„Akkoriban az Ernst Múzeum lépcsősorának a tetején, a pihenőben, a fekete műkő korlát mögött volt a telefon. Az MTI-s lány hívott:

1956. október 20-án, a telefonkészülék mellett guggolva, mintha helyszíni közvetítést adtam volna, ahogy Nagy Imre — még magánember — lassú léptekkel közeledett fölfelé a lépcsőn. Bernáth Aurél fenn a korlátnál fogadta, kezet szorítottak, mintha két államfő találkozott volna; 18x24-es MTI-fotó is készült róla. Bibó István így emlékezett ugyanerről: »Közvetlenül 56-ban, a forradalom előtt négy-öt nappal megnéztem Bernáth Aurél kiállítását. Ott egész furcsa helyzet adódott, mert ott volt Nagy Imre a feleségével. Egy teremben megálltak és az egész közönség körülállta őket. Álltak kettesben, olykor félszegen — hogy most mit tegyenek, a képeket nézzék, vagy mit csináljanak —, s mindenki bámulta őket. És éreztem, hogy kínos helyzetben vannak, láthatóan szeretnének elvegyülni a tömegben. Nagy Imre nem volt az az ember, aki fölhasználja az alkalmat, hogy a középpontba kerüljön. És még úgy eszembe jutott, oda kéne menni és köszönni neki, mert hát föltétlenül emlékszik rám, és tán örülne neki, hogy valaki ezt a furcsa helyzetet megbontja. De nem vitt rá a lélek, és végül nem mentem oda és nem köszöntem neki.« Zsúfolásig megtelt az Ernst Múzeum tíz terme. írók, művészek, orvosok, tudósok és a hatvan Bernáth-műgyűjtő minőségre kiéhezve jöttek el erre a valódi békebeli vernisszázsra. Bernáthnak a diktatúra alatti szerepe a szakmában maradt, a szellemi elit többi része oda sem figyelt. A kiállítása nemcsak forró hangulatú kultúresemény volt, hanem akció, sőt tüntetés (önmagától vált azzá), akár egy Petőfi-köri vita. Nemcsak a művészt ünnepelte a közönség, hanem — voltaképpen — a szabadságot, ez a levegőben volt. Október 20-án mindenki sejtette, hogy valami következik.

 

Hétfő múzeumi szünnap, 1956. október 23-a (keddre) esett [sic!], tehát alig három napig volt nyitva ez az aprólékos gonddal előkészített monstre kiállítás. Karcsi bácsi, a gondnok az ablak melletti képeket leakasztotta, nehogy belövés érje őket. — Csengettek, fiatal forradalmárok csapata kérte, hadd nézzék meg a kiállítást; géppisztolyukat letették az előtérben, akkurátusan körbementek a termekben, majd tisztelettudóan elbúcsúztak az öregúrtól. Mégis volt tárlati közönség a zárva tartás alatt is. Csak 1957 márciusában nyílt meg a gyűjteményes tárlat újra, minden ünnepélyesség nélkül." (Frank János: Bernáth Aurél kiállítás —1956. In: Bemáth Aurél emlékkönyv a művész születésének 100. évfordulója tiszteletére. Szerk. Kratochwill Mimi. Bernáth Aurél Társaság, Bp., 1995.24-26. o.)

 

 

 

 

Végvári Lajos, a huszadik század egyik nagy túlélője (és jó tollú művészettörténésze), aki évtizedekig volt a Képzőművészeti Főiskola tanára, pár évvel a halála előtt megjelentette önéletírását. Ebben a kötetben olvashatunk a szerző '56-os élményeiről: „Megbíztak, hogy járjak el a minisztériumban a vezetőség leváltása céljából, és szorgalmazzam Domanovszky Endre főigazgatóvá kinevezését. Bár az ifjúság kérését teljesítették, mégse múlt el a nyugtalanság. Készültek az október 23-ra tervezett demonstrációra, melyet a műegyetemi hallgatók szerveztek. Délben, a rádióban bemondták a felvonulás betiltását. Én két órakor kezdtem el az előadást, de pár perc múlva bejött egy fiatal ember az engedély hírével. Induljunk! — adtam ki a jelszót. Villamosra szálltunk és elmentünk a Bem-szoborhoz. Itt már izzó volt a hangulat: lengették a zászlókat, melyekből kiégették a kommunista államcímert. Elhangzott a kiáltás: menjünk a Sztálin-szoborhoz! A sokezernyi fiatal gyalogosan elindult a Margit hídon, a Nagykörúton, majd az Andrássy úton. Közben újabb és újabb ezrek csatlakoztak hozzánk. Alkonyatra érkeztünk a Felvonulási térre. Ekkor már drótkötelet vetettek a szobor nyakába és egy traktorral akarták lehúzatni. Mivel a kísérlet nem sikerült, lángvágókat hoztak, és a szobrot leolvasztották talpazatáról. Eközben a szemben lévő szakszervezeti székház homlokzatáról leverték a vörös csillagot. A jelenlévők döbbenten hallgatták a zuhanás zaját. Sokan féltek, hogy valami atrocitás történik. Végre az aszfaltra döngött a szobor és egy traktor elvontatta. A tömegben egyre erősebb lett a kérdés, ki mintázta a szobrot? Kisfaludy Stróbl Zsigmondot emlegették, s azt fontolgatták, hogy elvonulnak közeli műterme elé. Valaki bekiabálta: »Ne menjünk oda, szovjet tank áll a műterem előtt!« A szobor ledöntését végignézte alkotója, Mikus Sándor. »Ugye, nem árulsz el?« — kérdezte. »Nem te vagy a bűnös« — mondtam vigasztalóan."

