A halandó múzsa

Könyvkritika

Csinszka (született Boncza Berta) csak négy évet töltött el a nagybeteg Ady ápolásával – de már ezzel is biztosította helyét a halhatatlanok között. Akkor is, ha nem bánt vele kesztyűs kézzel az irodalomtörténet. Csinszka ugyanis 1919-ben, Ady Endre sírja felett öntudatosan elutasította a kormány által felkínált évjáradékot, nem akart a „nemzet özvegye” lenni, ahogy többször is kijelentette. Hamar újabb kalandokba bocsátkozott, és ezt nem bocsátotta meg a huszonéves múzsának a tudomány.

Rockenbauer Zoltán: A halandó múzsa. Ady özvegye, Babits szerelme, Márffy hitvese. Noran, Budapest, 2009, 416 oldal, 3999 Ft

A szakirodalom későbbi életpályáját pár sommás klisében foglalja össze: miután eldobta az özvegyi fátylat, sikertelenül próbálta megkörnyékezni Babits Mihályt, majd kiforgatta a kiadói jogokból Ady édesanyját, miközben belemenekült egy sikertelen házasságba Márffy Ödönnel. Rockenbauer Zoltán alapos filológiai aprómunkával bontja le a hazugságokból és a rosszindulatú vélekedésekből épített légvárakat. Korabeli idézetekkel telezsúfolt, igazi kultúrtörténeti csemegének számító vaskos könyvében végigveszi a múzsa életére vonatkozó összes forrást. Rockenbauert megbűvöli a csapongó, nyughatatlan tünemény, úgy áll ki érte, mint a gáláns bajvívó lovagok úrhölgyük feddhetetlen erényéért. Csak kard helyett a könyv- és levéltárakban összegyűjtött érveit forgatja. Bebizonyítja, hogy az örökség körüli pereket Ady öccse, Lajos gerjesztette, féktelen mohóságában. Csinszkát végtelenül bosszantotta és untatta a dolog, de végül hiúságból nem mondott le a jussáról. Babitsot viszont valóban megkörnyékezte, de amennyire az egymásnak ellentmondó memoárokból kitetszik, hiába járt fel a furcsa éteri vonzalmakat tápláló költőhöz. Márffy Ödön festőművésszel viszont villámgyorsan zöld ágra vergődött, nem sokkal Ady temetése után összeházasodtak, közös villát vettek a kissvábhegyi Szamóca utcában. Itt tartotta Csinszka legendás szalonjait a két világháború között, ahol megfordult a pesti intelligencia krémje. És ebben a fényűző, vidékies otthonban éltek boldogságban és szeretetben második férjével. Rockenbauer szerint – amennyire a szertelen, aszexuális Bertuka esetében lehetett – a házasság jól működött. Csinszka nem lemondásból ment hozzá Márffyhoz, tisztelte és imádta, „Ödön drága, nagyszerű ember, a legszebb és a legtökéletesebb férfipéldány” – mondogatta róla. És a festő tényleg megbízható volt, nem habókos avantgardista, hanem hivatalnokcsaládból való, megbízható és kalkuláló művész úr. Ráadásul befutott modern festő – amit az irodalomtörténészek kevésbé értékeltek, de Rockenbauer, Márffy elhivatott monográfusa annál inkább. De ki volt Csinszka? Nagy szemű, törékeny, bubifrizurás art deco leányka? Másodsorba kényszerített költőnő vagy tehetséges rajzoló? „Vékony, kis leány, sovány, mint egy esernyőnyél, elől-hátul sexuális duzzanatokkal” – mondta róla a büszke és rátarti Léda. „Modern nőcske, aki erdélyi urak vérét és a modern kultúra pezsgőjét hozta magában” – dörmögte hozzá öreg rajongója, Móricz Zsigmond. A több mint négyszáz oldal után az olvasó úgy érzi, talán már ismeri valamennyire Csinszkát, de a szerző gondosan ügyel rá, hogy lényének inspiráló kiismerhetetlenségét mindvégig megőrizze. Hiszen zseni volt, mint minden halhatatlan múzsa, még ha közben néha gyarló, emberi – egyszóval halandó – is.

R. G.

Artmagazin 2009/ 5. 84.o.