Angyal szállt el felette – Egy elfeledett firenzei remekmű újrafelfedezése

Radványi Orsolya

„A kép első sorban becses művészi alkotás legyen, bármily nevet említenek is a láttára. Szépsége, művészeti tartalma csöppet sem változik, ha az ezerszemű szaktudomány más apát ad neki, mint a kit a gyűjtő hitt vagy sejtett.” (Lyka Károly, 1902) (1) 

2007 telén a szegedi Móra Ferenc Múzeum raktárából előbukkant egy nyolcvan éve ott tartott, nagyméretű, repedezett fatábla, amelyet ugyan vastag, besötétült lakk- és festékréteg csúfított, de még romjaiban is egy nem mindennapi festményt sejtetett. A felfedezést követően a múzeum vezetősége a 16. századból származó Angyali üdvözlet restauráltatása mellett döntött.

Így került a rossz állapotban lévő tondó a Szépművészeti Múzeum műtermébe, ahol alig öt hónap állt Kovács Zsuzsa festőrestaurátor és munkatársai, Berta Zsolt és Nagy Béla rendelkezésére, hogy tudásuk legjavát adva megmutassák, milyen lehetett eredeti szépségében a közel 500 éve keletkezett műalkotás. A nagy munka azóta elkészült, és a tisztítás során előkerültek a tábla eredeti részletei a korábbi javítgatások eredményeként rákerült festékrétegek alól, látni engedve az angyali hírüladás bensőséges jelenetének egy rendkívül szép példáját.

Bár a mű alkotójának kilétét egyelőre homály fedi, az egészen biztos, hogy Firenzéből származik, a cinquecento valamelyik jeles mesterének ecsetjétől. A szerzőség kérdésének eldöntése sok fejtörést okoz a korszak avatott olasz és magyar szakértőinek egyaránt, hiszen a festő meghatározására irányuló kutatások csak a restaurálás befejeződése után indulhattak meg. A kör alakú, hat részből összeillesztett nyárfa tábla eredeti rendeltetése szintén rejtély, szolgálhatott akár egy gazdag patrícius házioltáraként, de megrendelője lehetett egyházi személy is.

Az ábrázolás részlegesen alulnézetre komponált, ami arra utal, hogy nem szemmagasságban, hanem magasan függött. Szerencsére a kép tisztítási-feltárási munkái, amelyek során előtűntek a festmény nagyon jó kvalitását bizonyító eredeti festékrétegek, éppen a Medici-kiállítás befejezésének idejére estek. A bontási munkálatokra Budapestre érkezett olasz kutatók és restaurátorok érdeklődéssel telve siettek fel a műterembe, ahol aztán kötelező udvariasságuk pillanatok alatt eltűnt az eléjük táruló csoda láttán: többen közülük azonnal a manierista polihisztor, Giorgio Vasari (1511–1574) nevét említették.

A kép egy csapásra a szakmai érdeklődés középpontjába került, de a festő kilétét illetően megoszlanak a vélemények még a témában legotthonosabban mozgó firenzei művészettörténészek körében is. A szegedi múzeum Monica Bietti professzor asszonyt, a firenzei Museo delle Cappelle Medicee és a Museo de Casa Martelli igazgatóját kérte fel szakvélemény adására. Végleges eredményt nem biztos, állásfoglalást azonban várhatunk tőle a közeljövőben, mert Szegeden a firenzei Angyali üdvözlet lesz az ősszel nyíló Biblia-történeti kiállítás fő szenzációja.

A festmény 20. századi magyarországi története is meglehetősen érdekesen és fordulatosan alakult. Nem tudjuk pontosan, honnan és mikor kerülhetett a másfél méter átmérőjű fatábla Magyarországra, ami bizonyos, hogy 1896-ban Budapesten volt. Ekkor vásárolta meg ugyanis a szegedi származású lap- és kiadótulajdonos, 1888 óta már fővárosi illetékességű miniszteri tanácsos, Enyedi Lukács (1845–1906) gazdag és jó kvalitású művekkel teli gyűjteménye gyarapításaként. Nem befektetésként gyűjtött, hanem élvezetből, s gyűjteményének összességét látva megállapíthatjuk, hogy jó érzékkel és ízléssel válogatott külföldi utazásai és itthoni vásárlásai során.

