Valószínűleg kevés jobb dolog lehetett a 19. században, mint a brit birodalom jómódú alattvalójaként utazgatni a világban, összejárni a helyi brit kolónia tagjaival, a bennszülötteket barátságosan angolul egzecíroztatni, mindenhol műtárgyakat vásárolni, azokat hazaszállítatni, az angol tengerparton kastélyt építtetni nekik, aztán a télikertben üldőgélni és teázni, teázni, teázni… meg a női íróasztalnál leveleket írni.
Anne és Merton Russell-Cotes a bournemouthi Royal Bath Hotelben, a Salisbury Suite-nak nevezett lakosztályban, gyűjteményükkel körülvéve, 1891–1901 között, fekete-fehér fotó
„Igyekeztem egyesíteni a reneszánszot, az olaszost a skót főúri kastélyok stílusával” – vallott 1897-ben Bournemouthban épülő házának építészeti kialakításáról Sir Merton Russell-Cotes. A viktoriánus Anglia eklektikájában is egyedi, John Frederick Fogerty tervei alapján megépült, East Cliff Hall nevet viselő villa a délangol vidék különleges színfoltja, illetve sajátos társadalomtörténetének terméke Viktória királynő megalomán vállalkozásokkal és elképesztő iramú technikai fejlődéssel teli uralkodásának időszakából. Valójában az utolsó viktoriánus épületek egyike, hiszen éppen Viktória királynő halálának évében, 1901-ben fejezték be, Sir Merton feleségének születésnapi ajándékául. Ma a Russell-Cotes Art Gallery & Museum Bournemouth múzeuma és kiemelt kiállítóhelye, amely egykori tulajdonosának és adományozójának nevét viseli az egykor szintén a család tulajdonába tartozó Royal Bath Hotel szomszédságában.
A mai múzeum már az építtetők életében, az ő utasításaikat követve alakult át „lakásmúzeummá”, melyet 1909-ben nagy ünnepség keretében George Wyatt Truscott londoni polgármester nyitott meg. Sir Mertont még ebben az évben lovaggá ütötte VII. Edward király. 1921-ben Beatrix hercegnő avatta fel a család által a múzeumhoz építtetett új galériákat, amelyek ma egyes időszaki kiállításoknak is helyet adnak, a Russell-Cotes házaspár halála óta (Sir Merton 1921-ben, felesége egy évvel korábban halt meg) pedig a villa kizárólag múzeumként funkcionál. A késő viktoriánus korszakból – Bournemouth mellett – Liverpool iparvárosában maradt fenn az egykori kereskedőcsalád által alapított, hasonló történettel rendelkező múzeum, a Sudley House.
Az East Cliff Hallban a félrevonulást szolgáló (egyébként egy 18. századi építésű, leégett firenzei palazzo régebbi keletkezésű panelekből álló ajtajait felhasználó) Drawing Room már 1907-től a gyűjtemény közönség előtti bemutatását szolgálta, bútorzata pedig Viktória királynő és Eugénia császárnő tulajdonából származik. A képen látható festmények Luke Fildes Angol lány, Robert Poltzelberger Erdei nimfa és Josephus Laurentius Dyckmans Elsőszülött című alkotásai.
A kert maga is több stílus keveredésének jegyében épült: a bábos korlátos teraszokban, szökőkutakban és mesterséges barlangokban testet öltő italianizáló stílus, amely alapvetően meghatározta az angol polgári ízlést, keleties hatású szobrokkal kombinálva a gyarmatbirodalom távoli tájainak egzotikus növényeivel keveredik. A kép hátterében látszik a tengerbe benyúló Bournemouth Móló.
