EGY AMERIKAI BUDAPESTEN

Beszélgetés Gerlóczy Pállal, a Szépművészeti Múzeum Baráti Köre egykori elnökével

Topor Tünde

Folytatjuk Gerlóczy családot bemutató sorozatunkat: most Gerlóczy Pál fogorvos mesél. Orvos- és művészettörténeti vonatkozások, jelenetek a rendszerváltás utáni évek társasági életéből, adalékok a hazai foundraising történetéhez.

Gerlóczy Pál © Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna

Gerlóczy Pál © Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna

Topor Tünde: Gerlóczy Sárival folytatott beszélgetésünkből az olvasók már tudják, hogy édesapád Gerlóczy Zsigmond nevelt fia volt, és így tulajdonképpen Gerlóczy Gedeon unokaöccse is. Valamint fogorvos, akárcsak te.

Gerlóczy Pál: Igen. Csak amikor ő tanult, még nem volt Fogorvostudományi Kar az egyetemen. Eleinte nőgyógyász akart lenni, aztán mire elvégezte az általános szakot, egy idősebb fogorvos kolléga átcsábította, így végül fogszakorvos lett. Szakválasztásában nyilván a kézügyessége, a rajzolás és más művészetek iránti vonzalma is szerepet játszott. Tanulmányúton járt Olaszországban, ott sajátította el az arany használatát a fogpótlásban. Egyébként erről volt híres. Még az ötvenes években is dolgozott arannyal, pedig ez akkor tiltva volt. Első saját rendelője a Haris közben, a második a Kristóf téren volt.

Már édesapádnak is volt műgyűjteménye…

Neki valóban volt (én nem nevezem a képeimet gyűjteménynek), jó néhány műtárgy volt a lakásban, festmények is, például egy Rippl- Rónai, amit kölcsön fejében kapott letétbe, és miután az egykori tulajdonos disszidált, a kép nála maradt. Ajándékba kapott képeket, de vásárolt is sokat, aukciókra járt a hatvanas, hetvenes években. Tőkés Anna villájában lakott a Rózsadombon, aminek volt egy klasszikus, sötét faborítású könyvtárszobája, tele akkurátusan kijegyzetelt aukciós katalógusokkal, amiken bejelölgette, mi, mikor, mennyiért ment el. De volt például fogorvosi vonatkozású képe is, egy fatáblára festett németalföldi jelenet a 17. századból, ez most nálam van a rendelőben. Egyébként őt nemcsak a festmények érdekelték, a perzsaszőnyegek területén is valóságos szakértővé vált. A festők közül Szőnyit, Derkovitsot, Vaszaryt szerette, és különösen kedvelte Rudnayt. Volt egy Csontváryja is, később előkerült darab, amit egy szlovák padláson találtak, onnan került aukcióra. Ez a fatáblára festett kicsi olajkép szerepelt a tavalyi nagy Csontváry-kiállításon, az utolsó traktusban, a Szerelmesek találkozása mellett, de ez volt a 2011-es szegedi Csontváry-kiállítás plakátján is. A nagybátyám (Sári férje, Gerlóczy Ferenc) meg volt győződve róla, hogy hamisítvány, és akárhányszor átment apámhoz, odalépett a képhez, megnézte jó közelről és elkezdte csóválni a fejét. Apám meg, aki nagyon büszke volt a vételre, mindig jól összeveszett vele ezen. Viharos tenger hullámai csapkodják egy kicsi sziget partjait, rajta egy villa, meg egy fa, ami körül emberek táncolnak – mintha a nagy festmények jellegzetes motívumait sűrítette volna Csontváry egy képbe. Mindenesetre már nincs meg, valamikor eladták.

Ismeretlen németalföldi festő: Falusi fogászat, olaj, fatábla, 17. század olaj, fatábla, után: 30 x 41 cm © Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna

Ismeretlen németalföldi festő: Falusi fogászat, olaj, fatábla, 17. század olaj, fatábla, után: 30 x 41 cm © Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna

Csáki Róbert: Idegen, 1997, olaj, vászon, 150 x 150 cm © Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna

Csáki Róbert: Idegen, 1997, olaj, vászon, 150 x 150 cm © Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna

Befolyásolta édesapádat a család, Gida bácsiék Csontváry-mentő akciója, a Csontváry-képek, amiket láthatott a Galamb utcai lakásban?

Persze, egész biztosan.

Rád miként hatott a gyűjteménye?

