Botticelli Frankfurtban

Rieder Gábor

Hiába áll előkelő helyen a Vénusz születése a legnépszerűbb festményposzterek nemzetközi rangsorában – és hiába vezeti a szemérmes szerelemistennő a képből absztrahált kisbronz-szuvenírek mezőnyét – Botticellinek ritkán szentelnek nagy nemzetközi kiállítást. Nem a közönségszeretet hiánya miatt, hiszen a publikum a 19. század vége óta él-hal a mívesen megrajzolt, angyali szájszögletekért és a dekoratív virágmintákért.
 

Sandro Botticelli: Idealizált női arckép (Simonetta Vespucci portréja), vegyes technika, fa, 82x54 cm, Stadel Museum, Frankfurt am Main, Fotó: Ursula Edelmann - Artothek

A gond, hogy Botticelli a quattrocento második felében, a magasságos Lorenzo de’ Medici regnálása alatt alkotott Firenzében. A belső körökhöz tartozó udvari értelmiségiként csak egész ritkán dolgozott külhoni megrendelő számára. A legtöbb klasszikus remekműve így érthető módon az Uffizi Képtárában kötött ki, a már említett Vénusz születésétől kezdve a rejtélyes Primaverán keresztül a Pallasz Athéné és kentaurig. Ez utóbbi a bujálkodásra igencsak hajlamos kentaur és a félig állati ösztönlényt – egy határozott hajba markolással – megzabolázó Értelem kettősét ábrázolja. A tavaly Budapesten is látható festményt sikerült megszereznie a frankfurti Städel Múzeum kurátorainak is, akik hetedhét országra szóló sikerkiállítást rendeztek Sandro Botticelli műveiből. Összegyűjtöttek nyolcvan alkotást a reneszánsz mester életművéből, majd kiegészítették a pályatársak egy-két remekművével. A tárlat magját saját gyűjteményük féltve őrzött gyöngyszeme, a (halvány kérdőjellel) Botticellinek tulajdonított elegáns női portré jelenti. A kutatók szerint a profilból ábrázolt modell nem más, mint Simonetta Vespucci, a Medici-fiú Giuliano fiatalon elhunyt, gyönyörűséges szeretője. Aki talán a soha meg nem házasodó festő szívét is lángra gyújtotta egykor. (Más szóbeszéd szerint a művész saját neméhez vonzódott.) Tipikusan idealizált, Botticelli-féle nőalak: magas homlok, rafinált csigákba rendezett, szalagokkal átfont hajkorona, fejedelmi arcél, lefittyedő szájzug, álmos szem, elegáns fehér köntös, valamint egy kámea-medál, a szatír Marszüász és Apolló tragikus versengésével. (A népszerű görög mítosz szerint a szebben muzsikáló szatírt a dühös Apolló megnyúzta; a kámea eredetije a kiállításon is szerepel.) Az idealizált arcvonásokért senki sem rótta meg a művészt. Hiszen Botticelli éppen annak a Medici-palotában született, neoplatonista szellemi környezetnek volt a sztárfestője, amelynek tagjai semmit sem szerettek jobban, mint az idealizált absztrakciót. Itt kulminált a bankárok gazdagsága, a fejedelmek pompaszeretete és a Bizáncból importált Platón-imádat. Az aranyművesként indult Botticelli jól illett ebbe a körbe, dekoratív lelkével és virtuóz rajztudásával meg tudta formálni a platóni ideákból lepárolt mesterkélt allegóriákat. (Amiket a megrendelői még értettek, de az utókor azóta is küzd a megfejtésükkel. A kentaur melletti nőalakban – Athénén kívül – már fedezték fel Camillát és Vénuszt is.) De hiába pezsgett az élet a Platonista Akadémián, a történelem kereke továbbfordult. Meghalt a magasságos Lorenzo és elszabadult a pokol Firenzében. A domonkos Savonarola kiprédikálta a Mediciket, majd átvette a hatalmat, aszkézist hirdetett és tűzre vettette a flancos udvari kultúra luxustárgyait. A kifinomult és graciőz Botticelli is megtért, miközben (úgy hírlik) ropogott a máglya egyik-másik mitológiai képe alatt. Átváltott hát a vallásos képekre, amiket persze festett már korábban is, például Madonnákat mestere, Fra Filippo Lippi modorában. A frankfurti kiállítás – többek között – kölcsönkapta a Louvre álmatagon merengő Szűz Máriáját, hogy megidézze az áhítat céljára készített korai munkákat. De zárásként a kurátorok felsorakoztatták Botticelli Savonarola után festett, kései oltárkép-sorozatát is. A négy táblaképen Firenze ókori püspökének, Szent Zenobiusnak az élete elevenedik meg, aki megtérítette a várost és küzdött az eretnek ariánusok ellen. Hol vannak ekkor már a virágos mustrákban fürdő udvari piktor kissé androgün, pogány istennői, amelyek csöndes melankóliával sütik le szemüket! A kései Botticelli drámai jeleneteket festett, felkorbácsolt érzelmekkel, viszont stílusa olyan száraz és kimért lett, mint egész Firenze az aszketikus szerzetes uralma alatt.

Städel Múzeum, Frankfurt am Main
2009. november 19 – 2010. február 28.

Artmagazin 2009/ 5. 6-7. o.