Szubjektív körséta München múzeumnegyedének új ékkövében, a két éve megnyílt Brandhorst Múzeumban. Színes kerámiarudak, hi-tech természetes fény, újfestők, pop-art és absztrakt mesterek. Esettanulmány egy lélegzetelállító múzeumcsodáról és élménybeszámoló egy világhírű magángyűjteményről egy sokat látott művész tollából.

Lajos király nyomában
Mikor képeinek száma meghaladta a nyolcezer-ötszázat, a művészetek lelkes híveként ismert I. Lajos bajor király gyűjtőszenvedélye beleütközött a helyhiányba. Mi legyen ezzel a rengeteg festménnyel? Megfelelő helyet kell találni. Építtetni egy olyan bemutatótermet, ahol a királyi gyűjteményt a szélesebb közönség is megcsodálhatja. Mivel az építendő képtárat nyilvános használatra szánta, az uralkodó kéréssel fordult a bajor parlamenthez, hogy anyagilag támogassák, eme – szerinte – jelenkori és jövőbeli kulturális közügyet.

A képviselőket nem lelkesítette az ötlet, úgyhogy a királynak magának kellett gondoskodnia új épületről. A városon kívül – mivel itt a telek olcsóbb volt – meg is épült az új, később réginek nevezett, Alte Pinakothek, így 1836-tól már önálló épületben látogathatta a képtárat a szélesebb közönség. München művészetkedvelőinek ezután még százharmincegy évig kellett várniuk, amíg a második nyilvános képtárat birtokba vehették – ez az a bizonyos Neue Pinakothek. Majd további huszonöt év múlva, 2002-ben készen állt a Pinakothek der Moderne. A folytatás hirtelen felgyorsult. A következő, az igazán korszerű Brandhorst Múzeum megnyitásáig már csak tizenhat évnek kellett eltelnie.

A túl sok képet felhalmozó gyűjtőházaspár, Anette és Udo Brandhorst hasonló probléma előtt állt, mint annak idején I. Lajos király. Mindenesetre nagyobb szerencséjük volt a bajor állammal, mint az egykori uralkodónak, mert a mostani parlament vállalta, hogy a privát gyűjteménynek a már múzeumi negyednek számító városrészben önálló épületet biztosít. Egy százezer eurósra becsült, hétszáz műből álló gyűjteményéről van szó.

Az 1999-ben megkötött szerződés után Matthias Sauerbruch és Louisa Hutton tervei szerint 2005-ben megkezdődött az építkezés, majd 2009. május 18-án ünnepélyes keretek közt átadták a már küllemében is pompás épületet. A külső falakat borító harminchatezer függőlegesen elhelyezett kerámiarúd huszonháromféle színben pompázó együttese a környező múzeumokhoz viszonyítva is teljesen újszerű. Vannak, akiknek a színek és formák játéka nagymamájuk kötésmintáját juttatja eszükbe. Hallottam már olyan megközelítést is, hogy a színek összeválogatása egyfajta moiré-effektust eredményez.

Mások egy-egy oldalfal vizsgálatánál úgy találják, hogy a kapott kép nem más, mint képzőművészeti strukturalizmus – a posztmodern posztja. Az első év után több mint háromszázötvenezer látogatót számoltak, akik százhatvan kiállított művet csodálhattak meg háromezer-kétszáz négyzetméter kiállítási felületen.

Nagyvadak és hűvös profik
Ahhoz, hogy belépjünk a képtárba, nem kell (mint a többinél) sem füves parkon átkelni, sem magas lépcsőket megmászni. A Theresien utcáról jövet egyszerűen belépünk az épület külső üvegfalán lévő ajtón, és máris az előtérben vagyunk. Itt a hatalmasnak tűnő teret még a falak sötétvörös színe uralja, hogy aztán – a szemközti tágas folyosón – a fehér és a selymesen fénylő dán tölgyfa meleg színe fogadjon minket. Mielőtt belépnénk az első terembe, még itt a folyosón Andy Warhol 1976-ban készült hatalmas méretű Still-Life (Sarló és kalapács) képét láthatjuk. Ekkor még nem sejthetjük, hogy a továbbiakban a popmogul számtalan művével fogunk találkozni. De már az első teremben feltűnik az a kellemes hangulat, amit a természetes fénnyel okoz: a felülről beáramló szűrt világosság átjárja, körülöleli, beragyogja a kiállított képeket.

