Kari Györgyi színművésznő felkéri Szemethy Orsi festőművész és hobbi-írót, hogy próbáljon meg írni valami rendhagyó műelemzést Nyári István munkáiról.

Szia Györgyi,
Küldök egy kis valamit, amolyan vázlatot (mert lehet bővíteni a cuccot, a témáról bőven akad mondanivaló, vagy lebontani egyes képekre, vagy akármi). Visszajelzéseket kíváncsian várom, minden jót neked: O.
 

Borzalmak kis keltetőgépe

– gondolatok Nyári István munkáiról –


Otthonról elindulva megakad a szemem az előszobai tükör előtt heverő tárgyakon. Kesztyűk, sapkák, kulcstartók, egy csokor szárított rózsa, átlátszó nejlonzacskó. Oldalról egy kábel tekeredik finoman, hogy bekeretezze az esetleges kompozíciót. Mindez véletlen. Nemsokára ez a pillanatkép ki is megy a fejemből. De ha fotót készítenék róla, tovább elmélkedhetnék a véletlen adta kozmoszon, ezen a hétköznapi csendéleten, amit a kislámpa fénye világított meg. Emlékezetemben kutatva rátalálok gyermekkori karácsonyfás pillanatképekre, amelyek fotó nélkül is beégtek a memóriámba. Kis bábuk és csillogó cukorpapír a karácsonyfaégők vonta glóriában.
Nyári István otthonosan mozog a valóságrétegben, amit egy-egy ilyen véletlen kínál. A gesztusa számomra könnyen értelmezhető, hisz más mesterek is teszik ezt, bizonyítva, hogy ezek a szűk képkivágások megannyi kaland színtereivé válhatnak egy pillanat alatt. David Lynch Kék bársony című szórakoztató mozija egy fű közt talált levágott ujjal kezdődik. Kinyílik a rémségek kis tárháza és figyelmeztet: immár nem lehetünk elég óvatosak.
Ha Nyári István kegyetlenül konkrét csendéleteit nézem, aggasztó érzések kerítenek a hatalmukba. Hisz önmagában egy Pokémon cseppet sem vérfagyasztó. A kontextus azonban megerősíti a feltételezést: még e kis jószágban sem bízhatok többé! Ha hiba kerül a mátrixba, az apró műanyag mancsok láncfűrészt ragadnak és nekiesnek a porcelánmalackának. Nincs bejárónő, aki el tudná tüntetni a vérfoltokat a tett színhelyéről: a csillogó vitrines szekrény színpadáról. A meghatározás különben talán túlságosan is konkrét. Az elme vörös függönyökkel diszkréten lekerített cellája talán egy fokkal pontosabb lenne. De erről majd később. Itt, a szemlélődés elején még nem állíthatjuk teljes biztonsággal, hogy közünk van a bűntetthez és az a bizonyos elfüggönyözött cella nem csak a festő koponyájában létezik-e.
Hisz ha nem futunk el mindjárt az elején a jókora „crime scene” pannók elől, akkor nincs más hátra, mint hogy elkezdjük kódolni az üzeneteit. Az üzenetek nyugtalanítóak, a körítés ellenben káprázatos. Ki tudna ellenállni egy Barbie baba mindennél tökéletesebb mosolyának vagy a pihe-puha rózsaszirmoknak, a barokkos kavargásnak és éteri fényeknek?
Kissé alaposabb nézelődés után természetesen kiderül, hogy a selymes felületek talán kicsit túlságosan is tökéletesek, kőkeményen lepattan róluk a tekintet, a rózsaszirmok is inkább egy frissen nyúzott húscafat gyöngyöző felületére emlékeztetnek, deréktól lefelé Barbie habteste is hagy némi kívánnivalót maga után.