Nálunk Amerikában talán csak egy kép volt, ami nagy névnek számított, egy Molnár C. Pál-tájkép, ezt apám küldte anyámnak. Inkább genetikailag örököltem tőle a festményekhez való vonzódást. Persze amikor 16 évesen visszajöttem Magyarországra (onnantól kezdve rendszeresen látogattam apámat), hatott rám, ahogy ő érdeklődött a művészetek iránt. Apám maga is rajzolt és kerámiákat is csinált – ez engem is nagyon érdekelt egy időben, meg is vannak még a nyomai valahol, egy-két kerámiám megmaradt. Amerikában a középiskola és az egyetem alatt is vettem fel képzőművészeti vagy művészettörténeti kurzusokat a biológia és a természettudományok mellett. Apám ízlésétől azért nagyon eltért az enyém, az absztrakt és a háború utáni művészet sokkal jobban érdekelt, mint a 20. század eleji magyar klasszikusok.

Térjünk rá a te történetedre. Amikor megismertelek, te voltál itt Budapesten az amerikai fogorvos, akkoriban települtél haza. De hogy kerültél ki Amerikába?

Hatéves voltam, Sári kísért ki minket ’57 nyár elején az állomásra. A szüleimmel Los Angelesbe mentünk, 1938 óta kint élő anyai nagybátyámhoz. Valójában ’56-ban akartunk menni, apám észjárását ismerve nyilván november tájékára tervezte az indulást, hogy megússzuk az itteni telet. Fogorvosként befolyásos embereket ismert és kezelt, diplomaták is akadtak a páciensei között. Elég könnyen elintézte, hogy engedélyt kapjon a sógorlátogatásra. De közbeszóltak az októberi események. Apám éppen a forradalom miatt nem akart ’56 őszén elindulni, mert nem akart disszidálni, amikor szabályos kiutazási engedélyünk, útlevelünk és vízumunk volt, viszont a nyitott határ miatt nem volt ember, aki lepecsételte volna a papírjainkat. Megvárta, amíg lezárták a határokat – mindenki hülyének nézte – mindenesetre szabályos lepecsételt papírokkal érkeztünk meg Bécsbe. Erről már vannak emlékeim: például hogy a Westbahnhofnál banánt vesznek nekem a szüleim. Aztán repülővel mentünk Genfbe, onnan New Yorkba, majd Los Angelesbe, ahol a nagybátyámék laktak. Ő addigra megváltoztatta az eredeti lengyelesen hangzó Galfszky nevet az angolszász közegben jól csengő Galsworthyra (az angol író után), és ez lett a családnevük. Amikor eljött az idő, végül csak apám utazott vissza Magyarországra, gondolta, megnézi, milyen a helyzet, és majd ír, mikor menjünk utána anyámmal. Azt írta, hogy nincs semmi változás, anyám pedig úgy döntött, hogy akkor inkább Kaliforniában maradunk. Ősszel beiratott az első elemibe, és csak tíz évvel később, nagykamaszként láttam újra Budapestet.

Sári elmondása szerint te lettél az amerikai összekötő, farmernadrágokat és Beatleslemezeket hoztál a családtagoknak – akiket mindenki nagyon irigyelt ezért.

Bea (Sári lánya, szintén képzőművész – a szerk.) rögtön letámadott, hogy fordítsak Bob Dylant, ami elég nagy kihívás volt, tekintve, hogy hatéves kori magyar szókincsem még tovább kopott az amerikai iskolában, de azért átvergődtünk ezeken a nehézségeken. Utána rendszeresen jártam haza, és végül az egyetemet is itt végeztem, részben azért, mert sokkal olcsóbb volt, mint az Államokban. De egyetem után, 1981-ben megint kiköltöztem, bár előtte megnősültem. Orvosnőt vettem el, aki jött utánam Amerikába. Letettem a fogorvosi vizsgáimat és kilenc évig tanítottam a UCLA-n tanársegédként, közben pedig praxisban dolgoztam. 

Gerlóczy Pál még Amerikában Családi archívum

Gerlóczy Pál még Amerikában Családi archívum


Havadtőy Sámuel: Love is hell, 2004, vegyes technika, vászon, 50,5 x 50,5 cm © Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna

Havadtőy Sámuel: Love is hell, 2004, vegyes technika, vászon, 50,5 x 50,5 cm © Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna

Mikor települtél haza végleg?

