MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ, MŰ-TEREM GALÉRIA

 

Olyan műbírálat lenne életképes, melyben páratlan számú (5-7) független, feddhetetlen, a műkereskedők, művészettörténészek és gyűjtők által egybehangzóan elfogadott és elismert művészettörténészekből és restaurátorokból álló csoport, komoly juttatásért ítélkezne a kérdéses festményekről anyagi felelősséget vállalva az esetleges tévedéseikért.

 

 

MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ, MISSION ART GALÉRIA

 

Nemrég volt a kezemben egy kötet, amely a világ jelentősebb szakértőinek névsorát, elérhetőségeit tartalmazta, megjelölve, mely művészekkel, vagy szakterülettel foglalkozik az illető. Egy ilyen bizonyosan hasznos lenne itthon is, hiszen gyakran találkozunk a témában teljesen járatlan, de bizonyosságra vágyó képtulajdonossal, vagy potenciális vevővel. Manapság elég nagy a káosz, hogy egy-egy festőnek ki a „szakértője", ha netalán több is van, az még a jobbik eset, de jellemzőbb az, hogy egy sincs. Egy ilyen kötet tartalma természetesen valamiféle közmegegyezésen kéne alapuljon, kiadhatná egy kamara, szövetség, vagy ilyesmi, mindenesetre komoly munka lenne egy majdnem mindenki által elfogadható névsor összeállítása.

 

Eddig is, ezután is lesznek független szakértők, monográfusok, akik nem akarnak csatlakozni semmilyen szervezethez, intézményhez. Az ő számukra is kötelezővé kéne tenni a felelősségbiztosítást, amely nagyon kellemetlen dolog (mármint fizetni a díjat), de hosszú távon nem mellőzhető. A szakértői felelősség kérdése amúgy is kényes kérdés, jobb lenne biztos anyagi háttér mindenki mögött. Nem hiszem, hogy ettől felelőtlenebbé válnának a szakértők, de a megrendelők mindenesetre nagyobb biztonságban lennének.

 

Kérdéses az utóbbi évtizedekben létrejött adatbázisok használatának lehetősége. Gondolok itt az országos múzeumok adattáraira, vagy az MTA Művészettörténeti Intézetének gyűjteményére. Vajon a tudományos kutatás részeként történt adatgyűjtés, ezek rendszerezése, netán az ezeket elemző szövegek nem tartoznak szerzői jogvédelem alá? Hogyan lehetne használni ilyen célra a múzeumi gyűjtemények raktárban tartott részét? Összehasonlíthatna-e valaki élőben egy vitatott tárgyat egy múzeumi darabbal? Ki, vagy kik és milyen körülmények között?

 

A gyűjtők, kereskedők számára a legjobb egy, vagy több olyan cég lenne, amelyek eseti megbízással, vagy más módon „alkalmaznák" a szakértőket, átvállalva tőlük a felelősség biztosítás anyagi terhét. Ez valahogy úgy lenne lehetséges, hogya cég mintegy eladná a szakvéleményt az adott tárgyról a megrendelőnek. Ily módon a „vevő" nem találkozna a szakvéleményt készítő személlyel, ami mindenki számára kényelmesebb és diszkrétebb lenne. Egy efféle intézmény idővel akár új kutatóbázissá is válhatna, amennyiben megoldaná a közgyűjtemények adattárainak, gyűjteményeinek használatának problémáját, esetleg maga is törekedne ilyenek létrehozására. (A szakértőkön kívül gyűjti valaki a hamis képek fotóit, adatait?)

 

Egy idő után, ha ezen intézmények jól töltenék be feladatukat, saját maguk is törekedhetnének hozzáértő szakemberek kinevelésére, ösztöndíjak, tanulmányutak finanszírozásával, monográfiák elkészítésének és kiadásának támogatásával stb. Az is elképzelhető, hogy egy ilyen cég személyek egy csoportját, vagy egy intézményt bízna meg az adott probléma megoldásával. Ezzel összefügg az is, hogy minden múzeumban, vagy más kutató helyen dolgozó szakembernek joga legyen leírni saját véleményét és ezért pénzt kérni. Természetesen a felelősségbiztosítást végző biztosító, a kockázat minimalizálására törekedve, valamilyen módon rendre meg kell bizonyosodjon a szakértő személyek megfelelő kiválasztásáról, így maga is kénytelen lenne alkalmazni időnként a szakértőket szakértő szakértőket.