Mindig azt gondoltam, hogy az ilyen kedves, vicces és halálosan ironikus jelzések fontosak a művészetben, ha nem történetet mesélnek (mint Csernus Tibornál), hanem a mikroorganizmusok popkultúrájába kalauzolnak természettudományos alapossággal, a hatásmechanizmus hasonló. A professzionális kivitelezéssel húzzák be a nézőt a történetbe, amiről regélnek. Csernus bábjai valódi modellek, de hogy mit tartanak az éjjeliszekrényükön esetleges összevisszaságban, azt Nyári István mutatja meg nekünk. Szerencsére kellő távolságra van a kutatása tárgyától, úgyhogy rábízhatjuk magunkat, mint idegenvezetőre, én a magam részéről elhiszem neki, hogy végigjárta ezt a csillogó poklot, hivatott ismerője minden szereplőnek, illetve tudatállapotnak, ami jelen van a csendéleteken. A szereplők, kevés kivétellel, mind némák és műanyagok. Ha itt-ott egy riadt, de eleven tekintetbe is ütköznénk, az arc szemüveggel vagy egyéb módon, maszkkal vagy tükörbe pillantással ússza meg a lelepleződést, a kitárulkozást, és üzeni minden kétséget kizáróan: se menekvés, se átjárás nincs engedélyezve. Tiltott zóna, amit szemlélünk. Egy dolog viszont biztos. A tétova tekintet elárulja: ha végigjárjuk az utat, mi is kitekinthetünk a maszk mögül.
Ha Tarantino Kill Bill-eposzait nézzük, hasonlóan vonzó díszletek között vehetünk részt megannyi szimbolikus próbatételben.
Az idillikus csali-panelek nagyon egységesek és konkrétak, könnyen olvashatóvá teszik ezt a horror-költészetet, amit kíváncsian olvasunk tovább kockáról kockára haladva. Rózsák, ékszerek, koponyák, porcelánok, babák, protézisek szép összhangban hívnak, hogy újabb szenzációra hívják fel a borzongó nézők figyelmét. Aranyos kisállatok, cicák a szőnyeg puha rojtjai között. Egy Grand Turismo apró lakájai ők. A falanszter lassan feláll: a saját szegény fogyasztói rémálmunk színpadán játszanak. Ami Jeff Koonsnál az arany, az itt a vér égisze alatt. A tárlat végére lassan bezárul a kör és bevallhatjuk: bizony az a vörös függönnyel eltakart cella nemcsak a művész, hanem a mi koponyánk kamrái közt is megtalálható, akár tetszik, akár nem. Mi is igyekszünk pórázon tartani a rikoltozó közhelyeket, amelyek körülvesznek, akár egy karácsonyi bevásárlás alkalmával, akár a divatos fogyasztás egyéb orgiáiban veszünk részt.
Klasszikus falanszter, ami bemutatásra kerül. Ha a géppuskáról a steril, tépőzáras műanyag fáslira tekintünk, adja magát a folytatás: itt bizony csak a sírkő hiányzik.
Persze nemcsak a vég, a kezdet is fontos: a plasztikbaba, aki éppen csak elhagyta az anyaméhet már-már aggastyánnak tűnik, kis Buddhának a meditatív, sárga fényben.
Grimm és Andersen meséiben ugyanilyen piciny patakokban folyik a vér, hogy elhagyva a gyerekszobát, felnőttként, a Mátrix tükörbirodalmában élvezhessük tovább az izgalmas bizonytalanságot: álom vagy valóság-e, amiben részt veszünk.
Tartok tőle, hogy a dioráma bármilyen valós képet mutat is, az extrém illúziókeltés határt szab a lehetőségeknek: a tér cseppet sem valóságos. A hiperrealizmus könyörtelenül síkszerűvé teszi a teret. Amiben, mint Orvell tata óta tudjuk: egy pillanat alatt gondos kezek cserélik fel a kalászokkal koszorúzott imádandó jelképet egy tarkabarka Barbie-csillagra.

Szemethy Orsi

2007. december közepe



Kedves ismeretlen O.!
 
