A leóni kortárs művészeti múzeumot eleinte csak mint építészeti objektumot vizsgáltam, megállapítva, hogy a Luis Mansilla és Emilio Tunon tervezte komplexum színes, extravagáns, ugyanakkor mértéktartó. Érthetően tüntették ki 2007-ben a Mies van der Rohe-díjjal. Csak akkor kezdtem gyanakodni, hogy a közeli katedrális ólomüveg ablakainak színében játszó épületnek élettani hatásai is vannak, amikor a főkurátor, Agustin Pérez Rubio a múzeumi étterem VIP-emeletén fogadta az újságírókat.

A téma a múzeum kialakulása, működése, finanszírozása volt, annak apropóján, hogy a MUSAC a Műcsarnokban mutatja be gyűjteménye legjobb darabjait. A kurátor a puritán tárgyaló helyett azonban hosszú, ízlésesen terített asztalnál fogad, jegyzetek helyett pedig sonka, sajt és friss zsömlécskék állnak az asztalon.

Igyekszem udvariasan nem tudomást venni az oda nem illő dolgokról, és rögtön a tárgyra térek. A kurátor és az asztal körül ülő stábja őszinte lelkesedéssel számol be a MUSAC alapításáról, miközben a tányérokra halmozott tapasokból csipegetnek.

A kortárs művészeti múzeum ötlete még 1997-ben fogant meg a város vezető értelmiségijeinek fejében, tudom meg. Sokan ugyanis nem tartották jónak, hogy Leónt csak középkori kulturális emlékeiről és a várost is érintő zarándokútról, a caminóról ismerik, a 21. század pedig legfeljebb a boltok kínálatában érzékelhető. Koncepciót dolgoztak ki tehát, hogy olyan intézményeket költöztessenek Leónba, amelyek a kortárs kultúrát a városba vonzzák. Ennek jegyében épült fel az auditórium, amelyet szintén a neves spanyol építészpáros tervezett, és a kortárs művészeti múzeum is.

„Már a kezdetektől azon voltunk, hogy szoros kapcsolatot alakítsunk ki a várossal” – meséli kedélyesen Rubio, és hálásan néz a feltáruló ajtóra. Egy pincérnő tűnik fel zöldséges paellákkal, és miközben a kezdeti nehézségeket ecsetelik, mindenki az ölébe terítette a szalvétáját. „A gótikához szokott leóniak olyan gyanakodva fogadták a MUSAC-ot, mintha egy ufó szállt volna le a városban” – emlékszik vissza a 2005-ös indulásra a főkurátor, és megkérdezi, mit innék.

A kezdeti gyanakvást azzal győzték le, folytatja közben, hogy nem egyszerűen kortárs művészeti múzeumként üzemeltek, hanem a város kulturális tereként. A megnyitókat fesztiválokká bővítették koncertekkel, előadásokkal és egyéb programokkal.

Ezt a propagandaszöveget persze minden múzeum elmondja magáról. Rubio annyival egészíti ki a szokásos szöveget, miközben felém nyújtja a paella után érkező, krémsajttal töltött lazacot, hogy a kezdetektől harcolt a múzeum ingyenessége mellett. „Ha az adóból fenntartott oktatásért és egészségügyért nem kell fizetni, akkor ne kelljen a kultúráért sem.” Bár az elfogyasztott halak némileg lassítják a gondolkodásomat, azt azért érzem, ennél az érvnél erősebb, hogy az ingyenességgel közösségi térként működhet az intézmény, ahová nem kell készülni, jegyet venni. „Azt szerettem volna elérni, hogy a téren gördeszkázó fiúknak ne kelljen azon gondolkozniuk, hogy sört vagy múzeumjegyet vesznek. Vegyék meg a sört és jöjjenek el a múzeumba, akár csak egy fél órára” – fejti ki a kurátor, és újabb üveg vörösbort hozat.

Bárhogy is, a trükk bejött, a múzeum ugyanis havi 3000, azaz évi közel 160 ezer látogatót fogad. Egy tintahalfalatkával rámutatok, hogy mindez nem kunszt ott, ahol rengeteg a turista. Amire Rubio egy spárgával gesztikulálva azzal riposztozik, hogy látogatóik fele leóni lakos. A külföldiek 10-15 százalékát teszik ki a látogatóiknak.

A múzeumot egyébként teljes egészében a helyi tartományi kormány finanszírozza. Annak ellenére, hogy világszerte divatos szlogen a magánszféra bevonása a kulturális intézmények fenntartásába, a MUSAC-ban elv, hogy nem hajtanak adományokra, nem kísérelnek meg becsábítani magántámogatókat, szponzorokat. Kérdés persze, hogy ez meddig marad így, a válság miatt a múzeum költségvetését ugyanis megnyirbálták. Eddig évi másfél-kétmillió eurót fordíthattak műtárgyvásárlásra, 2009-re azonban egyelőre semmit nem kaptak, magyarázza a kurátor, miközben nézi, ahogy a villájára tűzött articsókán megcsillan a nap.

