Ellentétek szintézise
Konecsni György plakátművészete 1932-1948
Amikor Konecsni György 1970. január 29-én - hatvankét esztendős korában - váratlanul meghalt, egy torzó és egy szobor maradt utána. A torzó egy rajzsorozat volt, A magyar nyelv története, amelynek csak a nyolcadik lapjáig jutott el. A szobrot ő maga faragta saját magáról, pontosabban az életművéről, amikor az 1968-ban, a hatvanadik születésnapjával kezdődött esztendő legvégén, a Műcsarnokban rendezett kiállításán nem nyomataival, hanem új és újrafestett plakátjaival állt a közönség elé, úgy mutatva meg életművét, ahogyan azt ő látni és láttatni kívánta, elstilizálva belőle a kényszerű kompromisszumokat, a megrendelők erőszakosságait és a nyomtatott variánsok egyszerűsítéseit.
Igaza volt vajon Konecsni Györgynek, amikor így cselekedett? S egyáltalán: megtehette-e? És mit gondoljunk mi, az egykori tárlat recenzensei a magunk szerepéről: Konecsni becsapott minket, és mi boldogan hittünk neki, vagy épp ellenkezőleg, tudtuk, hogy Konecsni éppenhogy az igazság és a művészi szuverenitás jegyében cselekedett, amikor több évnyi munkával (az évtized legelején fogott hozzá műveinek rekonstruáló célú újraalkotásához) a régi vázlatok és dokumentumok alapján letisztítva minden idegen elemet a művéről, megfestette megint, olyannak, amilyennek ő maga szánta a kompozícióit, és egyet is értettünk vele?
Szembesülve most egykori önmagunkkal és Konecsni György plakátfestői életmunkájának legfontosabb másfél évtizedével, megtapasztalva a pénz és a politika művészetirányításának letagadhatatlan hasonlóságát, erősen hajlok a második válasz felé. Igen, tudtuk, hogy Konecsni nem a kinyomott munkáit nagyítgatta egységesen 120 x 90 centis temperaképek sorozatává, hanem azt próbálta fölmutatni, milyen lett volna az életműve, ha békén hagyják a megrendelők, és ha nem kényszerül belemenni a gépek, a festékek és a nyomdászi lustaságok által diktált megalkuvásokba. Igen, tudtuk, hogy a kiállítás nem maga az életmű, hanem az életmű szobra. De úgy gondoltuk: ennyi igazán kijár annak az embernek, aki a harmincas és a negyvenes években új szellemet vitt a magyar plakátművészetbe és új stílust adott neki a húszas évek végére kifáradó kubizáló, új tárgyias formavilág helyett. A magam részéről fenntartom: Konecsninek igaza volt, és jól tettük, hogy elfogadtuk ezt az igazságot.
Azt persze már nem írhatja elő senki és semmi, hogy a művészettörténésznek tilos kíváncsinak lennie, hogy nem lehet más dolga, mint hogy tudomásul vegye és továbbadja a művészek állításait, és fenntartás nélkül elhiggye a kollégáktól készen kapott tényeket, örök igazságként ismételgesse az egyszer kimutatott összefüggéseket. Sőt, ellenkezőleg, a tudomány művelőinek kutyakötelessége a kételkedés: minden nemzedéknek újra meg újra elő kell vennie a dolgokat, szétszedni a régi konstrukciókat, megtisztogatni a műveket és a forrásokat, és aztán újfent összerakni belőlük a maga interpretációját.
Most, a Magyar Nemzeti Galéria Konecsnire emlékező kiállításán éppen ez történik Az alkalmat a szerencsés és jól előkészített szerzeményezés eredményei teremtették meg; a lehetőséget pedig az a munka, amelyet a szerzeményezés során az életmű egészét feltáró kutatással a művészettörténész Bakos Katalin elvégzett, aki - mint mindig -ezúttal is igen alapos volt. Félretette a bevált sablonokat, és elővette a tényeket. Amit elvégzett, példás: filológiai alapossággal szétszedte és végigtanulmányozta az egész hagyatékot, rendet teremtett a vázlatok, a variánsok, a kész kompozíciók és a kivitelezett darabokközött, összevetette őket a rekonstrukciókkal. Munkája révén megnyílt Konecsni György műhelye, világossá lett gondolkodásmódja és munkamódszere, tisztázódtak az eredeti elképzelések és összevethetővé lettek a kész munkák, az eredmények.
Hallatlan nyereség ez. Hiszen az újabb generációk számára is megismerhetővé lett azoknak a mesterműveknek a kiformálódása, amelyek a magyar plakát egy fontos történelmi korszakának arcát kétségkívül megrajzolták. És megint előttünk áll az a töprengő, mindig a legjobbra törekvő ember, aki - lám - hagyatékában elevenül megőrződött, s az értő feltámasztót várta.
Ezen a ponton - óhatatlanul - fel kell tenni a kérdést: azonos-e a most, valamikori műhelyéből megelevenített Konecsni György az előző nemzedék által ismert Konecsni Györggyel? Nem udvarias, hanem tényszerű a válasz: igen. Sőt, ez a kettő - végső eredményképpen elmondható - fedésben van azzal az önképpel, szoborral, is, amelyet Konecsni magáról megalkotott, kiállításán megmutatott és az utókora hagyott.
