A metrón rohanva átfutom Lesznai Anna életrajzát, zárásig van még három órám, csak elég legyen, sebtében váltok egy diákjegyet 180 forintért, engedélyt szerzek a fotózáshoz, még arra is marad egy percem, hogy a múzeum könyvesboltjában körülnézzek: sajnos a kiállításhoz semmi katalógus! Most azon gondolkozom, hogy én, egyszerű halandó – és szerintem rajtam kívül még vannak így egypáran – néhány órája azt sem tudtam, hogy megboldogult Lesznai Annával már nem fogok tudni a képzőművészetéről, vagy iparművészetéről, vagy miről is, személyesen beszélgetni, több tudáshoz az Art shop sem igyekezett segíteni. De ami késik, nem múlik, immár jegyzetekkel felszerelkezve vágok át a nyolc állandó és tizenhat időszaki kiállításon, hogy végre kétteremnyi mennyiségben zúduljanak rám az új információk. Az ajtóban kék lepkés tarisznyát nyom kezembe a barátságos teremőr úr, ez múzeumpedagógiai kellék, van benne zsírkréta meg filctoll, hogy a lurkók lemásolhassák a 3x3 méteres falikárpit kacskaringós-szecessziós indáit, ha esetleg kedvet kapnának. A sikerélmény nem garantált, de a tarisznya kedves.

Szóval tarisznyásan és ziláltan bár, de megérkeztem! És hát mit is mondjak, amint eljutott hajszolt tudatom mélyéig a kiállítótér hatása, Kaffka Margiton és Szabó Magdán nevelődött lánylelkem újra felfedezte bájos szavunkat, és lehullott rólam minden előítélet! Mert amit ott láttam, az egy 20. század eleji női! dolgozószoba selyemkárpitos, biedermeier székekkel, bordó csíkos tapétával, régi családi fényképekkel. A hozzám hasonlóan űzött vadként betérő látogató leülhet a míves székekre, és a Nyugat megsárgult lapjain olvasgathatja szolid lámpavilágnál a művésznő verseit. Merthogy írt is. Meg festett. Meg hímzett. Meg volt gyereke. És három férje. Meg híres barátai. És szociálisan érzékeny volt. Úgyhogy lányok, asszonyok, nekünk, akiknek nem nyújt mást korunk, mint hogy Soma mamagésával tüntessünk a teltkarcsú nők jogaiért az Andrássy úton, inkább vegyük az irányt a művészet berkei felé, és vizsgáljuk meg pontokba szedve, mit tudott Ő, amit mi már nem?

Lesznai Anna az ötvenes (?) években

1. Még a volt férj is, aki nem mellesleg Jászi Oszkár, így nyilatkozik róla:

„Nagy igazságtalanság volna Málit a rendes nôi mértékkel mérni. Ő egy zseniális kreatív egyéniség, hatalmas alkotóművész, aki csak a legritkább férfitehetségekkel mérhető össze. Férfias lélek, az apja izzó és féktelen temperamentumával, aki nem bírja az apró konvenciókat. Úgy kell őt venned, amilyen: egy még el nem ért női fejlődési fok előfutárjának.” (1)

2. Ôsi asszonyi princípiumok, stílusok felettiség, önkritika:

Fülep Lajos szerintem a lényeget fogalmazta meg, amikor ezeket a szavakat használta Lesznai Anna művészetére: „Ősi asszonyság”, „a teremtés női princípiuma… mindnyájunk ősi otthonáról szól az ének, az Édenkertről, melyet Éva elvesztett, és Éva újra megtalált.”  (2) És tényleg, ha megnézzük a kiállításon szép számban látható festményeket, illusztrációkat, borítóterveket, kárpitokat, mi is úgy érezhetjük, hogy van némi szakrális hangulatuk. Ez talán az alakok statikusságából és a térbeliség hiányából adódik, mint az ikonok esetében, itt is állandóságot ad a mozdulatlanság. De ha nem szeretnék túlzásokba esni, mondhatnám azt is, hogy művészete a naivokéra emlékeztet, hiszen ez a stílus nem követeli meg alkotójától a festészet klasszikussá vált sémáinak, látásmódjainak alkalmazását, nincs szüksége anatómiai, perspektivikus ismeretekre, elég az ösztönös ráérzés, a művészet iránti természetes fogékonyság, egyéni fantázia. Vagy inkább nevezzük népiesnek? Ahhoz túl precíz és tudatos, színhasználata túlságosan kifinomult. Szecessziós? Hasonlítsuk össze műveit más szecessziós alkotásokkal, és rájövünk, hogy elemeiben igen, de egészében mégsem az. Azt viszont észre kell vennünk, hogy ekkor Lesznai nem áll egyedül magyar motívumú ornamentikájával: Lechner Ödön népi építészeti stílusával és Kozma Lajos magyar barokkjával is rokonságot tart. Pesten Ferenczy Károlytól és Hollósy Simontól tanult festeni, Párizsban Lucien Simon iskolájába iratkozott be, de egyikőjük sem hatott rá számottevően. Mondjuk ki bátran, még csak nyomokban sem fedezhetők fel alkotásain az anatómiai vagy épp a perspektívára vonatkozó előtanulmányok: hogy ez a masszív ellenállás képességeiből vagy önálló döntésből fakad, arra sajnos az életmű nem ad választ. Végül is, hogy ki hogyan kanonizálja, a művészettörténet mely fiókjába szeretné elhelyezni Lesznait, mindegy is, mert akik fiókokban gondolkozunk, azok mi vagyunk, balga utókor, Ő viszont nyitott volt minden hatásra.