Amikor a hatvankilenc éves, nemzetközileg is elismert, híres német festő, Sigmar Polke 2010. június 10-én meghalt, a Brandhorst Múzeum igazgatója, Armin Zweite gyorsan elővette a gyűjteményből a még ki nem állított Polke-képeket, hogy berendezzen belőlük egy termet. Itt látható – többek között – a Festészet három hazugsága (1994) is. Valamikor egy francia kritikus jellemezte Polkét ezzel a címmel. A festőnek – mivel egészséges önkritikával is rendelkezett – tetszett a gondolat. Kifejtette, hogy a festő hazugsága („Die drei Lügen der Malerei”) a megbocsátható bűnök közé tartozik, hiszen azzal, hogy megtéveszti a szemlélő megrögzött látási automatizmusát, segít egy új látásmód kialakításában. Ha megállunk a háromszor négy méteres, átlátszó poliészter fóliára festett kép előtt, egy tipikus Polke-műben gyönyörködhetünk.

A továbbiakban találkozhatunk még többek között Georg Baselitz „ujjfestményeinek” egyik darabjával, az Almafákkal (1973). Majd itt van persze Joseph Beuys, aki több művel is szerepel, de én továbbmennék az Alex Katz-terembe. Mikor a képtár éppen egyéves fennállását ünnepelte, megjelent Münchenben a nyolcvanhárom éves amerikai, a „Cool Painting” mestere, hogy egy 1995-ben festett művét (City Landscape) a Brandhorst Múzeumnak ajándékozza. (A gyűjteményben persze már eddig is szerepeltek Alex Katz-művek, így az új szerzeménnyel a képek száma tizenhatra emelkedett.)

A nagyméretű festmény (305×610 cm) uralja a teret. A mestert már a nyolcvanas évek közepétől az éjszaka, a szürkület és a félhomály művészi megfogalmazása izgatta. Az itt látható kép is ebbe a témakörbe tartozik. A sötétkék, majdnem feketére redukált színvilág, a levél nélküli fák ágai egy megközelíthetetlen világ jelzései. Légüres festészet. Városi tájkép? Több helyen kisebb-nagyobb világító pontokat látunk. A fények azonban nem csillagokat vagy a városi élet csillogását idézik. Hiába keressük ebben az éjszakában a távolban világító hold képét. Csak semmi romantika. Hol vagyunk már Caspar David Friedrichtől! A kép látványának hatása mégis sokáig nyugtalanít...

Papagáj és hi-tech
A földszinten még több jelentős és egy pár kevésbé érdekes művel találkozunk. Itt van mindjárt az osztrák Franz West. A hét részből álló, színes papírmasé szoborcsoportja – a terem magasságát figyelembe véve is – zsúfoltnak és tolakodónak hat. A következő teremben Jannis Kounellis jelentkezik több művel, többek között egy festékesdoboz szélén ülő, kitömött, befestett papagájjal. Alatta két könyv szerénykedik, Arthur Rimbaud verseivel. A továbbiakban láthatjuk még az ötvenhat éves Robert Gober Cím nélkül (1990) című munkáját, ami nem más, mint egy élethűen megformált láb.

Itt, a múzeumi környezetben nincs megrázó vagy meghökkentő hatása. Nem úgy, mint a gyűjtőházaspár kölni villájában, ahol a nappaliban elhelyezett, falból kiálló, nadrágba bújtatott, cipővel ellátott láb bizony sokkal nagyobb hatást gyakorolt a gyanútlan látogatóra. Érdemes végigjárni még a további termeket is, ahol Mario Merz, Katharina Fritsch, John Chamberlain, Christopher Wool, Gerhard Richter, Mike Kelley vagy Bruce Nauman munkáit láthatjuk, de mielőtt a pazar lépcsőn az alsó részbe ereszkednénk, egy pár mondat a világításról és a technikáról.

A kiállítótermek tömve vannak a tárgyakat és képeket szemlélők számára láthatatlan technikai eszközökkel. A falakon vagy a mennyezeten sehol nem vesszük észre a bonyolult klímaberendezéseket (temperált padló és falfűtés) vagy a biztonsági kamerákat. Pedig folyamatosan friss levegő áramlik a termekbe. Udo Brandhorst büszkén meséli, hogy a világ egy múzeumában sem látott még ilyen sikeres technikai megoldást. A tetőn automatikus intelligenciával mozgatható akrillamellák eresztik be vagy zárják ki a természetes fényt. Külön berendezés vizsgálja a bejövő nappali sugarakat, hogy aztán a mesterséges világítással keverve megtalálja a legkedvezőbb arányt. Egy építész még többet tudna a technológiáról mesélni, mi viszont inkább menjünk a legalsó szintre.