Mindkét épület és gyűjtemény magán viseli a viktoriánus korszakban jelentős szerephez jutott réteg, az újgazdag polgárság életvitelének, ízlésének, erkölcseinek, világnézetének jegyeit. Liverpool az iparosodás következtében prosperáló északhoz tartozott, annál furcsább azonban – az északi területekkel persze kapcsolatban álló – Sir Merton déli gyűjteményalapítása. A társadalmi megítélésére mindig érzékeny Sir Merton (bizonyítja ezt a Russell név felvétele, erősítendő a családi kapcsolatot Bedford hercegével, Lord Russell-lel) iparos-földbirtokos családból származott. Staffordshire-i szülőhelye után Buenos Airesben tanult rövid ideig, hosszú ideig Skóciában, majd Dublinban élt, és sokat utazott skót feleségével, akivel 1860-ban esküdött meg Glasgow-ban. Eredetileg értelmiségi, orvosi pályára készült, de végül betegessége miatt a köztiszteletben álló, feltörekvő polgár státuszát élvezve élte le hosszú életét, amelynek során kereskedelemmel, biztosító társasági képviselettel, hotelvezetéssel foglalkozott, majd délre költözése után egy ideig Bournemouth polgármestere is volt hobbija, a műélvezet és műgyűjtés mellett. Anne Russell-Cotes, ahogy a visszaemlékezésekből kiderül, a hölgytársaság legmegbecsültebb tagjai közé tartozott, ugyanakkor férjével kedvtelésből, egészségügyi okokból és ritkábban üzleti célból tett gyakori és hosszú utazásai során néha olyan helyekre is ellátogatott, amelyek a korszakban meghatározó női viselkedésminták szerint nehezen voltak elfogadhatóak. Ausztráliába és Új-Zélandra tett útjuk során lenyűgözte az őslakosok kultúrája, afrikai látogatásaik során őszinte érdeklődéssel fordult a törzsi művészet felé. Ez az antropológiai érdeklődés kiegészítette férje klasszikusabb, képző- és iparművészet felé irányuló figyelmét és gyűjtőszenvedélyét, így jött létre a rendszerint a „viktoriánus művészet antológiájaként” említett kollekció.
A múzeum tenger felé, kertre néző homlokzata. A verandás, teraszos, itáliai kastélyok, villák kiképzésére emlékeztető lépcsősorok fölött a középkori skót várkastélyokat idéző, zord tornyos homlokzat magasodik Az Ázsia, Afrika, Ausztrálázsia, Európa (köztük Oroszország és a gyakran meglátogatott Skandinávia) különböző területein tett utakról számos „objects d’art”-tal (ahogy Sir Merton nevezte őket) tértek vissza bournemouthi otthonukba. A gyarmatbirodalmi öntudat, a brit patriotizmus (a Russell-Cotes házaspár esetében az angol és a skót is) idegen kultúrák és művészeti hagyományok iránti érdeklődéssel párosul: a kuriózumok iránti szenvedély, valamint egyfajta osztályöntudat sajátosságai az épület jellegzetességeiben és a gyűjtemény összetételében is megmutatkoznak. Mindez a korabeli utazási szokásokra is fényt derít, és az utazás társadalomtörténete szempontjából is érdekesnek bizonyul. Amikor Sir Russell-Cotes családjával 1876-ban megfelelő lakóhelyet keresett a természeti szépségekben és napfényben gazdag Dorset megyében, akkor Bournemouth már egy fejlődésben lévő, divatossá váló tengerparti üdülőhely volt. A tengeröböl másik oldalán elhelyezkedő Poole történelmi városával szemben lévő terület köves-sziklás tengerpartján az első birtoktulajdonosok megjelenéséig a gyarmatokról érkező csempészáruk adásvétele zajlott, rejtekhelynek használva a Jurassic Coast barlangjait.