Nagyon köszönöm a rám – MUNKÁIMRA – szánt időt, igazán tetszik, amit írtál, minél többször olvasom el, annál inkább meggyőz az írásod, pontosan érzed, hogy mi a f...al is foglalkozom. Csak egy szót szeretnék kitörülni az írásodból: CSENDÉLET – mert nem tartom semelyik képemet sem csendéletnek, még azt a képemet sem, amelyiknek a címe: giant still life (óriás csendélet). Számomra ezek a lények, figurák, szobrok valóságosak, életük van, mozgásban vannak, velem laknak, együtt élünk. És persze ne gondold, hogy beborult az agyam, és kreténként játszóházban élem az életem, de halálosan komolyan gondolom, hogy ezek a teremtmények szorosan itt vannak velünk, és mindenkire hatással vannak, vagy pozitív, vagy negatív irányban, aki tagadja ezt, az abnormális!!! Nem rád gondolok, mert te a jó oldalon állsz, az kiderült az írásodból.
Ha van kedved, és még képes vagy "velem" foglalkozni egy kicsit úgy, hogy közben azonkívül, hogy magamra ismerek az írásodból, és lenyűgöz az írástudó-műelemző- professzialitásod, az is kiderülne, hogy TE ki vagy, milyen ember, ki is írta rólam ezt a sok izgalmasbonyolultat???
 
Köszönettel:

Nyári István



Kedves ismeretlen István!
 
Köszönöm az elismerő szavakat, az mindig meglengeti a lelkemet, főként, hogy karácsony, vagy mi van. Most, hogy lassan végére értem az összes családi látogatásnak és a fa alatti orgiáknak, visszavergődöm a valóságba és egyszer csak nekiugrom, hogy műelemzés helyett valami egyébbel is megörvendeztesselek. A kis megbízás elejin nem igazán derült ki, hogy pontosan mi is kell, de már kapisgálom. Györgyi szárnyaló szavakkal adta elő, hogy írni kéne, most jutottunk el odáig, hogy az is dereng, vajon mit. Szóval türelem, hátha sikerül. Nekem a festés mellett az írogatás egy csodás kis hobbi, magamtól ugyan nemigen jut eszembe, hogy tollat ragadjak, de ha igény van, én örvendek. Addig is, míg születik valami kis thriller-novellácska, kívánok izgi ünnepeket és mindent, mi szem szájnak ingere. Azért még azt bevallom halkan, hogy magam a modern magyar festészet rettentő humortalanságától rendszeresen kiborulok, munkáid ebben a setét sivatagban egy kis napsütötte sarkot jelentenek a számomra. Szóval remélem, a képek gyarapodnak szépen, itt nálam most van egy kis időzavar, de lassan rendezem soraim és rávetem magam a billentyűzetre.
Minden jót addig is!
 
 Üdv:
O.


Szemethy Orsi

A szökött múzsa

– használati útmutató Nyári István képeihez –


Viola a karácsony utáni alkonyi ködbe kilépve elszánt volt. Élményanyagot akart gyűjteni szociofotóihoz, melyek készítésével hobbiként foglalkozott már néhány éve.
Úgy érezte, elege van a karácsonyi unalomból, rokonokból. Az ajándékba kapott fekete nyusztprém sapkát vette fel, legalább most majd használja. Először arra gondolt, fényképezőgépét is inkább a táskájába teszi, de végül mégis inkább a nyakába akasztotta, profi riporterhez illően. Szinte remegett az izgalomtól. Úgy érezte, telve van energiával. Érezte, hogy a mai nap valami igazán különlegeset tartogat a számára.

Három óra hasztalan ténfergés után, mivel az egyetlen, szomszéd utcában lakó Dzsenni nénin és Alex nevű félszemű foxiján kívül semmi megörökítésre méltót nem talált, elcsüggedt. A Rózsadomb villái megannyi szunnyadó mamutként sorakoztak az unalmas, jégbe dermedt kertek mélyén, a lakók odabent bejgliztek és tévéztek, semmi életszerű jelenetet nem bírtak produkálni a fiatal és lelkes fotóriporter számára.

