A szóban forgó mű egy hangulatos folyóparti tájat ábrázol. A festmény hangsúlyos motívuma a kép bal oldalán, a folyó mellett emelkedő dombon álló várkastély. A háttér felé kanyargó keskeny folyó partján kisebb település házai tűnnek fel. A domb vízpartra ereszkedő oldalát fák és bokrok, az előtérbe nyúló oldalát pedig sűrű erdő borítja. A parton keskeny út követi a folyócska vonalát, amelyen teheneket és kecskéket terelő pásztorok közelednek. A kép előterében révészek csónakját látjuk, amelyen kétlovas ekhósszekeret szállítanak a folyó túlsó partjára, ahol tehenek legelésznek. A nyugodt, derűs hangulatú táj fölött a kék égboltot gomolygó bárányfelhők fodrozzák.

 

A festmény kapcsán már a nyolcvanas évek elején felmerült a holland városkép-, tájkép- és csendéletfestő, Jan van der Heyden (1637-1712) szerzőségének lehetősége, amelyet az újonnan elvégzett technikai és művészettörténeti vizsgálatok eredményei is megerősítenek.² A Folyóparti táj kastéllyal címet kapott mű kompozíciója, felületkezelése és magas művészi színvonalon megfestett részletformái alapján jól illeszkedik Heyden életművébe.

 

 

A gorkumi születésű Jan van der Heyden a 17. századi Hollandia egy egészen kivételes karriert befutó, sokoldalú művészegyénisége volt. Miután szülei 1650-ben Amszterdamba költöztek, Jan tanulóéveit már ebben a városban töltötte. Erről az időszakról rendkívül szűkszavúan nyilatkoznak a források, mindenesetre, amikor 1661-ben megnősült, már festőként jegyeztette be magát.³ Művészi képzése valószínűleg bátyjának, Goris van der Heydennek a műhelyében kezdődött, aki tükrök készítésével és árusításával foglalkozott. Az ifjú Jan feltehetően megtanulta az üvegfestés ekkortájt igen népszerű technikáját is.⁴ Első, évszámmal ellátott festménye 1664-ből származik. Ő volt az egyik első olyan holland festő, aki szinte kizárólag városlátképek festésének szentelte művészetét, és ebben a műfajban már életében is jelentős hírnévre tett szert.⁵ Egyik első életrajzírója, Arnold Houbraken 1721-ben megjelent könyvében Heyden festői erényei között említi a biztos rajztudást és az egyes részletek pontos megfigyelésen alapuló aprólékos ábrázolását. Festőnk városképein minden egyes téglánakkülön figyelmet szentelt, és Houbraken szerint képein „még a mész is látható a téglák közti fugákban"⁶. Képein a perspektivikus pontossággal megrajzolt épülethomlokzatokat, tereket, templomokat hatásosan elhelyezett stáffázsalákokkal egészítette ki, amelyeket, főként korai művein, Adriaen van de Velde vagy Johannes Lingelbach festett meg. Az alakok ábrázolásánál későbbi képein is e neves figurafestők stílusát követte. A Folyóparti táj kastéllyal jó érzékkel elhelyezett és megformált alakjai, különösképp a csónakból kihajló fehér ló anatómiai pontossággal megfestett figurája ugyancsak van de Veldét idézi.⁷

 

Heyden a kompozíciók felvázolásához gyakorta használt optikai segédeszközöket, lencséket, tükröket és camera obscurát is.⁸ Ezt bizonyítja például egykori lakhelyéről, a Herengrachtról készített kompozícióinak sora (egy rajz 1683-ból, több festmény 1690 tájáról, és rézmetszet). A változatok léptékváltása és tükörbe fordítása segédeszközök alkalmazására utal, különösen az 1683-as rajz esetében, amelyet négyzethálós rács segítségével rögzített.⁹ Heyden életművének szinte valamennyi elemzője egyetért abban, hogy festőnk művészi nagysága mindenekelőtt abban nyilvánult meg, hogy művein a jól átgondolt kompozíció, mesterien alkalmazott fény-árnyék hatások, pontos és részletező formaképzés mellett, nem száraz és unalmas architektúrákat alkotott, hanem eleven, hangulatos városképeket.

