Válaszol: Fáy Miklós (újságíró), Bokor László (pszichoanalitikus), Muhi András (producer), Kiss Erzsi (egykisserzsizene), Wessely Anna (művészettörténész-szociológus).

Fáy Miklós, újságíró

A kérdés persze nagyon egyszerű, hiszen a forma nem számít, csak a tartalom. A Palazzo Pitti a legbénább múzeum a világon, két-három sorban vannak egymás fölött a festmények, egy teremből mindig többfelé lehet elindulni, és mégis menni kell, mert ott látható az Angol ifjú. Bizonyára csodálatos vagy rettenetes a Művészetek Palotája, de nem a székkárpitok színkavalkádját akarjuk átélni, hanem a Philharmonia Orchestra muzsikáját. A dolgot némileg bonyolítja, hogy az Angol ifjú időnként nem ott látható, hanem mondjuk a Szépművészeti Múzeumban, ennek ellenére aligha volt észrevehető forgalomcsökkenés a Pittiben ezalatt, és hogy valószínűleg a Philharmonia vonóshangzásának az emléke is elhalványult abban a hölgyben, aki a koncert után a Műpa szellemesen megoldott lépcsőzetén lefelé tartva orra bukott, szóval talán mégis fontos lehet a forma.
Legyen régi, maradjon benn a falakban régi hegedűk hangja, legyen megjelölve a színpadon, hogy itt állt Callas és ez a repedés a pulpituson még Gustav Mahlertől van, amikor idegrohamot kapott a Mesterdalnokok próbái alatt. Legyen benne a vendégkönyvben Lord Byron aláírása, vagy ne legyünk ennyire sznobok, csak érezzük, hogy emberek jöttek ide, spóroltak, készültek, hogy együtt lássák, hallják, örüljenek neki, valahogy maradjon benne a levegőben a férfiak félhangon előadott tárlatvezetése és az asszonyok sóhaja: hogy tudsz te ennyi mindent megjegyezni. Persze épp ez az, amin jó szándékkal, pénzzel vagy akaraterővel sem lehet segíteni, ha valami új, akkor új, majd együtt vénülünk.
Eszembe jutott valami. Egyszer kijöttem a Zeneakadémiáról, és egy úr azt mondta, szerinte ezek az előadók megérdemelték volna, hogy legalább egy rendes inget vegyek föl. Valamit motyogtam, hogy nem otthonról jöttem, és amikor reggel elindultam, még nem tudtam, hogy ez lesz a nap vége, meg hogy elmúltak már a hatvanas évek, amikor még lázadást vagy egyáltalán valamit jelentett az, hogy ki milyen öltözékben jelenik meg a kulturális eseményeken. Ha még tovább gyötör (amit nem tett), elmondhattam volna azt is, hogy Perényi Miklós nyilván nem csellózik jobban vagy rosszabbul attól függően, hogy hányan jönnek szmokingban és úszónadrágban az estjére, és hogy elég bonyodalmas dolog ahhoz a műalkotások befogadása, hogy megpróbáljuk megkönnyíteni a magunk dolgát legalább azzal, hogy kényelmes ruhában vagyunk. Az más kérdés, hogy kinek mi a kényelmes, és ne legyen félreértés, nemcsak a nyakkendősöknek van diktatúrája, de a rövidnadrágosoknak is: amikor a Szigeten egy forgatáson öltönyben és nyakkendőben kellett megjelennem, éppúgy hallhattam megjegyzéseket, mint ha a szigeti törzsközönség hatolt volna be az Operabálra.
Ennek alapján a nem túl eredeti elvárás az egy művészeti intézménnyel szemben, hogy legyen kényelmes. Legyen természetes. Ne szépelegjen és ne szertartásoskodjon, mert a művészet nem égő csipkebokor, amelyhez csakis levetett saruval szabad járulni, de nem is kihallgatás a királynőnél, kötelező lakkcipőben, fehér nyakkendővel. Legyen jó. Legyen normális. De lehet, hogy ezt még nehezebb elérni, mint azt, hogy legyen régi.