(Végvári Lajos: Önarckép tollal. Egy művészettörténész élete. Szabad Tér, Bp.,1999. 138-139. o.)

 

 

 

 

A későbbi neoavantgárd pápa, Erdély Miklós 1956-os pénzgyűjtő akcióját a magyar képzőművészet első perfomance-aként tartja számon a szakma. Az akció erőteljes és nagyvonalú volt, megfelelően az '56-os forradalom szelleméhez. Erdély így emlékezett vissza a történtekre évtizedekkel később: „Bennem először, hogy tudniillik a művészet nem csak arra való, amire használják — tehát díszítő, műgyűjtemény- és műalkotás-funkciókra való — az 1956-ban jutott eszembe. Akkor ez még senkinek sem jutott eszébe a világon. Talán Cage-et kivéve a zenében. Akkor ez a felismerés egy konceptuális akcióban csúcsosodott ki. (...) Az a bizonyos őrizetlen pénz az utcán«. Olyan plakátot csináltam hatot, amibe belefűztem összesen hatszáz forintot, mindegyikbe kihúzhatóan a százast. Mikor feljöttek hozzám a művészek, Gáyor és mások, hogy csináljunk új folyóiratot stb... akkor már éreztem, hogy annyira mozgásban vannak a dolgok, mert hallottam a rádióban azt, hogy valaki belelőtt egy kirakatba és egy cipő megsérült, a sarka alá rakott egy tízforintost, s azóta ott van. Ez a lényeges. Ez az új. Akkor egy társaságot verbuváltunk, és megoldottuk, hogy Budapest hat pontján dobálják be a pénzt egy őrizetlen ládába, s ettől kezdve az volt a feladatom, hogy járkáltam az írószövetség autójával és a láda mellé álló nemzetőröket elzavartam, mert képtelenek voltak felfogni, hogy ezt most nem kell őrizni. Majdnem belém lőttek egyszer, mikor azt mondtam, hogy fiúk, takarodjatok a láda mellől... Tehát ez, pont a művészi gondolkodás alkalmazása egy adott szituációban, ha lelkesedésből, hirtelen egy ilyen új morális jelenség megjelenik, azt észre kell venni a művésznek. Erre hangsúlyt kell tenni, ez a művész feladata. (...) Attól kezdve erről nem szálltam le. Nem is hallottam, hogy happening vagy akció van a világon." (Peternák Miklós: Beszélgetés Erdély Miklóssal 1983 tavaszán. In: Árgus, 1991/9—10. 77. o.) Nem szükséges belebonyolódni a performance-történelem eredetkutatásaiba: Erdély Miklós akciója egyértelműen művészet, igaz, az erkölcs és a politika határáról. Bár talán többet mond a forradalom természetéről, mint magáról az akcióművészetről. Egy írószövetségi tag visszaemlékezése is inkább az előbbire helyezi a hangsúlyt. A november 2-án késő délelőtt kihelyezett öt pénzgyűjtő lőszeresláda pár óra alatt megtelt. A következő két napon át is folytatott akciók során 192 ezer forint gyűlt össze, amiből a halottak (köztük az ÁVH-sok!) hozzátartozói között kiosztottak 500-500 forintot. (Fekete Gyula: Tengercsepp. In: Magyar Fórum, 1992. március 12. 12. o.) Ahogy több korabeli újságcikk is megemlítette, a ládák fölé akasztott plakáton a következő felirat díszelgett: „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családtagjainak." (Összegyűjtött források: Boros Géza: Emlék/mű. Művészet — köztér-vizuálitás a Rendszerváltástól a Millenniumig. Enciklopédia, Bp., 2001. 47—51. o.)