A kutatás által feltárt és összerakott gondolatmenetek mind-mind ezt igazolják. Belőlük is látnivaló: a Rudnay Gyula főiskolai tanítványaként festővé lett Konecsni György az általa megtanult alkotói kultúra és a hű tanítványként felvállalt romantikus attitűd erényeinek megtartásával lett plakátgrafikus abban az évtizedben, amely az éles formák után klasszicizálóbb, pittoreszkebb képvilágot kívánt látni a falragaszokon is. Ezt a kultúrát, magatartást és ezt a gondolkodásmódot megismerve aligha gondolható véletlennek, hogy Konecsni legsikeresebb plakátj ai éppen a festői erényeket megkívánó idegenforgalmi kategóriában szárnyaltak a legszebb ívben. Miközben persze beszélte ő a modern falragaszokjeleket építő és jelekből építkező nyelvét is: a Gáz fűt és hűt emblémává lett cső-emberkéjétől a '45 utáni politikai plakátok jelképkereső főtémáiig számtalan munkája a tanú rá.
Konecsni György korának meghatározó művésze volt. Az 1930-as években készült idegenforgalmi és kereskedelmi, valamint az 1945 és 1948 között készült háborúellenes és választási plakátjai a magyar vizuális kultúra emblematikus alkotásaivá váltak. A reklámgrafika műfajában „tízezrek számára közvetítette a harmincas évek korszerű törekvéseit, a Bauhaus tárgyilagos formáit, a szürrealisztikus társítások meglepő vizuális eredményeit, később az oldott, kalligrafikus vonalvezetést, vagy a lényegre koncentrált geometrikus formákat. S közben nem maradt csupán tolmács, az egyetemes áramlatokat a plakát nyelvén átköltött műfordító. Budapest képére gyúrt mindent, ami a keze ügyébe került, a képekhez hozzáadta a társadalmat, a történelmet, a szó legnemesebb értelmében közhellyé, szállóigévé avatta a vizuális kifejezés új eszközeit." (Perneczky Géza)
Konecsni György Rudnay Gyula növendéke volt. Mesteréhez hasonlóan az eszmei tartalom közvetítésére törekvő tanítvány számára azonban nem jelentett konfliktust a reklámgrafikára való áttérés. Ezen a területen olyan példákból táplálkozhatott, amilyeneket a Kassák Lajos, Berény Róbert és Bortnyik Sándor által Magyarországra plántált Bauhaus-hagyomány teremtett. Konecsni és nemzedéktársai - nem kis mértékben az ő hatására - vették át a stafétabotot és fordultak az érzelmeket közvetítő, narratív vágy szimbolikus elemeket tartalmazó plakát felé. Az alapvetően modern felfogás megtartása mellett ők vezették be a plakátművészetbe a folklór és a klasszikus művészet elemeit.
Konecsni első nagy sikereit az idegenforgalmi plakát területén aratta, amely az 1930-as évek elejétől kezdve egyre nagyobb szerephez jutott. Jól érvényesül ebben a témakörben biztos kompozíciós készsége, érzéke a finom színhatásokhoz. 1935 körül kereskedelmi plakáttervei a konstruktív irányvonal bűvöletében készültek. Több műve az 1930-as évek európai reklámművészetében jelentkező új tendenciákkal összhangban született meg. Az 1920-as évek montázsszerű megoldásai és absztrakt elemei a szürrealizmus asszociatív szemléletével és a metafizikus festészet hatásaival keveredtek. Ebben a szellemben bontakozott ki Konecsni munkásságának izgalmas fejezete 1945 és 1948 között, amely rendkívül nagy hatással volt kortársaira. A Magyar Nemzeti Galéria termeiben most a mai nemzedékek számára ismeretlen munkákkal találkozhat a közönség, mellesleg mintegy betekintve a művész műhelyébe.
A kiállítás 2005. október 20-tól 2006. március 12-ig látható a Magyar Nemzeti Galéria
C. épületének 3. emeleti kamaratermében.
Rendezte: dr. Bakos Katalin és Zsákovics Ferenc
(A fenti szöveg elhangzott a kiállítás megnyitó ünnepségén.)
KONECSNI GYÖRGY
1908. január 3-án született Kiskunmajsán
1927-1931 Rudnay Gyula festőművész növendéke volt a Magyar Képzőművészeti Főiskolán
1932 megnyerte a budapesti gyógyfürdők csoportos hirdetésére kiírt és a MÁV által meghirdetett balesetbiztosítási plakátpályázatot
Az 1934-ben a Rómában megrendezett nemzetközi idegenforgalmi kiállításon Hungary feliratú plakátja elnyerte a Nemzetközi Idegenforgalmi Szövetségvándorserlegét, a Fuad-serleget, amelyet 1936-ban másodszor is kiérdemelt a Fery Antallal közösen készített Hortobágy-plakátjával
1937-ben a párizsi világkiállítás magyar pavilonjában, az idegenforgalom termében készült dekorációjáért dicsérő oklevelet kapott, a Publicité pavilonban kiállított plakátjaiért Grand Prixben részesült
1938-ban elnyerte a Magyar Iparművészek Országos Egyesülete ezüstérmét
1939-ben a Milánói Nemzetközi Iparművészeti Triennálén Grand Prix-t kapott plakátjaiért és elnyerte az Országos Magyar Iparművészeti Társulat aranyérmét
1948-ban a 11. világháború után készült politikai plakátjaiért és kiállításgrafikai munkáiért a Köztársasági Érdemérem arany fokozatával tüntették ki
1946 és 1954 között, majd 1964-1970-ig tanított alkalmazott grafikát a Képzőművészeti Főiskolán
1970. január 29-én hunyt el Budapesten