Intelligens barbárok – Kettős portré műteremben, a háttérben gitárral

Készman József

Csató József és Király Gábor az Artus posztipari, újrahasznosított gyárépületében kialakított műtermeiben dolgoznak. Történetesen szomszédok, ráadásul barátok is. Mint fiatal festők évek óta jelen vannak egyéni és csoportos kiállításokon. Olajjal, páccal, vízfestékkel készített képeiket jobb híján a neobrutál-neoprimitív-neonatív hármassággal jellemezhetnénk, ha ez a festészeti Bermuda-háromszög egyáltalán bármit is elmondana róluk.

A mezőkövesdi Csató és a kecskeméti születésű Király az egri főiskolán szívták magukba a vizuális kommunikáció rejtelmeit. Csató olajképei mellett rendkívül szuggesztív tusrajzokat, páccal és más anyagokkal létrehozott festményeket készít. Pontos megfigyelő, még ha nem is azonnal reagál környezete vizuális ingereire, az arcokra-jellemekre, akikkel találkozik, együtt utazik vagy akik mellett elsu- han. Elraktározza, tudata perifériájára űzi benyomásait, majd festményein, tusrajzain előveszi-megjeleníti őket. A képein szereplő emberek gyakran személytele- nek, emlékképekből erednek, és az emlékezés működésének hatásaként tűnnek ismerősnek.

Screenshot 2022 06 26 at 10.18.36

Király Gábor(guggol) és Csató József(fotelban) Király Gábor műtermében | a kép Böszörményi Péter portréfi lmjéből van


A hétköznapok életalakzatait egyszeri és megismételhetetlen képkivágatoknak tekinti, amelyek szépségét szelíd kimondhatatlanságuk, a tárgyi összetevők és a szituáció emberi oldala adják. Az apró elmozdulások, a csend és annak állapotai, minőségei érdeklik, a korábbi és jelen pillanatok eseményei között húzódó lebegés.

Csató munkáinak legfőbb ereje ebben a különös pillanatok iránti elfogult vonzódásban van, amely minden képpén más-más ismerősnek ható élethelyzetet tár elénk, sajátos hangsúlyt kölcsönözve az egyes jeleneteknek. A korai csendéletektől az utazás, az idegenszerűség vagy más élményanyag és az emlékfoszlányok ihlette képekig ívelő oeuvre meghatározó műfaja a portré (profilból, féloldalról, mindenhonnan), visszatérő témája a növény, az enteriőr emberalakkal, a kaktuszok, pálmák, használati tárgyak-eszközök. Képein a kompozíció sokszor csak minimális, alapja egy kiválasztott szín, de papírmunkák esetében többnyire a fehér alap, amelyre az ábrázolt figura/téma kerül, esetenként több réteg pigmentből előállítva.

Screenshot 2022 06 26 at 10.18.48

Csató József: Gitáros, 2007, olaj, vászon, 130×100 cm


Lényegtelen, a figyelmet elvonó jegyekkel nem terheli a nézőt, egy-egy alakból, szituációból is csak annyit jelenít meg, amennyi valamely tipikus vonását hordozva képes az egész jelenetet áthatni.

Király Gábor alapvetően ösztönös alkotó, aki ennek ellenére nagyon tisztán látja azokat a kulturális előképeket és vizuális hagyományokat, amelyek eredményeként festészete előáll. Pontosan megtalálja a formai analógiákat a primitív falfestészettől az ikonok kultúráján át az art brut-ig és a graffitiig. Tisztában van képei témáinak eredetével, a hatások és befolyások csatlakozási pontjaival, az alkotói folyamat meghatározó elemeivel. Felmenői között így teljes természetességgel szerepelnek együtt a nagy naivok az avantgárd mestereivel, Csontváry békésen megfér Basquiat és Dubuffet mellett.

Screenshot 2022 06 26 at 10.18.42

Király Gábor: Macskatenyésztő, 2011, olaj, vászon, 121×110 cm


Festészetét elemző-értelmező szakdolgozatában meg is fogalmazza egy olyan alkotói magatartás ideáját, amelyben „a nem látható terek és idők megmutatásának eszközévé válik a múlt felidézése, az emlékezés”. Vagyis amit csinál, az a retinálison túllépő figurális festészet az emlékezés technikáját alkalmazva, ahol a múlt képi tradíciói archívumként szolgálnak. Munkái fragmentáltságuknál, mállottságuknál fogva időtlenséget, megfoghatatlanságot sugároznak; a töredékes idő arcképei.