'90-ben. Már egy-másfél évvel korábban, amikor meglátogattam apámat, lehetett érezni, hogy nagy változások jönnek, de az váratlan volt, hogy ilyen gyorsan. Apám a nyugdíj felé haladt, gondoltam, teszek egy próbát idehaza; romantikus kalandnak ígérkezett. 1988-ban el is váltam, így könnyebben mozdultam. Apám belvárosi rendelőjét akartam átvenni a Kristóf téren, ami tele volt addigra már antiknak tűnő fogorvosi berendezéssel, ezt akartam felújítani. (Nem gondoltam, hogy mennyi gond lesz ebből, hogy az IKV-val és az önkormányzattal is komoly harcokat kell vívni. Bérleti jogot kellett venni, aztán privatizálták, ráadásul az átlátható amerikai ügymenethez képest abszurd helyzetek során kellett átvergődnöm magam, és évekig tartott a huzavona a megvétellel is. Akkor azért elgondolkodtam, hogy maradjak-e egyáltalán.)

Más szempontból azért azok különleges évek voltak, kivételezett helyzetek. Hogy nézett ki például a társasági élet a kilencenes évek elején, hogy emlékszel? Kik voltak abban a körben, amiben te is mozogtál?

Igazi mix volt, külföldiekkel és sok Nyugatról, Amerikából visszatért magyarral, köztük céges alkalmazottakkal, bankárokkal, akiket a magyar származásuk miatt helyeztek ide, de volt egy feltörekvő, gazdagodó itteni része is a társaságnak – viszont jellemzően mindenki művészeti érdeklődésű volt. Vagy azért, mert gyűjtött, vagy azért, mert kereskedett. A kiállítások, aukciók kapcsán-idején felbukkantak művészek is, meg diplomaták, kultúrattasék... Rozsics István például központi figura volt, ő tudta igazán jól összetartani ezt a társaságot, olyan melanzsot készíteni, ami működik. Tévedhetetlen érzéke volt hozzá. Amikor például a Szépművészeti Baráti Köre szervezett valami eseményt, kinyitotta híres névjegykártyatartó dobozkáját, végigpörgette és biztos kézzel kiemelte azokét, akikből az éppen arra az alkalomra illő társaságot össze lehetett állítani.

Te jó barátságban voltál vele, hogy ismerkedtetek meg?

Viktor Mensikov révén, vagyis inkább vele együtt, egy vacsorán az akkor divatos helynek számító Kacsa vendéglőben. Ki-ki a saját baráti társaságával volt, amik aztán összekeveredtek. Már akkor, első beszélgetésünkön kiderült, hogy van közös érdeklődési területünk, és meg is hívott az akkor még a Balaton utcában működő antikváriumába. Ritka tágas horizonttal rendelkező, hihetetlenül tájékozott és művelt ember volt, altruista személyiség, akinek a pénznél mindig jóval fontosabb volt, hogy egy művész életművét megmentse a feledéstől, eljuttassa a közönséghez, megőrizze a magyar kultúra számára. Ez a hozzáállás Amerikában vagy Nyugat-Európában jellemzőbb, mint idehaza, pláne akkoriban, a fordulat után, amikor mindenki azon törte a fejét, hogyan és miből lehet pénzt csinálni. Szerettem hozzá járni megnyitókra, beszélgetésekre, vásároltam is nála időnként, amikor lehetőségem volt rá. Érdekelte a Gerlóczy család története is, gyűjtötte a családról szóló anyagokat. Gyakran szólt, hogy talált valami érdekeset a számomra egy-egy aukción. Grafikát is vettem tőle, ex libriseket, de főleg könyveket. Aztán átköltözött a Marriott melletti épületbe, ahol az emeleten galériát nyitott, később pedig ment a Kempinskibe, ahol újra inkább antikváriuma lett, de persze voltak képek, tárgyak is. Nancy Brinkmannak, az akkori amerikai követnek ő adott tanácsokat, hogy milyen magyar festményeket vegyen, és a Sotheby’s-zel is dolgozott, akkor még volt itt Budapesten Sotheby’s-képviselet, Soraya von Stubenberg vezette. István infarktusban halt meg 2012. január 11-én, a születésnapomon.
   Zápor utcai kétszobás lakása idővel inkább raktárként funkcionált, ő pedig átköltözött a Vámház körút, Molnár utca sarkára, a Belgrád rakparthoz. Így egy időben szomszédok is voltunk, mivel én meg akkor épp a Havas utcában laktam. Gyakran ebédeltünk együtt a Centrálban, jókat beszélgettünk.