Annak ellenére, hogy nem tartozott egy művészeti irányzathoz sem, a Nyolcakkal együtt állított ki 1909-ben, de ez inkább gesztus volt részéről, semmint valódi rokonság. Passuth Krisztina erről így vélekedik: „Lesznai Anna hímzéseinek nem sok köze van a csoport stílusához, inkább eszmei, mint tényleges művészi közösséget jelentenek. Mégis épp az ő csatlakozása jelzi, hogy a társaság tevékenysége túlnőtt a szűk művészi körön, és a radikális értelmiség belső problémájává vált.”  (3) Lesznainak volt önkritikája: „A nyolcak kiállításukra meghívtak engem is. Csupa kedves, régi barátaim voltak köztük, kértek, hogy én is állítsak ki. Nem festményeket, mert azokat nem találták elég jónak. Minden joggal. Szép kézimunkákat csináltam abban az időben, hímzéseket, népiesből átalakítottakat. Nahát ezeket kiállítottam, és terveket is.” (4)

3. Barátai a kor elismert mûvészei, gondolkodói.

Unokatestvére, Hatvany Lajos révén korán bekerült a pesti értelmiség köreibe. Később Körtvélyesen alakított ki kastélykertet, ahol „szalonélet” folyt. Ez a kúria életének legmeghatározóbb helyszíne. Hazajáró vendégek itt Ady Endre, Kaffka Margit, Ritoók Emma, Berény Róbert, Rippl-Rónai, Kodály, Bartók. Szinte mindegyikőjük megemlékezik a Körtvélyesen töltött boldog, szellemileg felemelő nyarakról, és dicsérik az elfogulatlan Lesznait, aki mindegyikőjüket egyforma szeretettel fogadta, sőt délutánonként még a parasztokhoz is kijárt beszélgetni. „Máli körtvélyesi birtokán sokunkat vendégül látott. Rippl-Rónai József nagyon szépen megfestette a kastély hátsó teraszát és előtte a virágokat, de számomra a kastély kertje nem ilyen volt. Elvarázsolt kastély volt egy óriás kert közepén… Ha sokan voltunk, huszonketten ültünk az asztalnál.”  Barátai közül Adynak, Bartóknak és Balázs Bélának címlapterveket is készített.

4. Egyszerre tudott festő, iparművész, író és költő lenni.

Ezt a pontot némileg helyesbíteném, bár lehet, hogy megköveznek érte: én nem érzem úgy, hogy Lesznai a fentiek közül bármelyikben is kimagaslóan tehetséges lett volna. Személyiségét éppen ez a sokfelé irányuló féltehetség teszi izgalmassá. Az, hogy mindent csinált egyszerre, de egyiket sem tökéletesen. Ettől egyedi, kicsit rusztikus. Alakjait mintha baltával faragták volna, indái, levélfüzérei nem kecsesek, hanem tömzsik, a gyümölcsöstálak robosztusak, mintha mindjárt leszakadna alattuk az asztal, de valami miatt úgy érezzük, hogy mégis tetszenek. Ez a már fentebb említett bájosságon kívül véleményem szerint a jelenetek örömteli gazdagságából adódik. Mert melyikünk ne mosolyodna el mondjuk a Meseváros (5) című képen: parasztasszony ballag, hátán kövér csecseművel, mögötte sivalkodva, sírástól belilult fejjel nagyobb gyermeke. Az előtérben loncsos szőrű keverékkutya, mellette görnyedt öregasszony és alul, mint hab a tortán, Lesznai saját kezű verse: „Estén rajzoltam, kezem kissé vénen! De kitört rajtam gyerekesebb énem. Nézem a művet, gyönyörködöm benne: »Mintha a művész csak négy éves lenne!« De kár, hogy ami megtörtént a képen, nem esik meg rajtam is ilyenképpen: Lefestené most önmagát a festő, s lenne helyettem itt egy ifjú, fess nő!” Ha nem lenne ironikus önmagával szemben, még dilettantizmussal vádolnánk, de így az ember legszívesebben gratulálna neki!