Miközben igyekszik kerülni az esztétizálást, ráébred a visszaszedett, meggyötört anyagban rejlő képformáló hatásra, ezzel stílusának formai alapjaira bukkan. Esztétikája a bárdolatlan, esendő testek sajátos megközelítése, beleértve a figyelmet, az elmélyültséget és a könnyedséget is. Képeivel valójában nem mesél történeteket, csak annak illúzióját kelti, hogy a képekben, a képeken valami rájuk zárt narratíva jelenik meg; igyekszik olyan képtárgyakat választani, amelyekről nem lehet pontosan megmondani, honnan bukkantak fel, hogy is kerültek oda, mit is ábrázolnak.

Megfigyelései fókuszában az emberi test áll, kulturális közegbe beágyazottan, amely kulturális környezetek meghatározzák a test viselkedését, állapotát: ezek a testek manipuláltak, különféle beavatkozásoknak kitettek. Az ábrázolt test mint kulturális kód jelenik meg Király Gábor munkáiban. Számára a furcsaság, hiba, a változás, a fájdalom a test határai – a test valódi kommunikatív jelei is egyben. Képein gyakorta szerepeltet olyan alakokat, figurákat – ilyenek a nagy bajszú úszómester, a segítőkész, galamblelkű erőember, a bohém mutatványos vagy az ikonszerű katonaember –, amelyekkel már nemigen találkozni, viszont a múltban nagyon is élő, jellegzetes karakterek voltak. Többé nem fellelhető, mitikus hősök, akik nagyon is hétköznapiak. Modelljei sehonnan, pontosabban a múltból valók. Segítenek helyreállítani a hitet a világ illuzórikusságában és a beteljesült mesék szomorúságában.

X X X

Két autonóm, saját képi világgal rendelkező, mégis szellemi értelemben több ponton érintkező alkotó munkáit próbálnánk most értelmezésre bírni – az alkotók személyén keresztül. Talán nem is baj, ha sikerül megszemélyesíteni, arcot adni jellegzetes művészi attitűdöknek. Ti honnan, mióta ismeritek egymást, mikor kerültetek az Artusba?

CSJ: Gáborral ’98 óta ismerjük egymást Egerből, ahova akkor jártunk főiskolára. Bohém pár év egy erre kitalált szép városban! Sok nosztalgikus emlék köt minket Egerhez. Azóta sokszor szétváltak útjaink (költözések stb.), de 2004 óta masszívan ismét találkozunk, amikor is az Artusban műteremszomszédokká váltunk.

KG: Egy közös barátunk révén ismertük meg egymást, amikor még mind a ketten az EKF rajz-vizuális kommunikáció szakára jártunk.

Screenshot 2022 06 26 at 10.18.55

Király Gábor: Mólón, 2011, olaj, vászon, 209×130 cm


Minden valamirevaló művészeti, művészettörténeti dialógus nélkülözhetetlen, előre gyártott eleme az előzményekre és hatásokra vonatkozó kérdés. Kutya kötelességem tehát rákérdezni a titeket inspiráló előképekre, forrásokra. Kik (voltak) a „hőseitek”, kik voltak hatással alkotói fejlődésetekre a munkátokban?

CSJ:
Philip Guston, Morandi, Beckman, Kirchner, Soutine, Bonnard stb., stb., stb.

KG: Az orosz ikonfestészet, a pompeji falfestmények, az indiai buddhista falfestészet, az art brut, a 80-as évek haarlemi graffitijei, Horace Pippin, Pierre Bonnard, Gauguin, Francis Bacon, Ben Sahn, Jean-Michel Basquiat, Csontváry Kosztka Tivadar, Ferenczy Károly, Gulácsy Lajos, Vajda Lajos, Ámos Imre, Tóth Menyhért, Bukta Imre, Nádor Tibor. Látszólag nehéz összeegyeztetni ennyi festőt, korszakot. Az első kérdés, ami felmerülhet: miért pont ők és mi közük van egymáshoz? Erre nehéz válaszolni. Annyit tudok mondani, hogy én érzek valami közöset bennük, ami összefogja őket, fel tudom fedezni bennük azt a közös alkotói attitűdöt, ami számomra fontos.

A rólatok készült műtermi felvételeken észrevettem egy mindkettőtöknél jelen lévő dolgot, egy falra függesztett gitárt. Tudom, hogy Józsi gyakorló gitáros (Bioberber stb.), de Gáborral mi a helyzet? Amolyan „mesterségem címere”, esetleg mint a késő huszadik század egyik meghatározó szimbóluma került a falra? Vagy vannak napok, mikor az Artus gyárépülete megremeg, és megtöltik az átható gitárakkordok?