A feltörekvő viktoriánus polgárság a 19. század folyamán egzotikus kertekkel, hotelekkel elegáns polgári üdülőhelyet hozott létre a sziklákkal szabdalt tengerparton – érdekes ellenpontját adva például az arisztokrácia által kedvelt közeli üdülőhelynek, Weymouthnak, melyet a 18. században III. György király is szívesen látogatott. A fürdőzés divatja is a György korabeli Angliában alakult ki. A társasági életben jelentős szerepet betöltő tengerparti fürdőélettel már a 18–19. század fordulójának népszerű írónője, Jane Austen is behatóan foglalkozott, bár regényeiben a Bournemouthhoz közeli Bath, Weymouth vagy a távolabbi Brighton inkább a felületes társasági élet jelképeként jelenik meg.1 A tengeri fürdő és levegő egészségre gyakorolt pozitív hatása mellett – közkeletű vélekedés szerint senki sem lehet egészséges évi hat, tenger mellett eltöltött hét nélkül – a fürdővárosok a 19. század folyamán a társadalmi érintkezés és kapcsolatépítés ugyanolyan fontos szezonális színhelyévé váltak, mint a téli London báli szezonjával, koncerttermeivel, fogadásaival. Az angol klasszicizmus jegyében a Régens-korban átépített, az ókori Rómáig visszavezethető történelemmel rendelkező Bath városa vagy a John Nash által tervezett orientalizáló királyi palotájáról híres sussexi Brighton a legismertebb példái ennek a jelenségnek. A szórakozás számtalan formáját kínálták az angol tengerparti városok jellegzetes pavilonokkal díszített „pier”-jei, azaz mólói, amire talán megint csak Brighton a legismertebb példa, pedig Bournemouth sem maradt el mögötte. Kezdetben fából, majd a mérnöki technikai újításokat követő – az 1851-es londoni világkiállításra épített Kristálypalota (Joseph Paxton) hatalmas népszerűsége folytán gombamód szaporodó – fémszerkezetes üvegpavilonokban egymást érték a színházak, tánctermek, kaszinók és teázók a városban épült vásárcsarnokok és a neves Boscombe (Bournemouth egyik része) színháza mellett.
Louise Jopling: Phyllis, 1883, olaj, vászon, 52 × 44 cm Louise (szül. Goode) Jopling (1843–1933) Párizsban folytatott művészeti tanulmányokat. Első férje halála után a Vanity Fair grafikusával, Whistler barátjával, Joseph Middleton Joplinggal kötött házasságot. Hamarosan a viktoriánus korszak egyik vezető festőjévé vált, felvették brit festőtársaságokba is. Előkelő megrendelői közt találjuk a kor ünnepelt színésznőit, gazdag pénzembereket, baráti köréhez tartozott John Everett Millais, illetve Oscar Wilde is. Szoros kapcsolatot ápolt a szüfrazsett-mozgalommal, maga is írt a nők művészeti nevelésének kérdéseiről. Művészeti iskolát indított, ahol kurzusain, amelyeken Whistler is közreműködött, egyedülálló módon ambicionálta a férfiakt rajzolását női diákjai számára. A mitológiai Phyllis alakját megidéző portré az „aesthetic movement” jegyében készült. A finom női profil előterében a mitológiai hősnő reménytelen szerelmét jelképező virágzó faág mintha az alakot készülne beborítani, aszimmetrikus elhelyezése pedig a japán művészet hatását tükrözi.
A Bournemoutht fejlesztő viktoriánus polgárság soraiban volt a nagy romantikus költő fia, Percy Florence Shelley is, aki édesanyja, Mary Shelley (a Frankenstein írónője) betegségére keresett gyógyírt, amikor birtokot vásárolt a városban. Amatőr színházi emberként színházat működtetett házában, egyúttal édesapja kultuszát is elhozva a környékre. Ebben a városban keletkezett a Dr. Jekyll és Mr. Hyde című regény, amikor Stevenson Bournemouth enyhe időjárásában bízva itt keresett gyógyulást súlyos betegségére. Paul Verlaine pedig magántanárként talált átmeneti megnyugvásra a kisvárosban, amikor a Rimbaud-val való botrányok után kiszabadult a börtönből. A „napos”, „mediterrán” Bournemouth hírnevét tehát legendásan egészséges klímájának köszönhette, ez hamar magához vonzotta a nagyvárosokból érkező polgárságot a nyári időszakban, de maga Sir Merton is állandó betegeskedésének végét remélte a dorseti tengerpartra költözéstől. Megvették és átépítették a tengerparton álló impozáns Bath Hotelt, hogy elhelyezzék már jelentős és folyamatosan bővülő gyűjteményüket.2
A hotel legizgalmasabb helyisége az 1885-ben Japánba tett utazásuk után, John Thomas tervei alapján kialakított és lakkmunkákkal, fegyverekkel, kerámiákkal berendezett Mikado-szoba volt, melynek mennyezetén az uralkodót és feleségét, valamint a Russell-Cotes-gyűjtemény néhány darabját örökítették meg.3 A családi gyűjtemény rohamos gyarapodása tette szükségessé az East Cliff Hall megépítését, ahol nemcsak az utazásokról hazahordott egzotikus tárgyak, hanem a szintén meglehetősen heterogén képzőművészeti gyűjtemény is elfért. Sir Merton ugyanis a brit kortárs művészet módszeres vásárlója volt, rendszeresen látogatta az aukciókat és – előszeretettel mutatkozva mecénás szerepkörben – gyakran vásárolt a művészek műterméből is. Nagylelkű állami felajánlásait a Tate Gallery alapítójával, a közismert filantróp iparossal, Henry Tate-tel emlegetik együtt, de a Russell-Cotes-gyűjtemény valójában egy folyamatosan változó, a gyűjtő saját ízlésének formálódását és a műtárgypiac mozgását is dinamikusan követő kollekció volt, amelynek alakulását üzleti szempontok is befolyásolták. A múzeumi szempontú megközelítés távol állt tőle, és tagadhatatlan, hogy hiúsága nagy szerepet játszott a felajánlásokban.