 

 

MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ, KIESELBACH GALÉRIA

 

Annak idején mind a Szépművészeti Múzeumban, mind a Magyar Nemzeti Galériában dolgoztam, s számos alkalommal részt vettem bírálati üléseken. Tapasztaltam, hogy az újonnan előkerülő művekről folyó spontán diskurzus milyen hasznos és inspiráló lehet. Hiszek abban, hogy mikor a festmény előtt állunk, egy pillanat alatt kiderül, hogy ki az, aki nem jön zavarba, aki hitelesen tud megszólalni eredetiség és kvalitás kérdésében. Olyan fórum létrehozásának látom értelmét, ahol egy műalkotás elbírálásánál nem csak a monográfus ex cathedra kijelentése számít, ahol párbeszéd folyik, melynek során a különböző indíttatású, elméleti és gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező szakemberek elmondják a véleményüket, s végül a legmeggyőzőbb érvelés dönti el a felmerülő kérdéseket. Meggyőződésem, hogy a megfelelő emberek kiválasztása a működés feltételeinek megteremtése után - a természetes szelekció hatására - rövid idő alatt megtörténhetne.

 

 

MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ, MAGYAR NEMZETI GALÉRIA

 

A műtárgybírálat nem önmagában, hanem a műkereskedelem és a művészeti élet egész rendszerében értelmezendő. Úgy vélem, olyan műtárgybírálati rendszerre, amelyben a szakértők megmondják, mi az eredeti és mi a hamis, és ezt a véleményt a műpiac szereplői kötelesek lennének elfogadni (s majdnem ilyen volt a Magyar Nemzeti Galéria bírálata is), nincs szükség. Egy ilyen rendszer a korrupció melegágya és hamisítványok forgalmazásának az előszobája lenne. Az eredetiség nem döntés, hanem konszenzus kérdése. Szerencsére ma sem egy ember, vagy egyetlen testület döntésén múlik egy mű hitelessége. Dönt a galériás, dönt a vele konzultáló szakértő, s végül dönt a vásárló, sőt dönt a vásárló által esetleg felkért szakértő is. És a legtöbb hamisítvány fenn is akad e négyes szűrő valamelyik szintjén. Ez a rendszer akár jó is lenne, ha emberileg fel tudnánk nőni hozzá. Mert az nem helyénvaló, ha egy galériás neki nem tetsző szakvélemény esetén a szakértő lejáratásába kezd; az sem helyénvaló, ha egy jó nevű galériás biztos, és kapcsolatai révén hihető provenienciát hazudik egy tavaly még neppereknél forgó hamisítvány mögé; és az sem helyénvaló, ha a művészeti élet különböző profilú képviselői eleve gyanakvással szemlélik egymást. Hiteles műkereskedők, hiteles szakértők és hiteles szakírók alapozhatják meg azt a rendszert, amelyben a műbírálat is megleli a maga helyét. Mert tulajdonképpen kereskedőnek, vásárlónak, gyűjtőnek és múzeumnak is egy az érdeke: a magyar művészet értékének növelése.

 

 

MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ, LUDWIG MÚZEUM

 

Nem tudom pontosan, hogy mire kíváncsi a lap a műtárgybírálattal kapcsolatban, a létező rendszerekkel sem vagyok tisztában, azt hiszem, hogy nincs is rendszer. Mindenesetre az a régi nincs, amikor a magyar Nemzeti Galéria volt erre hivatva, a magyar műtárgyak vonatkozásában (kiviteli engedélyek, gyűjtők, tulajdonosok), illetve a Képző- és Iparművészeti Lektorátus a kiállítások, beruházások, köztéri munkák esetében (ez részben ma is él). Ennél sokkal egyszerűbb és valószínűleg egészségesebb az a rendszer, amelyet a piaci kereslet-kínálat alakít, még akkor is, ha nyilván nem igazságos, hiszen erősen befolyásolja a divat. A képzőművészeti élet struktúrájának egymásra épülő elemei, azaz művész-galéria-magángyűjtő-non-profit kiállítóhely-közgyűjtemény, nem mindig funkcionálnak megfelelően, legalábbis Magyarországon. Nem világos az, hogy kinek mi a feladata, nem tiszta a hierarchia (ha van ilyen), élesen elválik egymástól a pénz és a morál. A normálisan működő műkereskedelmi szisztémában kialakulnak az árak, és ehhez alkalmazkodnak a szereplők, ha tudnak. Az EU tagsággal ez tovább bonyolódik, hiszen most már el kell helyezkedni a nemzetközi kontextusban is. A múzeumok és közgyűjtemények ezen belül speciális helyzetben vannak, hiszen az élő művészek, gyűjtők nemes gesztusaira is számíthatnak, hiszen a versenyt csak elvétve bírják. Ugyanakkor a múzeumok szolgálnak referenciaként a többi szereplő számára, ezért a felelősségük is nagy, különösen a kortárs művek esetében.