Kelemen Károly: Férfi a bárból, 2000, pasztell, MDF, 80 x 100 cm © Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna

Kelemen Károly: Férfi a bárból, 2000, pasztell, MDF, 80 x 100 cm © Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna


Gerlóczy Pál Rozsics Istvánnal a 90-es években Családi archívum

Gerlóczy Pál Rozsics Istvánnal a 90-es években Családi archívum

Pont ekkoriban, amikor a rendszerváltás vagy -változás után tapasztalható volt a megélénkülő figyelem az egész keleti blokk iránt, és beindult a nemzetközi pezsgés Budapesten, te lettél a Szépművészeti Múzeum Baráti Körének elnöke… Ez hogy történt, és hogyan működött?

Linda Vadász és Dianne C. Brown szervezte önkéntes munkában 1993–94 körül. Amikor bekerültem, jórészt itt élő külföldiek, főleg amerikaiak voltak a tagok. Rozsics csak később csatlakozott, bár sok ismerőse volt benne, de én terjesztettem be a felvételi kérelmét elnökként. A szervezet mint alapítvány egyébként teljesen független volt a múzeumtól. Maga a szerveződés jellege, a magánszponzoráció is új dolog volt a kilencvenes évek elején, egy közintézménynek, kulturális célra szánt pénzgyűjtés különösen. Mojzer Miklós régi vágású igazgató volt, aki azt szokta meg, hogy az a pénz van, amit az államtól kap a működésre, az ő világképében nem volt helye egy ilyen kezdeményezésnek. Nem gondolkodott ilyesmiben és kicsit tán gyanakvó is volt.

Fehér László: Árnyékban, 1998, olaj, vászon, 200 x 140 cm © Virág Judit Galéria és Aukciósház jóvoltából

Fehér László: Árnyékban, 1998, olaj, vászon, 200 x 140 cm © Virág Judit Galéria és Aukciósház jóvoltából

Klimó Károly: Litográfia X/X, 1997, 145 x 195 mm © Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna

Klimó Károly: Litográfia X/X, 1997, 145 x 195 mm © Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna

Klimó Károly: Litográfia, 1996, 150 x 215 mm © Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna

Klimó Károly: Litográfia, 1996, 150 x 215 mm © Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna

Igen, de ez érthető is, hiszen a pletykák szerint akkoriban elég komoly nyomás nehezedett rá is és Bereczky Lorándra, a Nemzeti Galéria igazgatójára egy komoly hatalommal bíró bankvezér részéről, hogy adják el vagy helyezzék ki a műtárgyállomány egy részét...