Evelyn De Morgan: Aurora Triumphans, 1877-78? 1886 előtt, olaj, vászon, 120 × 170 cm evelyn (szül. Pickering) de morgan (1855–1919) a slade school of Artban folytatott művészeti tanulmányokat, de emellett nagybátyja, John roddam spencer stanhope munkái gyakoroltak rá nagy hatást, akit gyakran meglátogatott Firenzében. elismert festője volt a korszaknak, a kritika színérzékét és a női szereplők előtérbe állítását emeli ki festészete „védjegyeként”. szorosan kötődött a szüfrazsett-mozgalomhoz és a századforduló spirituális irányzataihoz egyaránt, ez utóbbi hatását mutatja az Aurora Triumphans, azaz az éjszakát legyőző hajnalt ábrázoló festmény. művészete egyértelműen az esztétizáló stílushoz kapcsolható, de alakjainak erőteljesebb testessége el is távolodik az átszellemített preraffaelita ideáltól. evelyn a nézeteiben és művészeti érdeklődésében osztozó William de morganhez, az Arts and crafts legfontosabb keramikusművészéhez ment feleségül. A házaspár munkáiból állandó kiállítás látható londonban a de morgan centre-ben.
Russell-Cotes nagyravágyó műpártoló tervei közt fontos helyet töltött be a gyűjteményből kialakított, a birodalom különböző városai közt harmincöt éven át folyamatosan utaztatott kollekció, amellyel a 19. századi nemzeti gondolat jegyében – Ruskin után szabadon – a művészetet mindenkihez igyekezett eljuttatni. Az új század elején, 1905-ben az utazó-kollekció nagy részét elárverezték, ami megmaradt belőle, az már a törzsgyűjteményt gyarapította. Sir Merton – a Royal Academy történeti festészetet minden műfaj fölé helyező elve nyomán – részint sokalakos, történelmi, mitológiai, irodalmi-allegorikus és bibliai témájú műveket gyűjtött, másrészt a viktoriánus korban rendkívül népszerű állat- és zsánerképeket. A stílusok és műfajok vegyítésével egyedülálló példatárat hozott létre olyan alkotók műveiből, mint például Sir William Orchardson, Arthur Hughes, Albert Moore, Edwin Henry Landseer, Edwin Longsden Long, Dante Gabriel Rossetti és az illusztrátorként ismert Walter Crane. (A gyűjtemény védjegyének számító Rossetti-festmény, a Venus Verticordia [1864–1868] azonban már jóval Sir Merton halála után, 1946-ban került a múzeumba.) Sir Merton kedvelte a tipikusan angol vidéket megjelenítő, a plein air jegyében készült tájképeket, az angol tengerképeket és holland őseiket, de polgári értékrendje és ízlése az impresszionisták vagy az avantgárd művészek alkotásainak gyűjtését már nem engedte meg. Érdeklődését fokozatosan tágítva a kontinens és a régi művészet felé, elsősorban flamand alkotók műveinek megvásárlásával gyarapította a kollekciót. A gyűjtemény a Russell-Cotes házaspár halála után további jelentős németalföldi és itáliai művekkel gazdagodott, de a fő érdekesség, hogy kiugróan magas benne a nőket ábrázoló művek száma. A hagyományos női témák mellett számos női akt szerepel a ma közel 1000 darabból álló gyűjtemény nagyobb részét kitevő festményeken, de hasonló témájú szobrok is akadnak szép számmal. Mindez a hírhedt viktoriánus erkölcsök felületes ismeretében meglepőnek tűnhet, bár a magát műértőnek valló polgárság számára az aktok a klasszikus értékek hordozói, a festészeti tudás bizonyítékai voltak, melyekhez a „kontemplatív” megközelítés illett. Mindenesetre Sir Merton igen heterogén kollekciójában érzéki női aktokból is rengeteg van (John Byam Liston Shaw indiai brit festő, Luis Ricardo Falero vagy John Hill művei többek közt) – ezt pszichológiai, pszichoanalitikus módszerekkel is kutatták már, és különféle szexuális elfojtások jeleként értelmezték. Mindemellett Russell-Cotes nők iránti rajongása egészen más módon is megnyilvánult. A józanabb megközelítés arra is felhívja a figyelmet, hogy Russell-Cotes társadalmi helyzetének és ízlésvilágának tükrében szokatlanul nagy figyelmet szentelt az államilag igen későn, csak 1889-ben elismert női művészeknek is, akiket közvetett és közvetlen módon támogatott. Kedvenc festménye például a 19. századi brit zsánerfestészet egyik legfontosabb mestere, Alma-Tadema festő feleségének, Laura Theresa Alma-Tademának egy anya-gyermek témát feldolgozó zsánerképe volt, amit kiemelt helyen, a hálószobájában őrzött. Gyűjtötte a szüfrazsett-mozgalommal szimpatizáló, Whistler baráti körébe tartozó és a Royal Society of British Artists tagjai közé 1902-ben női alkotóként elsőként felvett Louise Jopling, valamint Eleanor Fortescue Brickdale és az itáliai, valamint közép-európai művészeti kapcsolatokkal rendelkező Jane Benham Hay műveit, de a lóábrázolásra specializálódott Lucy Kemp-Welchet is szerepeltette a gyűjteményben. Utóbbi döntés mögött patrióta indíték is rejlik, hiszen a festőnő bournemouthi származású volt, és a déli tengerpart szerelmese. Evelyn De Morgan, az egyik legkiválóbb preraffaelita festőnő főműve, az Aurora Triumphans című allegorikus festmény is a Russell-Cotes-gyűjtemény része. A képet egyébként a késői preraffaelita stílus legjelentősebb alkotója, Edward Burne-Jones művének tartva vásárolta meg Sir Merton fia. Mivel azonban Sir Mertonnak már korábban is volt De Morgan-mű a birtokában, nem valószínű, hogy az csupán Burne-Jones a képre hamisított neve miatt került volna a család tulajdonába.
A belső tér legfigyelemreméltóbb eleme a japonizáló és a Russell-Cotes családhoz köthető heraldikai motívumokat egyaránt felhasználó központi csarnok és az emeleti folyosóra, illetve onnan nyíló terekbe vezető főlépcső, amelyek fölé csillagászati motívumokkal díszített üvegtető, illetve éjszakai állatok ábrázolásaival dekorált kupola borul. A földszint tengelyében mozaikkal díszített, a Russell-Cotes házaspár 1885-ös Japánba tett útjának hatását mutató kút és medence épült. A főlépcső felett húzódó frízt az elgin-márványok motívumsora, a British Museumban őrzött Parthenon-fríz egyszerűsített változata tölti ki, amelyet a tynecastle companynak tervezett William scott morton. A tynecastle company bőrmunkái és bőrt utánzó faldíszítményei, tapétái egyébként a ház egészében, különböző helyiségeiben is megtalálhatóak. A képen látható nagyméretű festmény Henry William davis Közelítő vihar című alkotása. Az üvegbura alatt a Haldokló gallus egy kisméretű másolatát láthatjuk, amely az előtérben álló kislányszoborral és a nagyvonalúan kialakított, iparművészeti díszítményekben gazdag csarnokkal együtt a viktoriánus ízlés bizarr vonásaira is rávilágít. A háttérben az 1920-as évek során épült galériák sorakoznak.