 

 

MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ, SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

 

Egy olyan országban, ahol a történelmi viharok szétszórták az uralkodói gyűjteményeket, ahol két, a vesztesek oldalán elszenvedett világháború, német, szovjet és amerikai katonai műtárgy-begyűjtők kurtították a műtárgyállományt, majd negyven évi szocializmus a főúri és a polgári gyűjteményeket is fölszámolta, egy olyan országban, ahol a régi művészet emlékeit birtokolni, gyűjteni is politikai veszélyeket rejtett, hisz könnyedén vált az ilyen ember osztályidegenné, osztályellenséggé, ahol negyven évre fölszámolták a valódi műkereskedelmet, ahol eltüntették a műkereskedelemhez értők több generációját, ahol az európai, netán más kontinensről származó művészet ismeretlen, idegen és értéktelen, ahol évtizedek óta lehetséges, hogy a régió egyik legnagyobb régi művészeti exportőre legyen az ország, ahol bankvezérek szégyenérzet nélkül fejjel lefelé lógatnak irodáikban betéteseik pénzén vásárolt absztrakt képeket, ahol fiatal üzlet- és pénzemberek művészeti alapismeretek nélkül vásárolnak milliókért művek helyett neveket, rosszabb esetben hamisítványokat, ahol az egyetemi művészettörténet szakokon nem valódi műtárgyak, hanem csak másodlagos közvetítőik, fotóik, reprodukciójuk vizsgálata a „gyakorlat" , ahol évtizedek óta még a bölcsész diplomával bírók zöme sem találkozott egyetemi tanulmányai során művészettörténeti alapismereteket nyújtó tantárgyakkal, ahol a magukat gyűjtőnek mondó műtárgytulajdonosok negyven-ötven magyar művésznévnél nem ismernek többet, egy olyan országban, ahol a világ nagy műkereskedő cégei és egy-egy nagy étvágyú külföldi gyűjtő megbízottai leplezve, vagy leplezetlenül, díjmentesen működő szakértőként vannak jelen, ahol ma is negatív etikai magatartásként értékelik a közgyűjtemények, a magángyűjtemények és a műkereskedelem képviselőinek együttműködési kezdeményeit, egy ilyen országban igen nagy szükség van megbízható művészeti szakértőkre. Igen nagy szükség van professzionális műtárgybírálókra.

 

Egy ilyen országban igen nagy szükség volna olyan múzeumokra, melyek a saját régiójukban a gyűjtőterületükön, több szakterületen (archeológia, néprajz, történeti és művészeti tárgyak, iparművészeti és képzőművészeti alkotások stb.) képesek volnának a már ismert emlékanyagon túl az újonnan fölbukkanó tárgyak pontos meghatározására. A múzeum-ügy kezdeteitől feladatuk volt ezeknek a közintézményeknek, hogy a hozzájuk tárgyakat beadó, bemutató állampolgároknak szakszerű válaszokat adjanak. De a saját számukra is fontos volt, hogy eldönthessék, érdemes-e a tárgy a további szakmai figyelemre, publikálása, netán a megszerzése is fölmerülhetett. 

 

Korábban elképzelhetetlen lett volna (és itt nem csupán a szocializmus évtizedeire gondolok), hogy egy múzeum, különösen, amelyik országos gyűjtőkörrel bír, elzárkózzon a hozzá tárgyaikkal fordulni akaró laikusok elől. Elképzelhetetlennek tűnt az is, hogy egy múzeumba ne lehessen bevinni tárgyakat bemutatni, mondanák meg, mi is az. Ma így van. A műtárgyakhoz értő szakembereknek leginkább a műkereskedelemben (ahol gazdasági és etikai kényszer kellene legyen a hozzáértés) és a közgyűjtemények alkalmazásában kellene működniük. Olyan helyen, ahol megvan a megfelelő tudományos háttér, jó adattárak, könyvtárak és műszerek a technikai vizsgálatokhoz. Kellenének olyan korszerű műtárgy-diagnosztikai laborok, ahol a kor legjobb tudományos és technikai módszereit alkalmazva nyílna mód meghatározni műveket. A 21. században már a legtöbb esetben nem elegendő az egyszerű érzékszervi vizsgálat. Mint ahogyan az egészségügyben sem elegendő a diagnózis felállításához, ha a háziorvos kitapintja a pulzust és számolja a szívdobbanásokat.A művészettörténetnek számos részterülete akad, amelyet csak specialisták ismernek igazán. Korszerű műtárgybírálatok készítéséhez szükség van tehát speciális elméleti és gyakorlati szakemberek együttműködésére.