Bokor László, pszichoanalitikus

Minden kulturális intézménynél az az elsődleges persze, hogy milyen tartalmat szolgáltat, de azért nagyon nem mindegy, hogy milyen formában, milyen külsőségek közt. Nekem például kellemesebb a Művészetek Palotájában végigülni egy koncertet, ahol ki tudom nyújtani a lábamat. Ettől még persze elmegyek a Zeneakadémiára is, ahol viszont nem, sőt levegőt sem kapok, de
biztos, hogy másképp jövök ki. Ez fokozottan igaz a múzeumokra, ahová többnyire családostul megy az ember. Különösen amíg kicsik voltak a gyerekeim, létkérdés volt, hogy miután tébláboltunk pár órát, mondjuk a Nemzeti Múzeumban, le tudjunk rogyni valahová. Velük garantáltan előkerült egy idő után a pisi-kaki-kaja probléma, és egyáltalán nem volt mindegy, hogy
gyorsan haza kellett-e rohanni emiatt, vagy le tudtunk telepedni egy barátságos helyen, ahol mindent el lehetett intézni, és még kicsit beszélgetni is tudtunk arról, amit láttunk. És hát nekem is jobban esik, mondhatnám, fokozza a kulturális élményt, ha ihatok a büfében egy jó kávét, a feleségem ehet egy gusztusos salátát vagy szendvicset – még ott vagyunk bent, még nem szállt el a kellemes hangulat, sőt tovább árnyalódik. Különösen a színházi büfék kiábrándítóak: beállsz egy hosszan kígyózó sorba, mire a kezedbe kapod a méregdrága löttyöt vagy a szottyadt szendvicset, már mehetsz is vissza a nézőtérre, vagy ha időben megrohantad a büfét, akkor álldogálhatsz a csészével a tömegben, még egy pulthoz sem támaszkodhatsz, jó, ha ki nem lökik a kezedből a kávét. Az árak sem mellékesek: az Operában figyeltem meg, hogy a közönség egy része kirohan a szomszédos gíroszoshoz, és
visszafelé sietve majszolgat, hogy még beérjen a csengetés előtt.
A kényelemszeretet lehet, hogy emberi gyarlóság, de számolni kellene vele. Én például imádom, hogy a bécsi Albertinában vagy a New York-i Metropolitanben le lehet ülni nézelődés közben – az sem baj, ha besétálnak elém. Az viszont baj, ha közelharcot kell vívnom a látványért – mint például a Van Gogh-kiállításon a Szépművészetiben. És nemcsak a tömeg miatt – a helyzeten sokat rontott a kiállítás elrendezése. Biztos megvolt a tér strukturálásának a logikája, de a terelőlapok kifejezetten idegesítően behatárolták, hány ember
férhet egy-egy kép közelébe – persze jóval több próbálkozott meg vele. Nem láttam értelmét az elsötétítésnek sem, elvégre nem moziba mentünk. Ha el akarok olvasni egy brosúrát, be kell állnom a kép elé, hogy a megvilágításából nekem is jusson. Ha az volna a kérdés, mit nem szeretek a kiállításon, még az
üveglapot említhetném – megértem a biztonsági és a állagmegóvási szempontokat is, de azzal mégsem tudok megbékélni, hogy az üveg csillogása mögött kell keresgélnem a művet. A múzeumok közt az első helyen nálam a Guggenheim van. Ott az építészeti megoldás is azt szolgálja, hogy én mint
látogató jól érezzem magam: a méretek, a helyiségek – a büfétől a vécéig –, a fölfelé kinyíló spirális térszerkezet. Kicsit mintha a Millenáris egyik épülete is ennek mintájára épült volna – hazai kedvencem egyébként a Millenáris, ami isteni családi hétvégi program színhelye tud lenni. Részben attól, amit az ember az épületekben talál, és amiatt, hogy ha kilépünk, akkor parkot, csobogó vizet, füvet, sörsátrat találunk. Ezek hívságos földi dolgok, de jó
kiegészítői a szellemieknek. Hiszen nem a sör a lényeges, hanem hogy az élmény után ott együtt még elüldögélhetünk. Az ilyen helynek még azt is elnézem, ha drága, mert szívesebben nyitogatom ott a pénztárcámat, ahol a kedvemet keresik.