Megigazította a kucsmáját, meglehelgette deresedő Zenit fényképezőgépét és úgy döntött: számára ismeretlen utcák felé veszi az irányt. Mégpedig Pesten.
Nem sokkal később, amikor már valóban olyan helyeken járt, ahol emlékezete szerint eddig még soha, egészen elgyengült, továbbá elgémberedett. A szakadt kabátban kéregető férfinak sem tudta már tisztán és érthetően mondani, hogy sajnos nincs pénze, mert arcizmai nem engedelmeskedtek. Megfagytak. Akárha jégből készült maszkot viselt volna.

Nincs mese, be kell ülnöm valahová, gondolta.
Nem volt szokása egyedül kétesen villódzó ivóportákba betérni, de össze kellett szednie a gondolatait. Valamint az sem ártana, ha megtudná, hol van. Taxiba ülni és hazamenni túlontúl vereség ízű lett volna. Nem is habozott sokáig. Lehúzta a kesztyűjét, fényképezőgépét a táskájába süllyesztette és lenyomta a Dante Pokla Bár és Kávézó ajtajának kilincsét, amely a szűk utcában a legbizalomgerjesztőbbnek tűnt, a Víg Hajós kocsma és egy üres telek között. Annál is inkább, mert a Víg Hajósból már a második fiatalember tántorgott ki, hogy egyrészt Violára mosolyogjon, másrészt két kocsi közé hányjon és a homlokát masszírozza.
Viola tehát belépett.

Először majdnem visszafordult, mert úgy tűnt, az ajtó véletlenül maradt nyitva, sehol senki, a bárpult is üres. Azért kiengedett magából egy halk és elismerő sóhajt, a hely dizájnja láttán. Soha ennyi selyemrózsát és műanyag bábut még nem látott egy helyen, ilyen szép harmóniában összezsúfolódni, a székek piros bársonya és az üvegcsillár még a Valóság család karácsonyfáját is lepipálva ragyogott a színes izzók sejtelmes fényében. Már majdnem elővette a mobiltelefonját, hogy mégis inkább egy taxit hívjon, amikor pohárcsörgésre lett figyelmes. A csapos, egy-két méter magas, bőrruhába ötözött egyén tűnt fel a Raktár feliratú ajtó mögül, homlokára tolt motorosszemüvegben. Ugyanekkor egy tagbaszakadt, copfos úr is alakot öltött az egyik asztalnál, nyárias zakóban és a kinti duhajokhoz hasonlóan, érdeklődve pillantott az elegáns, nyusztprém sapkás ismeretlenre.

Nemsokára azon vette észre magát, hogy tévéműsorokról, bejgliről, kabáthosszokról és a legjobb koktélokról beszélget a csapossal és a copfos úrral. Nem volt szokása könnyedén szóba állni idegenekkel, de a copfos úr, aki Viola kérdéseire bevallotta, az ő lelkén szárad a bár dekorációjának tervezése és kivitelezése, ezzel, valamint lehengerlő stílusával nyomban belopta magát a művészet és divat iránt érdeklődő leány szívébe. Majd ő is kíváncsiskodni kezdett, az ifjú hölgy vajon mi járatban, látva kipirult arcát és zavarát. Viola szerényen bevallotta, hogy nem kifejezetten szórakozni indult, hanem csömört kapva az ünnepi tunyulástól fotózni akart a városban. Méghozzá valami igazán érdekeset, életszerűt. A copfos úr erre néhány további vendégre hívta fel a figyelmét, mondván, milyen érdekes téma lenne például a két, kissé illuminált állapotú törzsvendég. A homályba vesző párocskáról Viola azonban gyorsan elkapta a szemét. Nehezen viselte bármilyen testi fogyatékosság látványát. Márpedig mindkét vendég háborús övezetből érkezett. Épp egymás mankóit ócsárolták, egyikük arra próbálta rávenni társát, hogy a következő kártyapartiban annak tépőzáras műanyag térdvédője legyen a tét. A gyógyászati segédeszköz tulajdonosa azonban húzódozott. Egy viszkit szeretett volna inkább. Viola udvariasan és megkönnyebbülten fordult a csaposhoz, aki elkészült közben a koktéllal, amelyet a copfos úr tanácsára az itallapról választott. A koktél az érdekes „Cicciolina interface” nevet viselte, külsőre pedig a legegyszerűbb paradicsomlére emlékeztetett. Átfagyott ujjai közé erőltette a poharat és hálás mosollyal kortyolt bele az italba.
A következő pillanatban azonban úgy ugrott fel, mintha darázs csípte volna meg. Nem is egy, de egy fészekalja darázs. Jól emlékezett kiskorából arra az ízre, amelyet lehorzsolt térdét megnyalogatva minden gyermek megismer. Ez pedig a vér semmi mással nem összetéveszthető íze. Szégyellte, ami történt, de a szájában lévő kortyot maradéktalanul a bőrszerkós mixer arcába köpte és döbbenten figyelte a mosolygó arcon lecsurgó cseppeket. Új barátai elégedetten, már-már kaján örömmel figyelték.
 