Sztárok, ötlet nélkül
A négyszázhetven négyzetméteres szuterénnek – ki tudja miért, a spanyol házak belső kövezett udvarára utalva – a Patio nevet adták. Az arányok, de különösen a terem magassága lenyűgöző. Alulról maga a földet ért lépcső is úgy hat, mint egy modern szobor. Az első, ami szembetűnik, Andy Warhol Jézus-ciklusának egy darabja, a tizenegy méter hosszú Last Supper (1986). A popikon képeivel már a földszinten is találkozhattunk, de itt elég hely van hozzá, hogy Warhol kitombolja magát.

A képeket nézve nyilvánvalónak tűnik, hogy a gyűjtőnek szinte szenvedéllyé vált a vásárlás – hogy minél több Warholt magáénak tudhasson a popmogul szinte minden korszakából. A sor hosszú (végtére is Európa legnagyobb Warhol-gyűjteményéről van szó!), a művek többnyire ismertek. Úgy tudom, az épület összes termének „rendezését” Brandhorst egy személyre, a Düsseldorfból újra Münchenbe visszahívott múzeumigazgatóra, Armin Zweitére bízta. Úgy tűnik itt, a legalsó szinten elfogytak Zweite rendezői ötletei.

Banálisnak tűnik a Warhol-portrék társaságában a médiaikonként feltűnt Jeff Koons egy teddy-kosztümbe bújtatott gyerekes porcelánfiguráját, az Amorét (1988) látni. (Nem titkolt giccs.) És kérdéses a kicsiny, barokkos szobor társaságában Damien Hirst két nagyméretű (152×213×106 cm) vasvázas vitrinje, teledobált orvosi szeméttel.

A teremben említésre méltó még egy másik (ezúttal falra erősített) Damien Hirst-vitrin. A negyvenöt éves ezermester-művész ezúttal a tabletták és pirulák világába vezet bennünket. A több méter hosszú tükörfal előtti vékony polcokon sorakozik huszonhatezer apró barna, kék, piros, sárga stb. gyógyszer. A képtár nyolc munkatársa, a művész utasításai alapján, napokig rakta a megfelelő helyre a gyógyszereket. Közben még izgulhattak is, hogy munkájuk gyümölcse megéri-e az ünnepélyes megnyitót, mert az a hír járta, a mű nem is Brandhorst tulajdona.

A gyűjtő elhagyott kedvese, egy New York-i galéria tulajdonosa, Venetia Kapernekas ugyanis világgá kürtölte: a vitrin az övé. Szerencsére az ügy tisztázódott, és a mű Münchenben maradt. Mielőtt még a legfelső szintre megyünk, érdemes itt, a hátsó termekben vetített videoművészek filmjeit megnézni. A lépcsőn felfelé menet újra érezhetjük a dán tölgyfa melegét és a teret praktikus eleganciával kihasználó építészet harmonikus modernségét.

Ünnep és meditáció
Az emeleti részen csak Cy Twombly munkáival találkozunk, nem véletlen: Amerikán kívül itt található a legnagyobb Twombly-gyűjtemény. Brandhorst már a hatvanas évektől kezdve gyűjti – az időközben baráttá lett – amerikai, jelenleg Olaszországban élő absztrakt expresszionista művész műveit. A nyolcvankét éves, a média elől betegesen visszahúzódó festő akaratának megfelelően helyezték el a tizenkét képes Lepanto-sorozatot az első nagy teremben. Amikor a látogató belép a szabálytalan félkörívű, nagyméretű terembe, meglepi az a nagyvonalúság, az az ünnepélyesség, ami a művekből és az azt körülölelő térből árad. A drámai sötétség és a fény, a vérvörös fájdalom és a kék vízen megcsillanó káprázat élménye lenyűgöző.