Muhi András producer, az Inforg Stúdió vezetője

A múzeumi kultúra terén történt változások egyik legfőbb jele számomra, hogy a teremőr nénik képviselte szigorú fegyelem sokkal kevésbé hangsúlyosan van jelen a kiállítótermekben. Örültem annak idején, hogy kinőttem azt a kort, amelyben még kiérdemelhettem a rám ripakodást, hogy tartsak távolságot és ne nyúljak ehhez-ahhoz. De nem sokáig tarthatott az örömöm, mert hamarosan a gyerekeim miatt kellett folyton szégyenkeznem és elviselni a rendreutasítást. Ma ez nincs – igaz, a gyerekeim is megnőttek, a ripakodós néniket-bácsikat pedig fölváltották az egyetemista lányok.
A filmnek és a kortárs képzőművészetnek közös a sorsa abban, hogy nem tudott a társadalmi elismertségnek azon fokára eljutni, ahol mindennapi fogyasztási cikk lehetne. Mindkettő „fesztiválműfaj” egyelőre. A hétköznapokon kongnak a mozik és a kiállítóhelyek, míg a verniszázsokon, fesztiválokon még a csillárokon is lógnak az emberek. Ezt a fesztiválhangulatot kellene valahogyan szétteríteni térben és időben, hogy normális, egyenletes ütemben részesüljünk a kultúra termékeiből. Tudniillik mindkét műfaj olyan, hogy az élvezetébe belejátszanak bizonyos szociálpszichológiai hatások. Ha bemész egy moziba vagy múzeumba, és ott épp csak lézengenek az emberek, akkor elbizonytalanodsz: jó ez, amit most készülsz megnézni? Ha nincs, aki nevessen rajtad kívül egy poénon, nem tudsz a filmmel olyan bensőséges viszonyt kialakítani, mint amikor körülötted is veszik a komikumot. A művek erőterébe beletartozik a közönség is – fölerősíti a mű hatását. Ez világosan látszik olyankor, amikor tódul a közönség egy kiállításra vagy filmre – akkor még nagyobb lesz a tódulás, mindenki úgy érzi, neki is meg kell néznie, és a művészeti hatás közösségi élménnyé is válik. Ugyanakkor nem szabad, hogy ez túlcsapjon egy bizonyos határon. Engem akkor veszített el egy kiállítás, amikor nekem oda előre be kell jelentkeznem, és nem akkor nézem meg, amikor épp ahhoz támad kedvem.
Ezek ravasz marketingfogások, de kiválthatják az ellenkező hatást is. És ha már a marketingnél tartunk: azért azt szeretem, ha nem vágnak át. Ha Caravaggio-kiállításra váltok jegyet, akkor ott ne csak egy képet lássak tőle, a többit pedig a kortársaitól. Mert ugyan – ha már ott vagyok – tudom értékelni, hogy láthatom, tényleg a legjobb művész választódik ki egy adott korban, és lesz az életműve időtállóvá. De nem tudom feledni: nem ezért a megállapításért mentem oda, hanem Caravaggióért.
Szóval a kiállítóhely legyen szakmailag korrekt, tisztességes – és legyen benne értő közönség. Hogy ezt hogyan érje el, azt nem az én dolgom megmondani.