CSJ:
A műtermem falán lógó elektromos gitárt az Artus régi, kidobásra ítélt kellékei közt találtam. Valaki kézzel faragta. Egy busz leszállásjelző volt az egyik kapcsolója. Rengeteg belefektetett energia sugárzik belőle amellett, hogy olyan, mint egy szobor. Nem is: az egy szobor! Gábornál meg annyi minden van a falon (igazi múzeum), pont gitár ne lenne? A gitár a Bioberber miatt is nagyon fontos nekem természetesen, de sokszor előfordult már, hogy spontán zenélések, „nyígatások” alakultak ki az Artus területén is.

KG: Sok minden van a műterem falán: emlékek, gyűjtemények, szeretem a tárgyakat nézegetni.

Tudom, hogy rosszul vagytok minden kategorizálástól és meghatározástól, mégis az általatok megnevezett előképek, inspiráló alkotók és korszakok kijelölhetnek stílusösszetevőket. Gábor egy interjúban – főként persze technikáról szólva – maga nevezi „brutállazúrnak” az adott eljárásmódot, a különböző karakterű pigmentfelületek gyötrését-visszaszedését. Nekem tetszik a kifejezés, annál is inkább, mivel magamban „neobrutálnak” neveztem el ezt a fajta alkotásmódot, persze minden negatív konnotáció nélkül. Semmi bajom vele, sőt kurrens jelenség az egyetemes festészetben, és idehaza is megvannak a képviselői. Ha a kép létrehozása során nincsenek előzetes narratív vagy kompozicionális megfontolások, és a kép a vásznon születik meg, vajon az alkalmazott technika nem határozza-e meg máris a kép jellegét?

CSJ: Ez nem nekem szól, ha jól értem...

KG: A kép, amit csinálok, nekem akkor tűnik befejezettnek, ha pár hét múltán sem érzem azt, hogy valamit máshogyan kellett volna megoldani. Ritka pillanat. Én akkor örülök, ha az alkalmazott technika elfelejtődik, mert felülírja azt valami más. Nincs narráció, kényszeredettség, direkt esztétizálás, csak egy festmény, amit ha bárhova leteszel, párbeszédet kezdeményez a nézővel. (Jaj, „brutállazúr”, nem akarok ilyen szavakat használni. Bocs. Nehéz. Ugyebár a pályám elején állok, és állandó feladat manapság az önmeghatározás.) Szerintem ilyen fiatalon és tapasztalatlanul nem feladatom megfogalmazni, hogy mit csinálok, egyszerűen csak azért, mert nem telt el annyi idő, hogy konzekvenciákat tudjak levonni, valami okosságot tudjak mondani. Van, akinek ez fontos, nekem nem.

Screenshot 2022 06 26 at 10.19.03

Csató József: Homár barát, 2011, olaj, vászon, 117×80 cm


Csató Józsi – jó értelemben, a tevékenység üdítő hatására helyezve a hangsúlyt – a favágáshoz hasonlítja a festés, az alkotás folyamatát. Valami olyannak írja le, ami a képfelületen előálló történések egymást generáló hatásaiból képalkotó tényezővé képes válni: miközben alapozol, kenegetsz, úgymond nem kell gondolkodni, csak figyelni a folyamat alakulását. Mégis, lehetetlen az emlékek, képek és benyomások hatását figyelmen kívül hagyni, különben nem figurális, hanem absztrakt-formalista festők lennétek, nem?

CSJ:
Az alapozó kenegetés más tészta, mint a festés. Az előkészületekre gondoltam, amikor azt mondtam, nem kell gondolkodni. A barkács részre. A festésnél rettenetesen össze kell szedni magam, hogy valami számomra hihetőt mondjak. Ezt valóban szemlélődve teszem, és természetesen ezer benyomás és emlék zúg át rajtam. Elég nehéz dolog megtalálni az adott egyet, amiből kép lesz. Nagyon sok mindenbe belekötök rögtön az elején, így azok az ötletek ki sem jutnak a fejemből (néha talán ez a baj). Máskor meg egyetlen ecsetvonásból szinte magától „ledől” a kép (mint a dominók), és két perc alatt kész. Eze- ket a napokat/vásznakat/vonásokat szeretném, ha ezentúl egy csengő jelezné számomra! :D

KG: Egy ideig valóban automatikusan teszi az ember a dolgát, van egy pont azonban, amikor felhívja magára a figyelmet a készülő kép, párbeszédet kezdeményez, ennél a pontnál válaszol az ember a feltett kérdésekre, gondolkodik és tűnődik: Hogyan tovább? Vannak rossz és jó válaszok. Próbálom a rosszat észrevenni.