 

Magyarországon közgyűjteményi oldalon igen erős az a szemlélet, amely összeférhetetlennek látja a műkereskedelem és saját muzeológiai érdekeit. A műkereskedelmi kényszerektől befolyásolt tudományos munka veszélyeit látják kizárólag a két terület érintkezésében, s ennek etikailag és jogilag is rendezetlen terepeként tekintenek a múzeumi műtárgybírálatokra.

 

A világban ez másként van. A világ legjelentősebb műkereskedői kiadványaikban referenciaként publikálják, kik azok a múzeumi szakértők, akik közreműködnek anyagaik szakmai gondozásában, műtárgyaik meghatározásában és mely múzeumok gyűjteményébe adtak el műtárgyakat. A világ legjelentősebb műkereskedelmi vására, a maastrichti TEFAF anyagait a nemzetközi muzeológia és műkereskedelem szakértői közösen zsűrizik, válogatják. A világ legjelentősebb múzeumai a kiemelkedő színvonalú alkotásokat a legtöbb esetben a műkereskedelem közreműködésével tudják beszerezni gyűjteményeik számára. Így van ez ma a nemzetközi színtéren, de így volt ez az 1945 előtti Magyarországon is. A ma általánosan dicsőített gyűjtők, kereskedők, muzeológusok és köztisztviselők bizony együttműködtek. Ma az ő közös munkájuk gyümölcseként vannak az országban olyan műtárgyak, melyek nemzetközi rangot adnak állami és magángyűjteményeink egy részének.

 

Elképzelhetetlennek tartom, hogy a nemzetközi példákkal ellentétben Magyarországon sikerülne úgy normalizálni a műtárgyak szakértése körül helyzetet, hogy a szorosan összefüggő szakterületek képviselői gyűjtők, műkereskedők, szakkutatók ne működnének együtt. Láthatóan ez ma már a magyar művészet történetének feldolgozása kapcsán sem mehet más ként. Persze akadhatnak olyan közgyűjtemények, melyek minden lehetséges fontos mű létéről tudnak, azokat adattáraikban korszerűen dokumentálták és nem szorulnak magángyűjtők és a műkereskedők által elérhető műtárgyak megismerésére. Valószínűleg ez az oka annak, hogy sokszor a műkereskedők kifejezett meghívása ellenére sem jutnak el a szakmúzeumok kutatói a gyűjtőkörükbe tartozó tárgyak megtekintéséig.

 

A felmerülő etikai aggályok egyrészt abból fakadnak, hogy a múzeumok érdekeltek saját gyűjteményük gyarapítása, valamint a védések okán a műtárgyak meghatározásánál. Azt remélem, az ilyen irányú elfogultságok igen átlátszók és ma már nem jellemzők. Másrészt azt állítják sokan, hogy „a tudomány jelenlegi állása szerint" kimondott múzeumi műmeghatározások jogilag támadhatók. Ez a vád alapvetően történetietlen és megalapozatlan. Minden tudományos megállapítás csak saját korának ismereteiből fakadhat, ha ezt tagadnánk, tagadnánk a tudomány fejlődősét is. Az pedig, hogy a pénzzel befolyásolt szakértő könnyen társít alaptalanul neveket művekhez reális veszély, de nincs más út, mint a szakértői munka jogilag rendezett normáinak kidolgozása. Egy-egy műtárgybírálati vélemény kapcsán annak készítője akár polgári perekben is kell hogy helyt álljon szakvéleménye mellett. A szakértői felelősségvállalás rendszere Magyarországon még kidolgozásra vár. A felelősségbiztosítás is gyerekcipőben jár még ezen a területen. Egyik terület képviselőinek sem lehet más a céljuk, mint a szabályozott együttműködés és a felelősség vállalás mellett megteremteni a korszerű műtárgyvizsgálatra alkalmas szakértői helyeket. Ez volna a záloga annak, hogy a magyarországi műtárgyállomány ne apadjon, hanem minőségét tekintve is gyarapodjék.