Kiss Erzsi, egykisserzsizene

Örvendetes, hogy Magyarországon is terjed a „látogatóbarát” szemlélet. Persze szomorú ebben az üzleti kényszer: hogy meg kell harcolni minden fillérért és be kell csalogatni a közönséget – ennek érdekében manapság nagyon sokat kell tenni –, de ebből mi látogatók csak nyerhetünk, hiszen kellemes környezetben láthatunk csuda dolgokat. Az érték, a szellemi táplálék, ami a múzeumok raktáraiban lapul és amit a kiállítók elénk akarnak tárni, el kell hogy jusson minél több emberhez, és nem lehet kevesek – a többség számára fogyaszthatatlan – kiváltsága. Emiatt a kultúra piacosításának kényszere mégiscsak tetszik nekem. Ugyanakkor a szolgáltató intézményeknek nagy a felelősségük, hiszen miközben tömegtermékként áruba bocsátják a kultúrát, egyben értéknek meg is kell őrizniük.
Nem járok gyakran múzeumba, de amikor nemrégen eljutottam a Nemzeti Múzeumba és láthattam a magyar festészet 150 évéből rendezett válogatást, roppantul jól éreztem magam. Lenyűgözött a Nemzeti átalakulása és az, hogy nem lefárasztott, hanem felfrissített a képek közti kóborlás. Ebbe nyilván belejátszott az átalakított belső terek kellemes hangulata, a nagy párnás bőrülésekkel, az irányított fényekkel. Sokkal intimebbnek találtam, mint korábban. Igen, azt hiszem, számomra ez a kulcsfogalom: az intimitás. Ez az én közegem: például a „Mai Manónyi világ”. Így vagyok a koncertjeimmel is. Értékelem és igénylem a közvetlenséget, az emberit, a hely saját ízeit, színeit. Lehetőleg egy házigazdát is, legyen az akár a jegyszedő, mint a Mai Manóban, aki mesélt Miss Arizonáról, a hajdani mulatóról, a tulajdonosok sorsáról, és ettől mindjárt élettel teli valóság lett számomra a múlt. Olyan hangulatot teremtett, amelyben jobban esett csodálni a képeket is – nem vonta el a figyelmemet a fotókról, inkább segítette az értékelésüket.
Nem kell, hogy a művészetet magasztos mázzal vonjuk be és méltóságteljes falak közé zárjuk. Például nagyon díjaznám, ha lennének kávézók, beszélgetős helyek, amelyekben létrejöhetnének találkozások emberek között, emberek és művészek, művek és különböző művészetek között. Jó volna megismerni a másikat, a „mást”, a „művészt”, aki nem is olyan távoli és érthetetlen, ha már megközelíthető.
Másfelől nagyon jó kezdeményezésnek tartom a művészeti alkotások „plakátosítását”, a művek közszemlére tételét a közösségi terekben: például metróaluljárókban (a reklámok helyett), kávéházakban. Szerencsére a fiatal generációból ma már sokan ebben az irányban gondolkodnak. A kiállítóhelyek pedig akár ebben a bámészkodó rétegben is utánpótlást találhatnak: leendő látogatókat, akik előbb-utóbb nemcsak azt nézik meg, amibe belebotlanak, hanem azt is, amire jegyet kell váltaniuk.


