irányába. Hamar megtalálták az utat a vagyonos közönséghez is. 

1877-ben Sir Coutts Lindsay megnyitotta a Grosvenor Galériát, a konzervatív Royal Academy túlzsúfolt nyári képkiállításainak sikeres ellenlábasát. A fényűző termekben (villanyvilágítás mellett!) az esztétikai mozgalom bűvöletében született darabokkal találkozhatott a vásárló közönség, gazdagon bútorozott enteriőrben, jellegzetes zöld kárpitok közt. A l’art pour l’art híveinek azonban belső ellensége akadt. Az iparművészetet megújító Arts & Crafts mozgalom teoretikusa, John Ruskin hevesen kritizálta a szépelgők cél nélküli alkotásfilozófiáját, propagálva a praktikus és kézműves munkával készített alkotásokat. Persze az esztétikai mozgalom és az Arts & Crafts nem állt szöges ellentétben egymással, William Morrist például mindkét csoportosulásnál számon tartjuk. Az esztétizáló modern tervezők a régmúlt korok és a más civilizációk legszebb darabjaihoz nyúltak vissza ihletért. A szépség kultuszát hirdetve minden tárgyat műalkotássá akartak varázsolni. Bújták a távoli kultúrák formakészletét, főleg az ekkoriban divatba jövő, letisztult, minimalista és az aszimmetriát kedvelő japán díszítőművészet nyűgözte le őket. Ebből születtek azok az angolos-japános tárgyak, a kabinetszekrénytől a teáskannáig, amik megelőlegezték a Bauhaust. A mozgalom főbb célkitűzései beépültek a modernizmusba, a dekadencia beletorkollott a fin de siècle-be, a l’art pour l’art iskolai alaptétellé vált, a praktikus, szögletes bútorok pedig az avantgárd előfutárává. Az 1880-as évekre az irányzat mégis háttérbe szorult, az új nemzedékek szívesen köszörülték nyelvüket a maníros „esztétákon”. 

Musée d’Orsay, Párizs
2011. szeptember 13 – 2012. január 15.