Mindig is jól nevelt, indulatait elegánsan takargató lány volt, ezért néhány pillanatig zavartan meredt maga elé. Kábulatát fülsértő, fémes dörrenés vágta félbe. A két féllábú, bevégezve a kártyapartit, már a bejárati ajtónál csépelte egymást a mankókkal, amikor egyikük, egyensúlyát vesztve az ajtónak tántorodott. Egyértelmű volt, hogy mit kell tennie, még ha ez egybe is esett a sok aprólékos szülői intelemmel, ami az évek során elhangzott a Valóság családban. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy csúnya tréfa áldozata és itt az idő, hogy menekülőre fogja. Vendéglátói kíváncsi és nyomasztóan nyugodt tekintetétől követve ugrott fel, majd minden udvariasságot mellőzve, úrilányhoz méltatlan vehemenciával félrelökve az ajtóba kapaszkodó szerencsétlen nyomorékot, megragadta a kilincset. Legnagyobb meglepetésére azonban az ajtó zárva volt. Agyán átfutott a kósza érzés, hogy ez várható volt, de ekkor már a düh és felháborodás szavai is akadálytalanul törtek ki belőle.

Mi a kurva élet? Azonnal engedjenek ki! Rohadt sunyi stricik, ne szórakozzatok itt velem!
Válaszként a mixer arcáról csupán a mosoly tűnt el, a pult mögül pedig meglepetésszerűen egy jókora láncfűrész került elő, egy pincérlány kíséretében, aki, meglehetősen hiányos öltözékben, hajában gumikacsákkal és pornószínésznőt megszégyenítő keblekkel fordult felé.
Mit mondtál, te ribanc?? Majd harisnyakötőjét megigazítva hanyagul kiköpött, a láncfűrészt pedig a pultra hajította. A csaposnak több sem kellett. Halk morgással tápászkodott fel és avatott kézzel ragadta meg a szerszámot. Viola szíve hevesen dobogni kezdett, a tenyere pedig izzadni. A torka kiszáradt és elszédült. De mivel életében volt már életveszélyes és izgalmas szituációkban, úgy gondolta, a legostobább helyzetekből is van menekülés. Ezt a torokszorító fulladást csupán a teste produkálja.
Gyors mozdulattal felkapta a táskáját és a helyiség másik vége felé kezdett rohanni. A barna homályból, a karácsonyfaizzók halvány fényénél, melyek a falak mentén voltak milliószám felfüggesztve, néhány további ajtó körvonala sejlett fel. Hirtelen mozdulattal tépte fel az egyiket és bár érezte, hogy ismét melléfogott – mert meredek pincelépcsők tűntek a szeme elé – nem teketóriázott. Becsapva az ajtót maga mögött, sebesen rohanni kezdett lefelé. Annál is inkább, mert a háta mögött felharsant a láncfűrész agresszív jajgatása.