A múzeum nem csupán a brit képzőművészet-történeti, hanem a brit életmódtörténeti aspektusokra is ráirányítja a látogató figyelmét. A múzeum tereit bejárva kiderül, hogy a télikert fénykora a viktoriánus korszak volt. Nemcsak a gyarmatbirodalom minden pontjáról Angliába szállított érzékeny, ám annál látványosabb egzóták védelmét szolgálta, hanem a kert bevonásával létrehozott, technikai újítások megmutatására alkalmas új „nappaliként” is szolgált. Ebben az időszakban vált általánossá, hogy a polgári származású nőknek is lett saját íróasztaluk, mivel a kapcsolattartás legfontosabb eszköze, a rendszeres levélírás a nők számára is bevett szokássá vált a 19. század második felében. Íróasztaluk vagy a budoárban, vagy a kézimunkára, elvonulásra, esetleg kisebb vendégfogadásra is alkalmas (hagyományosan drawing roomnak, vagy az amerikai viktoriánus házakban parlornak nevezett) terekben állt.
Az épület külső megjelenésének és enteriőrjeinek eklekticizmusában a viktoriánus iparművészet, az Arts & Crafts mozgalom, ugyanakkor a japanizálás, a mór vagy éppen francia art nouveau dekoratív hatások egyaránt megtalálhatók, de a tapéta, üvegmunkák, kárpit, kandallódíszítmények egységes keretbe foglalják a sokszínű enteriőrt. A múzeum jelenlegi állapotát ennek az eredeti összművészeti alkotásnak a visszaállítására tett próbálkozások határozzák meg.
A Russell-Cotes Museum a brit történelem egyik legfigyelemreméltóbb időszakának különleges emléke, még ha az általa képviselt stílus és gyűjtemény nem is áll a jelenlegi ízlés és érdeklődés középpontjában. Az eklektika és historizmus iránti töretlen hazai érdeklődés azonban – 2000 km és számtalan történelmi különbség távolából is – bemutatásra érdemessé teszi a polgári műgyűjtés e tipikus és mégis excentrikus példáját.
A különböző színekről elnevezett és egyedien díszített hálószobák, valamint Anne budoárja mellett külön figyelmet érdemel az arab kalligrafikus írással díszített „mór alkóv” az emeleten, amely owen Jones The Grammar of Ornament című kézikönyvének Alhambra-illusztrációi alapján épült. A képen látható kétféle kőből készült „mór” szobrát a központi csarnokba helyezték át.
1 A fürdőzés túlzott divatjáról utolsó, befejezetlen, Sanditon című regényében is ír. Olyan kultúrtörténeti érdekességekről emlékezik meg, mint a „fürdő-gépezetek”, azaz kocsik, amelyeket a lovak behúztak a vízbe, a kocsiban ülők pedig az ajtót kinyitva közvetlenül innen tudtak beugrani a tengerbe – Weymouthban ma köztéren bárki meg is tekintheti a III. György tulajdonát képező „bathing machine”-t. A Jurassic Coaston található, fosszíliáiról, geológiai érdekességeiről híres Lyme Regis pedig a Meggyőző érvek című regény helyszínei között szerepel. Lyme Regis az angol tudománytörténet és a női egyenjogúság történetében is fontos szerepet tölt be, ugyanis az itt gyűjtött fosszíliák alapján kezdte meg földtörténeti kutatásait Mary Anning a 19. század elején. Ugyan élete során komoly tudományos elismertséget szerzett, de nőként sohasem került be a tudományos társaságokba, felfedezései kapcsán nevét pedig rendszeresen elhallgatták. A Royal Academy 2010-ben rehabilitálta véglegesen azzal, hogy befoglalta abba a listába, amely a tíz legfontosabb tudományos eredménnyel rendelkező brit nőt sorolta fel.
2 Az üdülőhelyek korabeli státuszát és társadalmi, társasági életben betöltött szerepét jellemzi, hogy gondos tervezés és átépítés után, immár Royal Bath Hotelnek nevezték el, mivel feltételezhetően egy ízben a walesi herceg is megszállt itt.
3 Az utazásról több mint 100 tárggyal tértek haza, a Russel-Cotes gyűjtemény részét lépező tárgycsoportot a Victoria & Albert Múzeum a világ egyik legfontosabb japán kollekciójaként tartja számon.