 

 

 

 

A Magyar Képzőművészeti Egyetemen egy márványtábla őrzi az ott meggyilkolt négy hallgató (Bódis Antal, Csőrös Zoltán, Komondi Sándor, Kovács József) és négy ismeretlen kiskatona emlékét. Csizmadia Zoltán festőművész így emlékezett vissza a novemberi eseményekre: „November 4-én ágyúdörgésre ébredtünk. Nagy Imre felhívását hallván elhatároztuk, bemegyünk a Főiskolára, s mi is ellenállunk. (...) A Főiskolán ellenállásra rendelkeztünk be, ha megtámadnának. Az Izabella utcai pincerészen Vörös Gyula átvágta a falat. Nemzetőrparancsnokunk mondta, szerezzek lőszert. (...) A Főiskolára visszatérve az Izabella utcai kaput védő golyószóróhoz osztottak be Csohány Kálmánnal és Vörös Gyulával együtt. Léghűtéses, hevederes golyószóró volt, kezeléséhez három ember kellett. Csohány Kálmán grafikus művészt a Magyar Képzőművészek Szövetsége Forradalmi Bizottságának titkárát Koffán mester hozta be motorkerékpáron Budáról. Sokan bejöttek a nem diákszállós hallgatók közül is. Megjelent Pap Gyula tanár úr, és puskát kért. Közölte, hogy ő is harcolni akar. (...) A fővárosba özönlő tankáradat láttán Koffán mester azt mondta: Gyerekek, nem lehet tankok ellen puskával harcolni, menjetek haza! Letettük a fegyvert, de többen bennmaradtak a Főiskolán plakátokat készíteni. Őket lepte meg november 6-ról 7-re virradó hajnalon egy Podjeba gépkocsi vezette szovjet katonaság. Tankok vették körül a Főiskola épületét. (...) Komondi Sándor arcra borulva feküdt a lépcsőlejárattól jobbra a pincében, sok-sok golyóval a hátában. Csőrös Zoltánra a menzabejárattal szemben egy kis rögtönzött barikád mögött hanyatt fekve találtam rá egy sorozattal a mellében. (...) Öt fiatalt egy Izabella utcai lakóház pincéjében gyilkoltak meg. A pincébe lemenekült lakók közé elvegyült és civil ruhába átöltözött kiskatonákat, valamint a bőrkabátot viselő II. éves szobrász Kovács Jóskát az odaérkező szovjet katonák kiválasztották a lakók közül, és egy fáskamrában kivégezték őket. Bódis Antal elsőéves szobrászhallgatót egy Hunyadi téri pincefolyosón lőtték le."

(A Magyar Képzőművészeti Főiskola részvétele az 1956-os forradalomban és szabadságharcban. Szerk. Csizmadia Zoltán — dr. Szőnyi István. Magyar Képzőművészeti Egyetem, Bp., 2001, 68-69. o.)

 

 

 

 

Mihályfi Ernő, a rendszer egyik — mellesleg viszonylag megengedő — kultúrpolitikusa így dohogott 1957 tavaszán: „A legnagyobb csalódást azzal okozta a Tavaszi Tárlat, hogy a néhány száz kiállított műnek jóformán semmi köze sincs mai életünkhöz, a legtöbbről alig hihetjük el, hogy valóban 1956-ban, vagy éppen október 23-a után, 1957-ben készültek. Mintha valamennyiünk közelmúltbeli megrázó élményei éppen csak az alkotó és kiállító művészeket nem érintették volna. Szinte megmagyarázhatatlan ez a teljes érintetlenség." (Kritikák és képek. Válogatás a magyar képzőművészet dokumentumaiból 1945—1947. Szerk. MTA Művészettörténeti Kutató Csoportjának munkatársa. Corvina, Bp., 1976.198. o.) Persze nem nehéz kitalálni a forradalomról szóló alkotások távolmaradásának okát, a minden szabadossága ellenére is a megtorlások közepette megrendezett országos tárlaton. Pedig '56-ról készültek képzőművészeti alkotások — csak azok nem szerepelhettek volna egy állami kiállításon. Bár a forradalmaknak soha sincs valódi képzőművészete, később minden alkotóban leülepednek valamiképpen az intenzív élmények. Erről a lassú folyamatról tanúskodik Sümegi György sokéves kutatáson alapuló kötete, a Kép-Szó. Sümegi összegyűjtötte a forradalom és szabadságharc forró hevületéből eredeztethető alkotásokat: Szőnyi István zebegényi piétájától kezdve Pleidell János esküre emelt kezű plakátján és Major János akasztott emberén keresztül a megbújó Lakner László rajzáig. A kötet a Kádár-korszak rafinált elhallgattatásainak is fájó dokumentuma: hogy milyen nehéz feldolgozni azt, amiről tilos beszélni. (Sümegi György: Kép-Szó. Képzőművészek '56-ról. PolgART, Bp., 2004.)