Továbbhaladva a „rózsás” terembe lépünk. Mind a négy falon a több méter hosszú képeken kék, piros és narancsos színben pompázó rózsák nyiladoznak. Az ismétlődő virágformák az első pillanatban nem invitálják az embert elmélyült vizsgálatra, de ha közelebb lépünk, igazi Twombly-élményben lesz részünk. Az idős mester 2007-ben festett rózsái között ott lapulnak a rá jellemző firkák, futólag kiválasztott részletek Rainer Maria Rilke vagy Ingeborg Bachmann verseiből. Ezen az emeleten a borzongás (Lepanto) és a szépség (Rózsák) között választhatunk.

Ha továbbmegyünk, egy egész különleges helyre kerülünk, egy meditációra vagy éppen pihenésre alkalmas terembe. A bőrfotelekből a kilátás pazar: a tágas panorámaablakból látni a szemközti Alte Pinakothek épületét. Közelebb, tőlünk balra a Pinakothek der Moderne. Mellette a parkban egy rozsdaszínűvé érett vas szoborcsoport trónol, A fény keresése, Eduardo Chillida tekintélyes műve 1997-ből. A csendben kényelmesen hátradőlve végiggondolom az eddig látottakat.

Egy komoly magángyűjtemény talán nem mindig szerencsésen válogatott anyaga vonult el előttem, és mind jobban kikristályosodik a felismerés, hogy mi adta a legmaradandóbb élményt! Lehet, hogy döntésemben befolyásolt Barry Walkernek, a houstoni Museum of Fine Arts kurátorának a megjegyzése, hogy Cy Twombly a Lepantóval korunk képzőművészetének egyik legjelentősebb művét alkotta meg, de bevallom, bennem is hasonló értékelés kezdett megfogalmazódni. Hogy is volt? Menjünk csak vissza.

Lepanto csodája
1571. október 7-én, miközben a felkelő nap szikrázó sugarai pásztázzák a Földközi-tenger kéken sejlő hullámait, a Lepantónál várakozó török flotta parancsnoka, Ali pasa kiadja a parancsot a támadásra. Velük szemben a nemrég alakított Szent Liga kétszáztíz felkészült hajója indul a harcba. A gigantikus tengeri csata órákon belül befejeződik. Hátramarad majd negyvenezer halott, a még égő vagy elsüllyedt hajók sokasága és a véresre festett tenger. A keresztény világ diadalmaskodott az iszlám fölött, mondhatná a történetíró, ha ez az (értelmetlen) harc nem máig tartana. A tizenkét képből álló sorozattal, azt hiszem, Twombly nem akart nekünk valami kódolt üzenetet – pro vagy kontra – megfogalmazni, inkább egy sikeres kísérletet tett a történelmi freskó újraélesztésére.

A terembe lépve a színház függönye felgördül. Meghökkentő, hogy egyszerre láthatjuk a drámának mind a tizenkét felvonását. Nem az eddig ismert, ügyetlenkedő, sokszor esetlen Twomblyval állunk most szemközt. A festő váltogatja a perspektívát. Egyszer madártávlatból látjuk a történést, majd a következő kép közelibe fókuszál. Aztán hirtelen megint totálba vált, ebben a beállításban mutatva tovább a csatát. Az első képen látható sárgás, pirosas barna színekben pompázó foltok a szinte ünnepélyességgel mozgó, a vízen csillogó felkelő nap sugarait idézik. A háttér halványkék fénye még várakozást sugall. Az utolsó képen – a foltok között – már a háttérbe dermedt tenger borzongatóan hideg vizének vértől átitatott csillogása rezdül. A két végpont között megjelennek a hadihajók, vörös drámába kavarodnak, majd halványulva süllyedni kezdenek.

Cy Twombly hetvenhárom éves, amikor ezeket a képeket festi. Mint elismert, sőt világhírű művész szakít a falfirka, az egymásba kapaszkodó horgok és elliptikus formák világával, és egy színes, felszabadult, bölcs, mélyen érző világba merül alá. Ez a meglepő fordulat elgondolkodtató. Közelítésünk a világhoz, elemző gondolkodásunk általában a konkrétból indul el és bonyolult elvonatkoztatási, átrendezési folyamatok után jut el az absztrakcióig. Nem föltétlenül csak az eredmény lényeges, olykor a hozzá vezető út tartalmasabbnak, meggyőzőbbnek látszik. A háború absztrakt fogalom; a csata a konkretizálása. Twombly újítása a Nemezist akarja megragadni, a pusztítás, a rossz vég, az öldöklés szellemét, azaz: ab ovo valami elvontat kíván plasztikussá tenni. Már csak miatta is érdemes a müncheni Brandhorst Múzeumot meglátogatni.