Lehetséges. Engem, amikor személyesen találkoztunk ez ügyben, talán a nevem miatt is, respektált és nem tekintett afféle jöttment alaknak. Nem egy generációba tartoztunk ugyan, de azt hiszem, megkedvelt. Én eleve nagyon tiszteltem a tudását, tartását – kicsit olyan volt, mint a nagybátyám (Gerlóczy Ferenc, Sári férje – a szerk.). Később néha együtt vacsoráztunk vagy ebédeltünk, mindennek megadva a módját. Talán a személyes jó kapcsolatunk is segített kicsit nyitottabbá tenni őt a Kör munkájára. Barkóczi István kollégája viszont meglátta ebben a lehetőséget és támogatta a Baráti Kört, illetve a szervezeti hátterét adó alapítványt. A Kör egyébként festményt vagy egyéb műtárgyat nem vett vagy ajándékozott a múzeum gyűjteményébe, és nem gyűjthetett pénzt mondjuk az épület korszerűsítésére sem. Kifejezetten a Szépművészeti Múzeum restaurátori vagy edukációs munkáját, például a docent-programot támogatta. Művészettörténészek, történészek tartottak vállalkozó kedvű tagoknak továbbképzést valamelyik specifikus gyűjteményben, akik így megtanulták a spanyol vagy holland gyűjteményt, és azontúl őket lehetett hívni, be lehetett vetni idegen nyelvű, speciális tárlatvezetésekre.
   A Baráti Kör ötéves fennállására (még Mojzer idejében) szerettünk volna egy fogadást szervezni a múzeumban, meghívni mindazokat, akik támogatták a projektjeinket, elsősorban az akkor már köztársasági elnök Mádl Ferencet, aki még kulturális miniszterként volt az alapítónk. Mindenkinek voltak ötletei és elképzelése arról, hogyan szervezzük meg. Kellett enni- és innivaló – néhány vezetőbizottsági tag úgy gondolta, elég a pogácsa is, hogy ne szórjuk el valami flancos dologra az összegyűjtött szponzorpénzt. Oldjuk meg szerényen. De ezt persze diplomatákkal és a köztársasági elnökkel nem lehet megtenni, ebben Rozsiccsal tökéletesen egyetértettünk és kezünkbe is vettük az irányítást. Niklai Ákost kerestük meg a Kárpátiában, aki azzal támogatta meg az ügyet, hogy nagyon visszafogott költségvetésből nagyon kitett magáért, pazar vacsorát adott. Persze akkoriban még a protokollt is tanulni kellett, a szervezésben is voltak kisebb ügyetlenségek. Amikor már minden percben vártuk az elnök és kíséretének érkezését odabent, valamelyik teremben, akkor Mojzer gyorsan karon fogott, hogy ez így nem lesz jó, menjünk ki a ház elé, és ott fogadjuk a köztársasági elnököt, a főbejáratnál, mert házigazdaként a kapuban, a főlépcső tetején kell fogadni a vendéget. Mert az milyen lett volna, hogy a köztársasági elnök és kísérete a folyosókon bolyong, aztán szimplán bejön a fogadóterembe. Ez is jellemző volt arra az időszakra: még minden eléggé képlékeny volt, de épp ez adta a kivételességét. Például: már nem voltam elnöke a Baráti Körnek, amikor Istvánnal szerveztünk egy másik rendezvényt is. 2003-ban volt a Szépművészeti első blockbuster kiállítása, a Monet és barátai; mindenki döbbenetére kígyózó sor állt a jegyekért nap mint nap a múzeumépület körül. István ötlete volt, hogy ezt az alkalmat megragadva szervezzünk egy vacsorát további szponzorokat gyűjtve a múzeumnak. A Képíró éttermet választottuk erre a célra, és A Monet asztala könyvből, ami a festő feleségének receptjeit adta közre, kinéztünk egy komplett vacsorát, választottunk a fogásokhoz illő francia borokat és megbeszéltük a séffel, mi hogy legyen. A vacsora előtt zártkörű tárlatvezetést kínáltunk, de mivel a két helyszín elég távol esik egymástól, elmentem a BMW-ket forgalmazó Wallishoz, hogy autókkal-sofőrszolgálattal támogassák az eseményt. Ők aztán két turnusban át is szállították a vendégeket a Képíróba, akik a vacsoráért fizettek egy nagyobb összeget. Aukciót is szerveztünk, amin a műtárgyak mellett a Vodafone által felajánlott, a Schumacher-szponzorációból származó akkori Ferrari szupertelefon volt az egyik top tétel. Másfél millió forintot gyűjtöttünk ezzel a kis rendezvénnyel voltaképpen magánkezdeményezésre, mert az akkori Baráti Kör már nem támogatott teljes mellszélességgel. Végül el is telt némi idő, míg végre odaadhattuk a pénzt; 2004-ben ugyanis igazgatóváltás volt – Mojzer Miklós leköszönt és Baán László vette át a múzeum irányítását.

A te gyűjteményedbe, amit ugyan nem nevezel gyűjteménynek, honnan kerültek művek? Ajándékként, mint a legtöbb orvos-gyűjteménybe, vagy vásároltál is?