Tragédia egyelőre nem fenyegeti a MUSAC-ot, mivel 350 művész 1500 alkotását gyűjtötték össze. Vajon milyen technikával érték el, hogy a bélszín egyszerre legyen omlós és mégis kellemes állagú, fogalmazódik meg bennem a gondolat a negyedik fogásnál, de végül inkább a gyűjtési koncepcióra kérdezek rá.

„A MUSAC nem akar semmilyen irányzatra szakosodni – mondja a főkurátor a szalvétával babrálva. – Nem akarom, hogy az én ízlésem nyomja rá a bélyegét a gyűjteményre. Az a cél, hogy az 1989 utáni képzőművészet minden szelete képviselve legyen a gyűjteményünkben. Mostanában kortárs latin-amerikai művészetet vásárolunk, és mivel a kilencvenes évekből hiányos a kollekciónk, most arra az időszakra is koncentrálunk. De van magyar munkánk is, Benczúr Emese két installációját vásároltuk meg.”

Talán elbóbiskoltam, mert már különböző gyümölcsökre esik a pillantásom, amikor a kurátor arról beszél, hogy az érdeklődés fenntartása miatt szakítottak az állandó kiállítások hagyományával. Annak ellenére is, hogy gyűjteményükből rendezhetnének egy színvonalas, nagy kiállítást a rendelkezésre álló 4000 négyzetméteren. Ehelyett háromhavonta új kiállítással jelentkeznek. „Ezt az idén sajnos meg kellett feleznünk a válság miatt. 2009-ben csak két kiállításunk lesz” – mondja olyan arckifejezéssel, mint egy római úr, aki kedvenc rabszolgájának csínytevéséről számol be a pamlagon heverészve. A kiállításaikat egyébként nem a gyűjteményből állítják össze. A rendszer pont fordítva működik. Nemzetközi anyagból válogatva szervezik a programjaikat, és a kiállító művészektől a végén vásárolnak néhány munkát.

A következő emlékem, hogy kézzel kapaszkodom egy erős eszpresszóba, és az időt nézem. Négy órája folyik az ebéd, és úgy tűnik, mindez csak számomra furcsa, asztaltársaim olyan elégedetten kvaterkáznak körülöttem, mint akiknek még pont van negyedórájuk az ebédidőből. Mosolyogva bólintanak, mikor felvetem, hogy megnézném az aktuális kiállítást.

A hedonisztikus hangulat már a terem ajtajában szertefoszlik. A Trying to remember what we once wanted to forget (Megpróbálni emlékezni arra, amit valaha el akartunk felejteni) című részben egy homoszexuális művészpár térinstallációi, installációi, objektjei vezetnek be egy konfliktusokkal, őrlődéssel és emlékezéssel teli kapcsolat mélységeibe. A többórás ebéd utáni, békés hangulatban különösen szívbe markolóak az olyan művek, mint amit a pár a szakításuk után készített: két független és teljesen egyforma mosdót, amelyeket egy bonyolultan megcsavart cső köt össze alul.

Egy hajdan volt bulit kerámialufikkal és szerpentinekkel, mű-sörösdobozokkal újraépítő, de teljesen néptelen installáció mellett török ki a nyomasztó világból, de a következő termekben sem találom meg az ebéd idilljét. A dán Kirstine Roepstorff nagyméretű kollázsaival gender-problémákra, a nők elnyomására, a fájdalmas emlékek feltárására koncentrál.

Riadtan hátrálok, a súlyos gondolatok helyett könnyed, idilli művészetet keresve, hiába. Marina Núñez termeiben végleg maga alá temet a 21. századi paranoia. A művésznő egész falra vetített, monumentális és apokaliptikus hangulatú videomunkáiban a lehetséges jövőt vetíti előre. A Mátrix hatását mutató 3D-animációkon a globális felmelegedés utáni, végtelen tenger felett siklom, körülöttem üvegburákban emberek, akiknek már semmilyen szervük nincs az idegrendszeri hálózaton kívül. Egy másik, UV-lilában derengő terem falán atomháború utáni fémroncsok, görcsös pozitúrákba merevedett emberkontúrok fokozzák a totális hatást.

Kitámolygok a vad spanyolországi napfényre, a szertelenül színes múzeum elé. Rubio, a főkurátor vidáman integet az ajtóból: hogy tetszett? Az étterem felé mutatok, hogy folytassuk inkább a beszélgetést a művészetről egy délutáni kávé mellett.