Milyen témák foglalkoztatnak, hogyan alakul ki a képek tematikája, hogyan dolgoztok? (Tudom, festékkel és ecsettel...)

CSJ:
Filmek, képek, emlékek, gyerekrajzok, Virág (feleségem) bizonyos fotói, utcai történések, busz, villamos, metró, Simon fiam mondatai, tettei, nagy mesterek, állatok, tudomány, biológia, zenék, lemezborítók, bogarak, kirándulások, utazások, koncertek, családi történetek, barátok. Kb. ez a szózivatar fedi le az anyagot, ami inspirálhat, ezekből olvasztok egy számomra hihető valóságot. Néha szorosabb kapcsolattal a képek közt, néha teljesen cikázó módon. Évek alatt azonban csapódnak egymás mellé képek, amelyek valahogy összetartoznak.

KG: Igyekszem megőrizve továbbfejleszteni azt a „festészeti hagyományt” saját képeimen, amelyeket az általam felsorolt mozgalmak és alkotók képviselnek. Építkezni ezekből a munkásságokból, és ezen belül egyéni utakat találni. A témák saját megélt történéseken, személyes élményeken alapulnak. A festészet nekem emlékezés.

Számomra érdekes, hogy noha fiatalok vagytok, (jó néhány egyéni és csoportos kiállítással a hátatok mögött, mégis úgyszólván az intézményi kanonizáció előtt), kelendőek a munkáitok, gyűjtőitek, vásárlóitok vannak. Laza szállal és időlegesen kötődtök magángalériákhoz. Jól érzékelem, hogy valamiféle tudatos stratégia ez részetekről? Működik ez a stratégia, mennyire akartok érvényesülni?

CSJ: Az időlegesség mindig csak az általam támasztott igényeken múlik. Ha jól érzem magam egy intézményben, szívesen maradok. Ha úgy érzem, adnak nekem, legalább jóérzést, mert dolgoztam, maradok. Ha nem billen a mérleg nevetségesen irreális indokokkal semerre, az jó. Sajnos vannak rossz tapasztalataim. Kicsit furán viszonyulnak egyes galériák a fiatal művészekhez. Ha nyomasztanak, azt nem szeretem. Ha be vagyok zárva, azt sem. Ha a képeim el vannak rejtve, azt sem igazán. Most a Virág Judit Galériában érzem először otthon magam mint intézményben. Érvényesülni pedig erősen akarunk (szerintem), mint mindenki. Az, hogy ne csak a barátai ismerjék az ember munkásságát, minden területen fontos dolog. Így a festészetben is.

KG: Nem hiszek a világhír mámorító szükségességében. Ez nem egy verseny. Nevetségesnek tartom a ranglistákat, ki hányadik. Ilyen értelemben tehát az érvényesülés sem érdekel. Jó, hogy időről időre új emberekkel találkozom, akik érdeklődnek a képeim iránt. Ez biztosítja azt, hogy azzal foglalkozhassak, amit a legjobban szeretek csinálni. ... Szeretnék jó képekből jó kiállításokat csinálni. Azt gondolom, ennyi a feladatom. Az érvényesülés porondját meghagynám másoknak, sok szerencsét kívánva hozzá. Érvényesülési vágy természetesen mindenkiben van, a kérdés mindig az, hogy milyen eszközöket használunk vágyaink beteljesítésére.

Screenshot 2022 06 26 at 10.19.10

Csató József: Hagyomány, 2011, olaj, vászon, 123×115 cm


Milyen, illetve van-e egyáltalán valamiféle akadémikus vagy személyes viszonyotok a nálatok idősebb generáció alkotóival, képviselőivel?

CSJ:
Festőként természetesen sok festőismerőssel és baráttal bírok. Akiket különösen kedvelek, azok nyilván azok, akikkel a legtöbb időt töltöttem, az Artus Stúdió művészei: Nádor Tibi, Nagy Géza, Fischer Balázs. Fontosak a műteremtársaim az Elnök utcán (téli műterem). Barátaim legalább fele viszont teljesen más területeken mozog. Nekem ez is fontos az objektivitásom megőrzésében...

KG: Van személyes viszonyom, sokat tanulok tőlük.

Ha mégis bejön a maja jóslat, és idén világvége, ecsettel vagy gitárral a kezetekben várnátok az Armageddont?

CSJ:
Hurkával a kezemben várom!:)

KG: Talán egy jó forró, gyöngyöző húslevessel a családom és a képeim körében.

Screenshot 2022 06 26 at 10.19.15

Király Gábor: Utolsó darabok, 2011, olaj, vászon, 90×90 cm