Hasonló festményein alapvetô élménye, a biológiai létezés öröme sugárzik át. Ez legfeljebb olyan konfliktushelyzeteket engedélyez művein, mint pl. a Tánc című festményen az ólban egymásnak ugró malac és kutya „drámája”, vagy a fia fülét büntetésből meghúzgáló anya egy meseillusztráción. Mindenesetre, legalábbis ekkoriban, művészetét nem a korszak „minden egész eltörött” életérzése hatja át.

Festményei alkotásakor főleg a falusi, paraszti élet, hímzésein pedig az ornamensek foglalkoztatták. Szándéka szerint hímzései nem pusztán dekoratívak, nála az ornamentikának funkcionális értelme is van. Naplóiban gyakran magyarázza az ornamensek szerepét, a folytathatóság értelmét, mesével való rokonságát: „Mint ahogy az ornamentikában ősi űriszonyunk – a rendezetlen káoszt érezzük ûrnek – értelmes formákkal népesíti, díszíti a teret, úgy népesíti lélekkel a lélek ûriszonya a mesevilágot” – írja meseesszéjében. A modern művészethez közelít akkor, amikor ezt mondja: „a művészet elveszi a dolgok tárgy voltát, hogy más tárgyi létet adjon nekik, az ornamentika csak elveszi tárgy voltukat…” (6) Hímezni egyébként a mezőkövesdi asszonyoktól tanult, de velük ellentétben nála a hímzések tartalmi mivolta a lényeg, ezáltal színei gyakran szimbolikus jelentést kapnak. Egy-egy motívuma is szimbolikus többlettel bír, és vissza-visszatér hímzésein: a körtefa, mint az erő, szívósság, állhatatosság szimbóluma, melyek egyben a népmesei hősök legfőbb tulajdonságai is. Azt biztosan merem állítani, hogy hímzései örömmel töltik majd el a szemlélőt, mert vibrálóan élettelik, színtársításai meglepőek és eredetiek. Míg – legalábbis számomra – festményei esetében minden bájuk ellenére is zavaróak a vaskos formák, itt ezeket, valamint a monokróm felületeket maga a műfaj és a technika hagyja jóvá.

Meseillusztrációinak fő témája az édenkert, a minden földi jóval megpakolt asztal (ezzel kapcsolatban eszembe jut Jászi Oszkár megjegyzése feleségére, miszerint az túleteti gyermeküket és pazarlóan gazdag francia konyhát visz), a mesebeli táj, a képzeletbeli virágokkal és különféle gyümölcsökkel megpakolt tálak. A gyermeki szem bizonyára másképp ítéli meg ezeket a rajzokat, mint mi, felnőtt és mindenben „kvalitást”, művészi értékeket kereső műkedvelők.

A kiállítás tetszeni fog azoknak a jó embereknek, akik a virágot szeretik, és azoknak a szerencséseknek, akik még feltalálják magukban a herderi gyökereket, mely őket a néplélek iránt fogékonnyá teszi. Meg azoknak is, akiket nem érdekel Herder, hanem csupán a régi, kalapos-hölgyes-híresemberes fotográfiákra kíváncsiak. Vagy egyszerűen csak éhesek, és szeretnének kicsit felcsipegetni az eltörött világkalács morzsáiból
 

(1) Jászi Oszkár önmagának írott elszámolólevele válásukkor, 1920. máj. 1.

(2) Fülep Lajos: Lesznai Anna lírája. Nyugat, 1923/II.

(3) Passuth Krisztina: A nyolcak festészete. Bp., 1967.

(4) Lesznai Anna: Emlékezések. 1965.

(5) Lesznai Anna: Meseváros. 1932, 24x19 cm aranyozott lapszélű füzetben, Önarckép-gyűjtemény része.

(6) Lesznai Anna naplója. A naplóból hosszabb-rövidebb részletek jelentek meg Vezér Erzsébet Lesznai Anna (Bp., Kossuth Könyvkiadó, 1979) című kismonográfiájában.