 

 

 

Sümegi György tovább folytatta '56-os kutatásait, a forradalom és szabadságharc képzőművészeti szempontú dokumentációját. A naplókból és interjúkból összegyúrt új kötet igazi mikrotörténeti (pontosabban mikro-művészettörténeti) csemege. Forradalom béka- és madárperspektívából, átélők és kívülállók tollából. A Gresham-kör korábbi tagja, a Rákosi-rezsimben félresöpört kisgazda politikus, Oltványi Imre belvárosi lakásából hűvös diplomataként, lemondó pesszimizmussal elemzi az eseményeket. Nádasy László ifjú kommunista filmdramaturgként éli meg a marxizmus eltorzulását, megalkuvását, majd fondorlatos felülkerekedését. Végül már, bukott remények és keserű dühkitörések között nem tud mást mondani: „Halál a szovjet megszállókra!" A lengyel Franciszek Starowieyski megpróbál eljutni Budapestre, hogy részt vegyen a fegyveres ellenállásban, míg Ambrus Győző golyószóróval védi a Képzőművészeti Főiskola épületét. Különböző stílusú, indíttatású, hevületű és érzületű szövegek rongyszőnyegszerű együttese — tényfeltáró alapkutatás. Ami összetartja őket, az a rádióból szüremlő idegesítő tánczene, a Hoppsza Sári meg az operettbetétek, amikkel a cinikus pártvezetőség próbálta kisemmizni az információkra éhes füleket.

(Naplók, interjúk '56-ról. Összeállította és szerkesztette Sümegi György. Enciklopédia, Bp., 2006. 232 oldal, 2500 Ft)

 

 

 

Kelemen Károly a baltával faragott kinézetű játékmedvék megfestése után figyelmét megint csak a műanyag szemek által átlelkesített kubusok felé fordította, ám ezek most már megfoghatóan jelen vannak: ötvenhat bazaltkocka üldögél egy polcon, mindegyiknek van kis fémtálkája, kis fachocskája, és üvegszemeiket ránk meresztik. Hogy mindezt hogy éljük meg, csak rajtunk múlik. Ha bűntudattal telt nőként jövünk-megyünk a világban, akkor úgy érezzük, vádlón merednek ránk ezek a megcsonkított kismacskák. Ha művészettörténészek vagyunk, akkor a nagy Gilles vagy a Folies Bergéres bárpultja mögött álló lány reinkarnációját vizionáljuk, amikor lelkük és a hozzájuk hasonlók lelkei (tudnám még említeni - stílszerűen -Kőmíves Kelemennét, úgy is, mint utalást az alkotás oltárán hozott áldozatra) kőbe záródtak a nem helyes felfogásban leélt élet utáni deklasszálódásként. Ha történészként nézem az installációt, akkor forradalmak és utcai zavargások groteszk emlékművét láthatom benne, ha viszont forradalmár vagyok vagy utcai zavargó, akkor pont arra késztetnének ezek a kövek, amiket az adott pillanatban nem szoktam tenni: vagyis gondolkodásra. Mert ha kezembe akad egy ilyen kő, és rám néz, akkor „Tegyél le, tegyél le", ezt fogom hallani, és eszelős tekintettel ugyan, mert megint valami megmagyarázhatatlan történt velem, de hazabotorkálok. Marad még az a verzió, ha az IKEA termékmenedszere vagyok, és svéd. Akkor nagyon örülök, mert nemcsak a polcot tudom hirdetni, de a mindig kapható kis bonszaiaimat is, és az, hogy vissza is néznek rám, az igazán bónuszpontot érő ötlet, bár gondolkozom azon, hogyan tudnának megszólalni is, csak most azt suttognák: „Ömsta vagyok, tegyél a kosaradba!"