Az egyik első szerzeményem egy Dubuffet volt, ami még Amerikában került hozzám. Először poszternek gondoltam; egy gondolában, kosárban találtam, megvettem, aztán nagyítóval megnézve kiderült, hogy ez nem poszter, hanem egyedi, aláírt mű, számozott szitanyomat, de ez végül a volt feleségemnél maradt, nem akartam elhozni, akkor nem tudtam hova… Szeretem egyébként a nyomatokat, a plakátművészetet is. Grafikákat vettem például személyesen Wahorntól, őt szerettem volna valahogy Amerikában is megismertetni, mert úgy éreztem, ott nagyon menne. Orvosként persze sok képemet ajándékba kaptam; például a Fehér László-képemet is. Csáki Róberthez pedig elmentem az akkori műtermébe, hogy kiválasszak egy festményt, amit egy fogorvos kollégától s egyben pácienstől kaptam – de olyan nagyok voltak a képei, hogy ezt, ami előtt ülök most, az ablakon át kellett leereszteni… Aki művész járt nálam páciensként, mind adott valamit. Mondjuk Varga Imrétől nem kaptam térszobrot… Vannak a fogászattal, foggal kapcsolatos képeim, de azokat is jórészt ajándékba kaptam. Jobb lett volna persze, ha többet tudtam volna venni, de sokáig abban sem voltam biztos, hogy itt maradok. Nem terveztem előre. Fél lábbal voltam itt, belül mindig úgy éreztem, hogy valamikor biztos visszamegyek Amerikába, vagy elmegyek máshová.
   Mindig átmeneti állapotnak éreztem az ittlétemet; ennek nagy hátránya, hogy az ember nem él teljes életet, úgy érzi, az élet máshol van. Ez megakadályozza, hogy hosszú távra előre gondolkodjon, tervezzen vagy éppen gyűjteményt építsen – mert azt nem lehet ide-oda cipelni. Később dőlt csak el, hogy én már mégiscsak itt maradok. Akkor meg más akadálya lett a szisztematikusabb gyűjteményépítésnek: nagyon benne élek a szakmámban, sok olyan fejlesztést hoztam, amiről másutt még nem is nagyon hallottak – és folyamatosan képeztem magam. Apám maximum két nagyberuházást csinált a praxisában egész életében. Ő még megtehette, hogy harminc, vagyis inkább ötven évig ugyanabban a székben vizsgálja a betegeit. A rendelője kb. ugyanúgy nézett ki 1990- ben, mint 1943-ban, amikor megnyitotta. Most pillanatok alatt elévülnek a berendezések, és az újakkal lépést tartani idő- és energiaigényes dolog. Apám a pluszpénzét még festményekbe fektette, mert akkortájt jóformán csak ebbe volt érdemes, én pedig állandóan frissülő eszközökre, technológiákra költöm. De úgy látom, ez a tendencia: valamikor nálatok olvastam, hogy nincsenek már nagy orvos-gyűjtők, vagy legalábbis nem annyira jellemző, hogy az orvosok gyűjteményt hozzanak létre, mint régebben volt.

Méhes Lóránt: Vonal I., 2007 papír, tus, 205 x 290 mm © Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna

Méhes Lóránt: Vonal I., 2007 papír, tus, 205 x 290 mm © Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna

Méhes Lóránt: Vonal II., 2007 papír, tus, 205 x 290 mm © Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna

Méhes Lóránt: Vonal II., 2007 papír, tus, 205 x 290 mm © Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna

Méhes Lóránt: Vonal III., 2007 papír, tus, 205 x 290 mm © Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna

Méhes Lóránt: Vonal III., 2007 papír, tus, 205 x 290 mm © Fotó: Bognár Benedek - Simon Zsuzsanna


Kettővel ezelőtti számunkban (Artmagazin 89, 58. o.) a Gerlóczy Sárival készült interjúban hiba maradt: a bevezetésben rosszul írtuk Sári férjének nevét: helyesen nem Gerlóczy Zsigmond, hanem Gerlóczy Ferenc.


A Szépművészet Múzeum Baráti Köre

Noha a Szépművészeti Múzeum látogatóinak jelentős része újra külföldi volt, még az 1990-es évek elején is csak magyar nyelvű feliratok voltak a műtárgyak mellett. 1991-ben megkezdte ugyan működését egy, Barkóczi István által szervezett Önkéntes Tárlatvezető Csoport, amely idegen nyelvű vezetéseket is tartott, azért a múzeumnak a közönségkapcsolatok tekintetében volt hová fejlődnie. A Szépművészeti Múzeum Baráti Köre 1995-ben alakult, amikor az anyagi nehézségekkel küzdő múzeum két munkatársa (Valkó Margit és Markgraf Gabriella) kapcsolatba lépett a Magyarországon élő külföldi üzletemberek feleségeit tömörítő budapesti International Women’s Clubbal. A klub javasolta, hogy a nyugati országokban évtizedek óta működő baráti körök mintájára itt is hozzanak létre egy hasonló jellegű támogatási rendszert. Ekkor alakult meg a Szépművészeti Múzeum Baráti Köre alapítvány; az alapító Mádl Ferenc, kuratóriumának elnöke Linda Vadász volt, a Baráti Kör első elnöke pedig Dianne C. Brown. Az önkéntes tárlatvezetéseket fejlesztette tovább a Baráti Kör docent-programja, amelyben a múzeum munkatársai tartottak kurzusokat, ezeken pedig pénzért vehettek részt az érdeklődők, akik később tárlatvezetőként bekapcsolódhattak a múzeumi munkába. A docent-program mellett létezett még múzeumpedagógiai, gyerekfoglalkoztató és restaurálási program is. Gerlóczy Pál 1995-től 2000-ig volt a Baráti Kör elnöke.

A cikk megszületését a B.Braun támogatta