Gyűjteményének 1913-ból származó lajstroma szerint az Angyali üdvözletet Csáki Illés budapesti képkereskedőtől vette. (2) A festő személyével kapcsolatban már a 20. század elején megindultak a találgatások. A leltárt készítő Térey Gábor (a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának igazgatóőre) megjegyezte, hogy a festményt Pulszky Károly Cristofano Allori művének tartotta, és ő is a festő neve alatt vette fel azt a lajstromba.

Térey méltán fogadta el az itáliai festészet szakértőjének vélekedését, hiszen tudta, hogy Pulszky Károly, aki alapítása óta az Országos Képtár vezetőjeként működött, ismert minden, az 1870-es évektől Magyarországra került festményt, kiterjedt kapcsolatai révén könnyen juthatott megalapozott külföldi szakvéleményhez is. Pulszky meghatározását sokáig nem vitatta senki, mert a festményt Cristofano Allori (1577–1621) műveként állította ki tulajdonosa 1902-ben az Orvosszövetség jótékonysági kiállításán a Műcsarnokban, (3) majd a következő évben ezen a néven említi Diner-Dénes József a Művészet című folyóiratban, az Enyedi Lukács gyűjteményét bemutató cikkében is. (4)

A későbbiekben Cristofano Allori neve mellett felbukkant apja, Alessandro Allori (Bronzino, 1535–1607) neve is, akinek stílusa a Vasari-kortárs firenzei udvari festő, Agnolo Bronzino tanítványaként sokkal közelebb áll Vasarihoz, mint fiának a barokkot előlegező naturalizmusa. Nem tudhatjuk, ki felelős a tondó Alessandro Allorinak való tulajdonításáért, de a szegedi múzeum leltárkönyvébe már ezzel a bejegyzéssel került 1925-ben, Móra Ferenc kézírásával. További érdekesség, hogy a fatábla hátoldalára – valószínűleg még valamikor a 19. században – Raffaello nevét pingálta rá egykori tulajdonosa.

E kitérő után térjünk vissza az Enyedi Lukács-gyűjtemény sorsának vizsgálatához. Enyedi, aki jó patriótaként tenni akart szülővárosáért, feleségével, a módos szegedi családból származó Zsótér Ilonával (1853–1922) közösen fogalmazta meg végakaratát 1905-ben. A gyermektelen házaspár e végrendeletben kölcsönösen rögzítette azon óhaját, hogy a tekintélyes méretű, festményekből, antik és középkori szobrokból álló gyűjteményt Szeged városára kívánja hagyni.

A rendelkezés 3. pontja azonban lehetőséget adott a túlélő házastársnak a szabadon való végrendelkezésre. Ez a pont a későbbiekben Szeged városa számára végzetesnek bizonyult, mert az özvegy 1919-ben megmásítva első férje végakaratát, a gyűjteményből 25 műtárgyat, köztük kilenc festményt a budapesti Szépművészeti Múzeumnak ajándékozott. Az időközben újra férjhez ment, majd ismét megözvegyült Zsótér Ilona már korábban döntött az ajándékozásról, a kérdés már csak az, vajon miért és kinek a rábeszélésére történt a végakarat megváltoztatása.

Láttuk, hogy 1913-ban, második férje, gróf ladányi Niczky András halálát követően elkészíttette gyűjteménye teljes körű leltárát Térey Gáborral. Ebben az időben Térey nemcsak a Szépművészeti Múzeum funkcionáriusa, hanem a nemrégiben megalapított Szent György Céh alelnöke is volt. A céh a jelentősebb műgyűjtők, kereskedők és közintézmények érdekvédelmi szervezeteként szakmai tanácsokat adott a gyűjtőknek, kiállítások és árverések szervezésével segítette az egyes gyűjtemények közötti műtárgy- és információáramlást. Ladányi Niczkyné Zsótér Ilona is tagja volt az egyesületnek, ezért kérhette a szakember segítségét gyűjteményével kapcsolatban.