Wessely Anna, művészettörténész-szociológus

A művészeti múzeum nem jövedelmező vállalkozás, hanem a világon mindenütt adományokból létrehozott és többnyire közpénzből fenntartott intézmény. Ennélfogva nemcsak szigorú elszámolásra kötelezhető, de folyamatosan arra is kényszerül, hogy létjogosultságát a közjó szolgálatával igazolja. A nemzeti, állami vagy városi operaházak, színházak, szimfonikus zenekarok, múzeumok működését az 1960-as évektől kezdődően egyre határozottabb és ingerültebb bírálat érte, mely a társadalmi igazságosság elveire hivatkozva kétségbe vonta, hogy közpénzből kell-e támogatni az általánosan hozzáférhető, de valójában csak a műveltek kiváltságos csoportja által igényelt és ténylegesen látogatott kulturális intézményeket és szervezeteket. A kritika felrótta a művészeti intézmények áhítatos tiszteletet parancsoló és a saját világukba bezárkózó magatartását, s a múzeumokba például a tájékozódást segítő nyilakat, magyarázó szöveges táblákat, felkészült – és a kevésbé iskolázott látogatókhoz is szólni tudó – múzeumpedagógusokat és tárlatvezetőket követelt, továbbá tematikus kiállításokat, melyek jobban kapcsolódnának a látogatók élettapasztalatához és mindennapi világához.
A múzeumok igyekeztek: a kiállítások egyre inkább úgy néztek ki, mintha egy gazdagon illusztrált tankönyv hatalmasra felnagyított lapjait helyezték volna el a falakon – legalább az első teremben a látogatók becsületesen végig is olvasták a szövegeket, s egy-egy futó pillantást vetettek a tárgyakra, hogy megvannak-e, valóban róluk van-e szó. Egy pillanatig sem időzött el a szemük e tárgyak érzéki felületén, hanem mintegy keresztülnéztek rajtuk azt az ábrázoltat vagy jelentést keresve, amelyre a szöveg felhívta a figyelmüket. Egy-egy kiállítás gondos végigtanulmányozásához még így is órákra lett volna szükség – miközben a felmérésekből tudni lehetett, hogy a látogatók átlagosan – iskolai végzettségüktől függően – 25–40 percnél ritkán töltenek több időt egy múzeumban. A mindennapi tapasztalatok világával való kapcsolatteremtés jegyében egymást érték a népszerű művészetet, a nagyvárosi populáris műfajokat vagy a modern formatervezést a klasszikus műalkotások rangjára emelő kiállítások – csupa olyan ínyencség, aminek értő élvezete persze előfeltételezte a művészettörténeti jártasságot s vele együtt a képzett látást. Bár a 19. század óta minden művészeti mozgalom „Élet” és „Művészet” végzetesen növekvő távolságát panaszolta föl vagy kívánta felszámolni, igazi sikert e téren mégiscsak a múzeumok értek el – akkor, amikor megnyílt s a múzeum terében és a látogatás idejében egyre nagyobb részt hasított ki magának a múzeumi „shop” és „cafeteria” mint olyan helyszínek, amelyek nem támasztanak szokatlan követelményeket a belépő viselkedésével szemben, hiszen csak olyasmit várnak el tőle, amihez ért. (Van persze az „Élet” és „Művészet” közti szakadék áthidalásának egy olyan módja is, amely a köznép előtt ismeretlen, de attól még igen általános gyakorlatot jelez: rangos múzeumok adják bérbe a kiállítási termeket nagy cégek és kongresszusok állófogadásaihoz.)
Az 1980-as évekre a múzeumok többnyire baloldali politikai indíttatású bírálata elcsendesült. A kulturális „fogyasztás” sajátosságait vizsgáló szociológusok (Paul DiMaggio, Richard Peterson) arra a következtetésre jutottak, hogy a kulturális kínálatból való válogatás már nem kapcsolódik oly szorosan a látogatók életszínvonalához és műveltségéhez, mint egykor: a tipikus kultúrafogyasztó „mindenevő”, aki posztmodern személyiségét barkácsolva könnyedén alkalmazkodik az újabb és újabb feltételekhez, és fesztelenül szemezget a legkülönbözőbb művészeti produkciókban.