Szépen kisminkelt arcán, amelyet a hideg amúgy is pirosra csípett, most egy könnycsepp szánkázott végig, ő maga pedig, harisnyáját kiszakítva zuhant a lépcső alján a padlóra a cementporba, az ott heverő üvegcserepek közé. Az ujjai közül, amint azt csodálkozva figyelte, akárha nem is az ő keze volna, kis vérpatakok bukkantak elő. Kapkodni kezdte a levegőt, amikor szemügyre vette a tenyerén megnyíló vágásokat. A nyusztprém kucsma, amely az eséskor lerepült a fejéről, most ott feküdt előtte a porban. Gyorsan beledugta a kezét és megpróbált feltápászkodni, mert lépteket hallott a lépcső irányából és majdnem megsüketült, a láncfűrész olyan hangosan zúgott a szűk folyosón. Káprázó szemmel, botladozva rohant tovább a folyosón, amelynek végén fény villant és apró sárga golyók kezdtek kigurulni a padlóra a lábai elé.

Hirtelen süket csönd támadt, mire a menekülő, akár egy automata, megtorpant. Mi ez? Ragyogó, tükörfalú terem tárult a szeme elé, óriás ipari lámpákkal megvilágítva. Majd lágy dallam hangzott fel a láthatatlan hangfalakból és a kellemes zenére ismerős férfialak sasszézott be a terembe.
A csapos volt. Láncfűrész nélkül. Bőrruháját is elhagyta valahol, csak nyakkendő, nadrágtartó, irritálóan neonzöld bokszeralsó, valamint napszemüveg volt rajta. Viola fájdalmáról elfeledkezve meredt a különös figurára, aki kezében, csodák csodája, egy apró, piszkosszürke pudli kutyát tartott.
Bizonyára megőrültem, vagy valami party drog lesz a ludas a dologban, futott át agyán, amikor a csapos néhány tánclépést követően hátrafordult, hogy a hasonló kosztümbe bújt két féllábú nyomorékkal együtt, akik két oszlop mögül bukkantak elő, fegyelmezett keringőbe kezdjen. Viola megkapaszkodott az egyik vasoszlopban, ami a szerelőcsarnokra emlékeztető részen – ahol ő állt – a födémet tartotta. Jeges hideget érzett. Mozdulni sem bírt, remegő, ép kezével vette át a csillogó acélszívet, amit az egyik féllábú, műanyag maszkot viselő táncos nyújtott át neki gáláns térdhajtás kíséretében.
Légy a feleségem, mondta ekkor a csapos.
Viola ökölbe szorította a kezét. Így vette észre, hogy a tenyere nem lüktet és vérzik, vértől átitatott sapkájának hűlt helye, hófehér kesztyűt visel, valamint egy szikrázóan tökéletes menyasszonyi ruhát. Némán meredt a tükörképére és nyelt egyet.
Természetes hiúsága még ebben a kritikus pillanatban is megmaradt. Elégedetten állapította meg, hogy nem áll rosszul neki az áttetsző tüllfátyol.
Meg vagy kattanva? Szó sem lehet róla!
A csaposnak nem nagyon tetszhetett ez a válasz, mert egy csettintéssel elhallgattatta a zenét, egy újabbal pedig behívta a csinos pincérlányt, aki hanyagul meglengette a kezében tartott fűrészt.
Oké, hadd gondolkodjam egy kicsit!
Késő, drágám!
Viola iszonyú fájdalmat érzett a bokájában. Felrántva a menyasszonyi ruhát, egy eleven csecsemő méretű műanyag babát pillantott meg, amely apró fogait a lábába mélyesztette.
Sikítani sem maradt idő. A Valóság család balvégzetű vitrines szekrényéből ismerős összes kis jószág, valamint az iskolás éveiben birtokolt sok kedves játékállat mászott elő a padló réseiből és minden irányból ráncigálni kezdték a hosszú szoknya szegélyét. Ennek a fele sem tréfa, gondolta, már azt sem tudta, fiú-e vagy lány, de mozdulni sem bírt. A pokémonok és csiszolt üvegből készült nyuszik könyörtelenül megragadták, izgatottan nyöszörögtek az erőfeszítéstől. Kábulatából felocsúdva, vitézül igyekezett lerázni őket.
Ezért bíróság elé kerülsz!, kiáltotta a csapos.
Kerül ám a kurva nénikéd, te buzi fasz!
Azzal utolsó erejével a mixer kajánul vigyorgó képébe vágta a táskáját, melyet a dulakodás közben vett észre, s ami eltűnt ruháival ellentétben végig ott hevert mellette a padlón. A súlyos Zenit fényképezőgép csontot ért. A csapos pedig ájultan terült el a padlón.