A Szépművészeti Múzeum irattárában most felbukkant dokumentum szerint nem sokkal a leltározás lezárulását követően Zsótér Ilona megállapodott Petrovics Elek igazgatóval a budapesti múzeumnak juttatandó műtárgyakról. Az 1916 szeptemberében kelt irat rögzíti, hogy a gyűjtemény zöme Szeged városára fog szállni, de Zsótér Ilona a múzeum munkatársainak lehetőséget adott a gyűjtemény egyes hézagainak pótlására.

A festményeket véleményem szerint Térey Gábor választotta ki az általa jól ismert kollekcióból, mégpedig úgy, hogy „mellőztünk számos magában véve becses, de intézetünkre nézve a már meglévők mellett nélkülözhető darabot. Így aztán megvalósítható lesz Méltóságodnak az a nagyon helyes és átgondolt intentiója, hogy míg a budapesti intézet számára nagylelkűen lehetővé teszi egyes érezhető hiányainak pótlását, addig ugyanakkor Szeged városában egy sokoldalú, becses gyűjteménynek veti meg alapját.” (5)

Az ajándékozási szerződés olyan záradékkal köttetett, hogy az állami tulajdonba került műtárgyak Zsótér Ilona életében otthonában maradnak. Ez a kitétel az asszony halála után, 1922-ben újabb bonyodalmakhoz vezetett, amikor a végrendelet nélkül elhalt grófné 118 értékes műkincsből álló hagyatékára mind első férjének, mind a Zsótér rokonságnak oldalági leszármazottai igényt formáltak. Az eredeti, Enyedi Lukáccsal közös végrendelet kedvezményezettje, Szeged városa a hagyatéki tárgyaláson végkielégítésül, egyezségileg elfogadott három festményt, köztük az aranyozott keretű nagy Angyali üdvözletet.

Később azonban a város is megtámadta a végrendeletet, és a Szépművészeti Múzeumnak ajándékozott művekre is bejelentette igényét. Petrovics Elek, aki átérezhette a városon esett méltánytalanságot, ötven modern magyar és tizenöt-húsz régi festményből álló állami letétet ajánlott fel a városi múzeumnak, mégpedig a Szépművészetinek juttatott, de ott ki nem állított képek átengedésével. A város végül Móra Ferenc múzeumigazgató közbenjárásával elfogadta a letétet, ezzel megnyugtatóan le is zárult volna a hagyaték sorsa.

Közbeszólt azonban a rokonság ladányi Niczkyné sógora személyében, aki a hagyaték végrehajtójaként nem akarta kiszolgáltatni a műtárgyakat jogos tulajdonosaiknak. Amikor erre hónapokkal később lehetőség nyílt, Petrovics előrelátóan a szegedi festményeket is a Szépművészeti Múzeumba vitette. Itt várták ki a képek a felettük való viták lecsillapodását, és valószínűleg így kerülték el a szétszóratást is, hiszen az örökösök a gyűjtemény fennmaradó részét 1923-ban árverésre bocsátották az Ernst Múzeumban.

A három itáliai reneszánsz festményt a múzeum képkonzervátora, Beer József Konstantin „rendbe hozta”, ezután kerültek 1925-ben a szegedi múzeumba. Hálásak lehetünk Beer „renováló” szemléletű beavatkozásának, amely ugyan a sérült vagy kevésbé látható részeken hozzátett, de az eredetiből semmit el nem vett: a vastag lakkréteg eltávolítása után átfestéseitől megszabadult képen feltárulhatott a mű valódi kvalitása, így a 16. század közepi udvari ízlés egy szép emléke tárulhat fel a 21. századi néző előtt, az egykori nagyhírű Enyedi-gyűjtemény hírmondójaként.


Jegyzetek:

(1) Lyka Károly: Budapest magánképtárai I. Művészet I. évf. (1902) 5. szám, 328.


(2) Térey Gábor: Az Enyedi Lukács-féle képtár leíró lajstroma, 1913 (kézirat)

(3) A budapesti Orvos-szövetség mű-kiállítása Műcsarnok, 1902, kat. sz. 253.

(4) Diner-Dénes József: Budapest magánképtárai. Az Enyedi-gyűjtemény. Művészet II. évf. (1903) 1. szám, 50–56.

(5) Petrovics Elek levele özv. ladányi Niczkyné Zsótér Ilonához, Budapest 1916. szeptember 12. SZM Irattár 926/1916. sz.

 

Full 001772
Full 001773
Full 001774