 

 

Heydennek ezt a sajátos atmoszférateremtő képességét tájképein is megfigyelhetjük, amelyeket olykor topografikus hűséggel festett meg,¹⁰ míg más alkalommal a kedvezőbb képi összhatás kedvéért a valóságos részleteket fantáziaszülte épületekkel, tájrészletekkel egészítette ki.¹¹ Magyarországi műve feltehetően ez utóbbi csoportba sorolható, hiszen a minden bizonnyal valóságos helyszín ábrázolását a dombon emelkedő kastély tornyokkal és látványos építészeti elemekkel kiegészített, gyaníthatóan képzeletbeli architektúrája teszi igazán hatásossá. Heyden táj -és városképein Amszterdam és környéke mellett Brüsszel, Antwerpen, Köln és a Rajna-vidék is gyakorta feltűnik. A Folyóparti táj kastéllyal kompozicionális rokonai közül említhető a londoni magángyűjteményben őrzött Kleve város látképe¹² egy amszterdami magángyűjteményben lévő mű, amely a Nijmegen melletti Valkhof látképét ábrázolja,¹³ valamint a szentpétervári Ermitázs gyűjteményének egy hasonló témájú, Folyóparti város kastéllyal című darabja.¹⁴ A tájképi részletek megfestésénél Heyden a legkiválóbb 17. századi holland táj festészeti hagyományokhoz, elsősorban Jacob van Ruisdael művészetéhez kapcsolódott, amint azt a képünkön látható erdő fáinak részletgazdag, aprólékosan megformált lombja, vagy a bokrokkal borított domboldal ábrázolása is mutatja.

 

Jan van der Heyden egész élete Amszterdam városához kapcsolódott. Eugéne Fromentin némi anakronizmussal „Amszterdam Canalettójá"-nak nevezte festőnket a 19. században.¹⁵ Kétségtelen, hogy művészként számára a legnagyobb népszerűséget a városról készült látképei hozták. Heyden azonban különös módon viszonylag rövid időt szentelt a festészetnek. Kiváló technikai érzéke volt, és semmi sem okozott számára nagyobb örömet, mint az új dolgok kieszelése. Két legfontosabb találmánya az utcai közvilágítás és a pumpás tűzoltófecskendő megalkotása volt. 1668. november 19-én az amszterdami városatyáknak bemutatott egy tervezetet, amely „sötét éjszakákon az egész várost fényekkel látja el, és ezáltal sok embert megóv attól a veszélytől, hogy a sötétben a vízbe essen és megfulladjon".¹⁶ A módszerében és szervezésében is alaposan kidolgozott terv olyan olajj al töltött lanternákat javasolt, amelyeket a város különböző pontjain állítanának fel, és meghatározott rend szerint gyújtanának meg és oltanának el. A városatyák elfogadták a tervet. 1669-ben megbízták Heydent a kivitelezéssel, s egyúttal kinevezték a városi közvilágítás felügyelőjének évi kétezer gulden fizetéssel. Jan kiválóan megszervezte a rendszert, mintegy 2556 lanternát állított fel, néhányat utcasarkokon és néhányat a házak előtt. Ezek egészen 1840-ig működtek a városban. Amszterdam a világ legjobban kivilágított városa lett, és Heyden rendszerét más városok is átvették, többek között például Berlin és Lipcse.¹⁷

 

 