Fogalma sem volt róla, hogyan került a hótól csatakos, kihalt hajnali utcára, csak azt tudta, hogy az életéért fut. Megint tele volt energiával, bár kétségtelenül másként, mint amikor elindult otthonról. A szájában sós ízt érzett és a hideg ellenére patakokban folyt róla a víz. De a táskája megvolt, és a lába is vitte előre. E pillanatban pedig nem is érdekelte semmi más. Hacsak nem a mellette hirtelen lefékező rendőrautó. Megállt és felnézett. Megpróbálta kibetűzni a feliratot a kocsi oldalán. Művészőrség, ez volt ráírva. Mi van?
Az van, hogy Valóság Viola budapesti lakos vétett a Közhelyszótárban megírt alkotmányos törvény ellen és köteles velünk jönni az őrsre. Tátogta az ablakban megjelenő fej. Az autóból kipattanó két deltás cowboy nem is tétovázott sokat. Egyikük a háta mögé került és hátrafeszítette a karját, a másik pedig a kocsi szélvédőjén vidáman villódzó égősort sebtiben letépve szorosan összekötözte a válogatott káromkodásokat kiabáló lány fehér kesztyűs kezeit. Menekülésről a továbbiakban szó sem lehetett. A szirénázó autó alig negyedóra leforgása alatt ismét a Dante Pokla Bár és Kávézó előtt parkolt. Az utca üres volt, éjjeli duhajoknak se híre, se hamva.

Mindezt csak képzelem, mormogta magában Valóság Viola, elestem az utcán, bevertem a fejem, és most álmodom. Vagy allergiás vagyok a nyusztprémre, ami hallucinációkat eredményez. De hasztalan próbálta megcsípni magát, hogy felébredjen végre, olyan szorosan voltak összekötözve a kezei. A két tagbaszakadt, sima arcú fickó, a Művészőrség tagjai pedig durván a bejárat felé kezdték rángatni. Mikor felsikoltott a haját kegyetlenül megragadó rendőr még egy jókora pofont is lekent neki. Lehunyta a szemét. Mikor újra kinyitotta, ismét a bárban voltak.