Kitört a múzeumalapító és -építő láz: csodálatos épületek, meghökkentő konstrukciók csalogatják a látogatókat a múzeumi eseményekre. Azóta a legitimációs kényszer vált meghatározóvá: a múzeumoknak népszerűségükkel, a látogatók egyre növekvő számával kell bizonygatniuk, hogy szükség van rájuk, hogy közszolgáltatást nyújtanak, fellendítik a turizmust, az elavult vagy elszegényedett városrészeket életre keltő ingatlanfejlesztést. A múzeumokról való gondolkodás szókincse szórakoztatóipari eredetű elemmel gazdagodott: ez a „blockbuster show”, az a bombasiker, amit a rafinált marketingkutatás és reklámkampány előz meg, s az eredmény nem is marad el. A drága és pazarul megrendezett kiállításról mindenki értesül, hosszú sorok kígyóznak a múzeum előtt, amely a tumultus elkerülése és a látogatói tömeg egyenletes terítése érdekében bevezeti az időre szóló belépőjegy-előrendelést. A már fáradt és önnön áldozatától meghatott látogató (nemcsak órákig állt a sorban, még a borsos árú belépőjegyre sem sajnálta a pénzt) engedelmesen csoszog a többiek után a termeken át, s ha elég nagyra nőtt vagy elég szemfüles, hogy mindig ott teremjen, ahol éppen ritkul a tömeg, még a kiállított tárgyakból is lát valamit. Ahogy nincs hollywoodi siker a megfelelő ajándéktárgyak jól időzített piacra dobása nélkül, a múzeumi bolt kínálata is a kiállításhoz simul: nemcsak katalógust lehet venni, de a kiállítás plakátját, továbbá – mivel a plakáton látható műtárgy(részlet) egyben az esemény logója – annak képével díszített pólót, bögrét, nyakkendőt, esernyőt, társasjátékot, könyvjelzőt és poháralátétet is. (A kimerítő felsorolástól eltekintek, s csak annyit jegyeznék meg, hogy a „blockbuster” eredetileg egy egész háztömb gazdaságos felrobbantására alkalmas többtonnás bombát jelent.)
Walter Benjamin egykor azt írta, hogy jóllehet „a festészet képtelen felkínálni tárgyát a szimultán kollektív-recepció számára”, a 19. század óta „sajátos körülmények következtében és bizonyos mértékig természete ellenére közvetlenül kerül szembe a tömeggel”. Pedig a festmény „mindig is teljes joggal igényelt egy vagy csak néhány szemlélőt”, aki figyelmét a műalkotásra összpontosítva „behatol a műbe, és elmerül benne, mint a legendás kínai festő befejezett képe megpillantásakor”. Hogy a koncentrált elmélyedést – melynek „teológiai ősképe az istennel való egyedüllét tudata” – a diffúz érdeklődés váltotta fel, azért nem a képtárakat hibáztatta, hanem a tömegérdeklődésre apelláló műalkotásokat. A művészet fogalmi, esztétikai egyneműsítését leképező művészeti múzeumban – most csak a képeknél maradva – ugyanúgy helyet kap az eredetileg vallási, politikai vagy személyes használatra készült és értelmét abban elnyerő festmény, mint a kiállításra, sőt egyenesen és kizárólag múzeumba szánt alkotás. Mindegyik másféle nézői odafordulást, másféle figyelmet kíván, s a néző, ha el tud mélyedni bármelyikben, akkor „rábízhatja magát asszociációinak folyamatára”. (Benjamin: A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában. In: Kommentár és prófécia. Gondolat, 1969, 324–330. o.) E ponton kettéválik a múzeumok stratégiája. Az egyik a különböző gyűjteményei korához, jellegéhez igazítja bemutatásuk módját, amivel spontán létrehozza a közönség szegregációját: a múzeum büszkeségeit, valamint a 19–20. századforduló európai művészetét felvonultató, zsibongó termek mellett exkluzív magány várja mindazokat, akik a 17. századi vagy a kelet-ázsiai gyűjteményre kíváncsiak. A másik a média- és internethasználattól függő, a gyors vágásokkal és meghökkentő effektusokkal dolgozó videoklipekhez szokott nézők észlelési beállítódásait kívánja mozgósítani, s ehhez szabja a kiállítások installációját is: a termekben egyre szaporodnak az óriáskivetítők, az érintőképernyős számítógépek s általában az interaktivitást serkentő eszközök. A látogatók otthonosság-érzését megteremtő kiállításrendezői gyakorlatnak azonban ára van: a vizuális érzékenység és figyelem egyneműsítése eltompítja vagy létrejönni sem engedi a különbözőségekre fogékony, a művek által igényelt odafordulási módot kereső nézést. A legígéretesebbnek épp ezért azok a múzeumok tűnnek, ahol a látogató olyan kortárs műveket, produkciókat is láthat, amelyeket eleve a múzeumi környezetre reflektálva, ezzel a találkozási móddal számolva hoztak létre. Ha egyszer sikerül kapcsolatot találnia a kortárs művészeti törekvésekkel, akkor jó eséllyel képessé válik arra is, hogy más korokból fennmaradt vagy más földrészeken készült képekhez is kialakítsa a maga személyes viszonyát.


2007/2. 6-10. o.