1672-ben egy a város számára még nagyobb haszonnal járó újítással állt elő. Miután több alkalommal is szemtanúj a volt az Amszterdamot pusztító tűzvészeknek, hozzálátott egy hatékony, pumpás tűzoltófecskendő megépítésének. Heyden gépezete igazán forradalmian új volt, hiszen a tüzeket emberemlékezet óta többnyire kézről kézre adott vödrökben szállított vízzel oltották. Az akkoriban működő néhány fecskendő fő hiányossága az alacsony nyomás miatti csekély hatótávolság volt. Így, annak ellenére, hogy a várost behálózó csatornák bőséges vízzel szolgáltak, a szerény teljesítményű fecskendők gyakorlatilag hatástalanok voltak. Heyden Nicolaes nevű testvérével közösen, olyan vízpumpát készített, amely a vizet közvetlenül a csatornából szivattyúzta és egy hajlékony csövön át nagy nyomással juttatta el a fecskendőhöz. E nagyteljesítményű szerkezetnek a segítségével a tüzet nagy magasságban, illetve nagy távolságból is hatékonyan meg tudták fékezni. Az új készüléket 1672. március 25-én, majd 1673. január 12-én hamarosan élesben is kipróbálhatták. A sikeres oltások után a Heyden testvéreket a város tűzoltóberendezéseinek felügyeletével és az oltások irányításával bízták meg. Jan, miután a Nieuwe Markt melletti Koestraatba költözött, hamarosan tűzoltófecskendő-gyárat rendezett be. A brandspuitenfabriek Jan halála után is fennmaradt, és egészen 1867-ig működött.

 

 

Heyden, akiben szerencsésen keveredett a művész és a mérnök, végül arra az elhatározásra jutott, hogy találmányait könyvben adja közre.¹⁸ A Jan nevű fiával 1690-ben közösen kiadott, Az újonnan feltalált és szabadalmaztatott tömlős tűzoltófecskendő leírása címen megjelent műben bemutatja az általa feltalált új eszközöket és szerkezeteket, ismerteti előnyeiket az addig használtakkal szemben. Érveit az 1651 utáni amszterdami tűzesetek részletes elemzésével támasztotta alá, amelyeknek egy részét a könyvben saját metszeteivel illusztrálta. A tűzesetek ábrázolása mellett a könyv tartalmazza az új szerkezetek rajzát és működésének bemutatását is.¹⁹

 

 

Heyden találmányai a tűz elleni harc, valamint a városi közvilágítás területén hírnevet és tisztes bevételeket jelentettek számára. A városban betöltött tisztségei idejének jó részét igénybe vették, így csak ritkán jutott ideje a festésre. Akkoriban még egy illusztris megbízónak sem tudott egyetlen új festményt sem kínálni. A toscanai nagyherceg, III. Cosimo első németalföldi útján például, 1668. január 5-én Willem van de Velde közvetítésével vásárolt egy képet Heydentől, amely az amszterdami új városházát ábrázolta.²⁰ A mű oly annyira elnyerte a herceg tetszését, hogy szeretett volna a képhez még egy pár darabot a mestertől. 1672 augusztusában megbízta amszterdami ügynökét, Francesco Ferronit, hogy keresse fel ez ügyben a festőt. A vételből azonban nem lett semmi, mivel, mint azt Ferroni válaszleveléből megtudjuk, Heydent oly mértékben elfoglalták mérnöki találmányai és a városban betöltött tisztségei, hogy csak ritkán jutott ideje festeni.²¹ Hosszú életének utolsó évtizedeiben bizonyos mértékig visszavonult köztisztségeitől, de a festéssel nem hagyott fel. Kései művei többnyire csendéletek, amelyek a leideni finomfestők stílusához állnak közel.²² Ezeken a képein maguk az enteriőrök is csendéletszerűen elrendezett belső terek, szobasarkok, amelyeket szőnyeggel leterített asztallal, könyvekkel, glóbuszokkal, hangszerekkel és egyéb ritkaságokkal berendezve ábrázol. Talán egyik legszebb csendéletét a Szépművészeti Múzeum őrzi.²³

 

 

Amikor Heyden tehetős emberként elhunyt, a hagyatéki leltár szerint mintegy hetven saját képe volt birtokában. Noha a források nem említenek egyetlen tanítványt vagy közvetlen követőt sem, mégis fontos befolyást gyakorolt a 18. század közepének városképfestészetére. Művei a világ valamennyi jelentős múzeumának megbecsült kincsei közé tartoznak, s a nemzetközi műkereskedelemben olykor felbukkanó képei ugyancsak kiemelkedő árakat érnek el. A hazai magángyűjteményben őrzött Folyóparti táj kastéllyal című műve a 17. századi holland tájképfestészet Magyarországon fellelhető emlékei között kiemelkedő helyet foglal el.