Megdermedt, még levegőt venni is elfelejtett. A két cowboy udvariasan lekapta a kalapját, ami nem is volt meglepő, a látvány miatt. Viola bátyja, Ernő, kis purdé korában gyűjtötte a G.I. Joe katonákat, amelyek a Barbie babákhoz képest nevetséges pojácának tűntek, bár kísértetiesen hasonlítottak Kenre, Barbie simatestű hitvesére, a militáns ruházattól eltekintve. A bárban, amely most valóban egy bírósági ülésteremre hasonlított, a csaposon, a pincérnőn és a két nyomorékon, valamint egy életnagyságú Pókemberen és Robinon kívül megannyi G.I. Joe-kosztümös férfi ült. Némán, műanyag tekintettel meredtek a vádlottra. Középen a copfos, tagbaszakadt úr foglalt helyet elegáns öltönyben, fekete napszemüvegben. Lassan, színpadias mozdulattal tápászkodott fel és a fogolyhoz lépett. Végigsimította az arcát, műértő tekintettel mérte végig, majd megnyalta kicserepesedett ajkait.
Hm. Viola, csalódtam magában. Olyan jól indult ez a kis beszélgetésünk. Azt hittem, maga egy bátor lány. És nem! Gyáván megfutni? Nem ezt vártam.
Maga egy állat! Egy vadbarom!
Viola! Én vagyok a mester. Vagy ezt elfejtettem mondani? Ajjaj.. És pont maga? Egy lány, aki csak úgy fogja magát és elindul az éjszakában egy szál fényképezőgéppel? Minden elismerésem! Akár a múzsám is lehetett volna. Ezek a keblek! És ez a bájos, szabályos arc! Viola, maga nem is tudja, milyen csinos lány. És most elszalasztotta élete nagy lehetőségét. Csak a gyávák futnak el, nem tudta?
A lány sípolva vette a levegőt. Úgy érezte a menyasszonyi ruha menten összeroppantja a gerincét.
A copfos fickó csettintett. A csapos kivált a tömegből. A pincérlány is közelebb lépett.
Sajnálom. Nem maradt más hátra, mint hogy végrehajtsuk az ítéletet, amely a szökött múzsáknak, a művészetet élvezni képtelen lányokra rovunk ki. Felkészült? Van még valami kívánsága?
Viola megpróbálta visszatartani a sírást, és mondani valami értelmeset, de amikor megpillantotta a pincérlány kezében feszülő pórázt, amelynek a végén egy nyálát nyeldeklő gumikacsa, mögötte pedig egy izgatottan szimatoló pitbull figyelt fényes gombszemekkel, csak egy halk nyöszörgésre futotta. Némán a táskája felé biccentett, amelyet az egyik cowboy tartott a kezében. Undorral vette észre, hogy mindkét cowboy farka lassan megmerevedik, nyilván a tárgyalóteremben érezhető feszültség hatására. A copfos fickó kivette az alázatos testtartásban várakozó cowboy kezéből a táskát és kivette belőle a fényképezőgépet.
Rendben, mondta. A fényképezés amúgy is kedvemre való szórakozás. Majdnem akkora élvezet, mint ecsettel és festékkel maszatolni. Jól van. Hadd találjam ki, hogy mire gondolt, kedves.
Viola ismét lehunyta a szemét. De a fülét nem tudta befogni.
Szívesen megörökítek valami életszerűt kegyednek. Esetleg megörökíthetem az utolsó pillanatait?
Majd levéve az objektív sapkáját, belenézett a gépbe, gondosan felhúzta, és egy kaján kacsintással jelt adott a pincérnőnek.
Sosem tudjuk meg, Viola előtt lepergett e élete filmje, mielőtt a gumikacsa és a pitbull rávetették volna magukat és marcangolni nem kezdték. Talán csak a fényképezőgép ismerős berregését hallotta és a bábuhadsereg üdvrivalgását. Egy biztos: a kis üveg nyuszik és műanyag malackák ténykedését már nem érezte, amikor azok miniatűr láncfűrészükkel kezdtek el munkálkodni a testén. Csak a vér dobolt még egy darabig süket füleiben, az expozíciót jelentő kis kattanások ütemére.

2007. december vége…………….




Kedves O,
mostaztánvégreigazán elégedett vagyok, mert erre gondoltam a szokatlanul rendhagyó műelemzés alatt, de azért valahonnan mégis belekerült, egy kicsi göndör aranyhajszál a déli Krúdys-Huszárikos marhavelős húslevesembe, mert valahogy, a torkomratapadt, és nagyon irritált az a szálacska, a forró leves élvezete helyett, amikor azt írod, a legeslegutolsó mondatodban, hogy "csak a vér dobolt még egy darabig süket füleiben", pedig az nem vér, hanem paradicsompürésmálnaszörp kellett legyen!!! (copyright, by me -1981) humortalanság-sivatag (copyright, by you), humor, humor, humor
Köszönöm,
Nyári István