Nők a prés alól

Plakátok a Képzőművészeti Egyetem gyűjteményéből

Szikra Renáta

A Magyar Képzőművészeti Egyetem egyik kiállítóhelyiségében az elmúlt hónapokban az intézmény egyik legizgalmasabb gyűjteménye kapott helyet: a Barcsay Termet a 19–20. század fordulóján készült litografált plakátok foglalták el.

Az unalomig ismert és egyben megunhatatlan Mucha-, Chéret-, Grasset-plakátok, a dekoratívan szenvelgő vagy élveteg szecessziós nőalakokkal, Sarah Bernhardt-dal, cigarettapapír- vagy sörreklámokkal ma is ott vannak minden poszterüzletben – csakhogy az ofszet- vagy digitális nyomdák által ontott milliós példányszámú faliképekből időközben kiveszett valami, talán a kézzelfoghatóság érzete. Az MKE plakátgyűjteményének épségben megmaradt vagy csodálatosan restaurált (Szalai Veronika szakértelmét dicsérő) darabjai éppen a kő és a rákent festék szinte tapintható, eleven anyaga miatt lenyűgözőek ma is. A Magyar Képzőművészeti Egyetem (az egykori Mintarajziskola) számtalan különleges gyűjteményének (fotográfiák, japán metszetek, mintakönyvek, sokszorosított grafikák) feltárása és tudományos feldolgozása évek óta zajlik, a szecessziós plakátokét Bakos Katalin és Földi Eszter vállalta. Az eredetileg 65 külföldi és nyolc magyar plakát alkotta kollekciót 2001-ben 14 újonnan előkerült darab egészítette ki – így most a századforduló szinte minden jelentősebb alkotója képviselteti magát benne (igaz, a szerzeményezők a konzervatívabb, dekoratív irányzatot részesítették előnyben, az igazi modernek: Toulouse-Lautrec és a Nabik művei nem szerepelnek a gyűjteményben). A legértékesebb az 1890–1910 közötti nemzetközi anyag, melyet a főiskola növendékeinek munkáiból összeállított kisebb magyar gyűjtemény és a húszas évekből származó hatdarabos Theo Matejko-anyag egészít ki. A plakátművészet valójában az Arts and Crafts mozgalomnak köszönheti kibontakozását. Ruskin és Morris olyan artisztikus tárgyi környezetet tartott kívánatosnak, ahol az alkalmazott művészeti ágakban a textilek, bútorok, tapéták tervezése mellett a könyvkötészettel, tipográfiával, illusztrációval és reklámgrafikával is kiváló művészek foglalkoznak. Mindamellett a fellendülő kereskedelem és az ipari termelés is óriási felvevőpiacot jelentett. Az egyszerű hirdetések helyét elfoglaló, művészi igényű, dekoratív és gyakran meghökkentően újszerű kompozícióval vagy színekkel kísérletező, figyelemfelkeltő nyomatok mindkét funkció betöltésére alkalmasak voltak. A litográfia technikája pedig tökéletesen megfelelt a néhány színfoltból, erős kontúrokkal tervezett plakátok sokszorosítására. Keleti Gusztáv, a Mintarajziskola igazgatója korán felismerte a műfaj fontosságát, mert a millenniumi kiállítás képzőművészeti részlegéhez írt katalógusában így fogalmazott: „A jövő alatt pedig az úgynevezett plakátművészetet értjük, azt a manapság alkalmilag mesterek által is kultivált és nem éppen hálátlan műfajt, mely bizonyos üzleti czélra a közfigyelmet leginkább magáravonzó, bár rikító reklámképen, de mégis művészi megoldást igénylő falragaszok megalkotásában keresi a gyakorlati ügyesség netovábbját”.
 
Hermann-Paul (eredeti nevén René Georges Hermann-Paul): Salon des Cent,
1895, litográfia, 62 × 41 cm, ny.: E. Ladam Paris
Hermann-Paul a Julian Akadémián tanult és ott került kapcsolatba a későbbi Nabikkal, akikkel hasonló szellemben és stílusban alkotott. Foltokban felvitt, kontrasztos élénk színek, erős kontúrok, karikatúraszerű ábrázolás jellemzi műveit. A Százak szalonja kiállításait a La Plume irodalmi és művészi folyóirat szervezte 1894–1900-ig, ahol Hermann-Paul művésztársai is bemutatkozhattak. A kép szemtelen, de kierőszakolja a figyelmet: a vázlatfüzetére támaszkodó bohém művész portrérajzolóként grimaszol és szinte gúnyt űz a nézőből – ahogy a művészetből is.
 
Lelkesedését osztotta Várdai Szilárd, a Mintarajziskola ornamentikát (ékítményes rajzot) és szemléleti távlattant oktató tanára, aki 1888-ban lett a könyvtár vezetője, úgyhogy a gyűjtemény az ő elkötelezett és lelkes szerzeményezéseinek köszönheti a legtöbbet. Az 1900-as párizsi világkiállítás magyar szekciójának előkészítésén is dolgozott, és minden bizonnyal úgy szerezte be helyben az első csoport friss plakátot („Paris nagy folio” bejegyzés alatt) – mintha ma begyűjtenénk a legizgalmasabb tipográfiájú flyereket. Ugyanakkor a kortársak egyáltalán nem tulajdonítottak különösebb értéket a lapoknak: érdekességnek, egy új alkalmazott művészeti műfaj mintadarabjainak tekintették őket. Újszerűségük ellenére a funkció és a sokszorosítás ténye felülírta az esztétikum igényét. Fel sem merült, hogy önálló művészeti alkotásként kezeljék őket: többnyire tanítási segédeszközként használták, ha éppen nem a folyosót vagy a termeket díszítették egy-egy feltűnő darabbal, mint azt a leltárkönyvek és selejtezési jegyzékek bejegyzései tanúsítják. Az egyik 1900-ban bevételezett mappában eleve nem is egyenként katalogizálva, hanem nagyvonalúan „Mucha A.” gyűjtőnév alatt (ezek szerint nálunk már akkor is ő volt a sztár) 52 műlapot tároltak, köztük a legnagyobb francia, angol, német plakátművészek azóta ikonikussá vált darabjait.
 
Alfons Mucha: Nő hangszerrel, litográfia, 40.3 cm × 35 cm
A morva festő, tervező és litográfus nevéhez kötődnek a legismertebb és legkedveltebb szecessziós plakátok. Müncheni és párizsi tanulmányok után a híres színésznővel, Sarah Bernhardt-ral való találkozása meghatározó volt pályájára nézve. Az MKE gyűjteményében is megvannak híres színházi plakátjai, de legnépszerűbb, máig kedvelt alkotásai a dekoratív pannósorozatok a jellegzetes, díszes ruhájú, örvénylő hajú „Mucha-lányokkal”. A Nő hangszerrel fátyolszerű ruhába öltözött táncosnője különleges hajfonatával és szecessziós ékszereivel egy keleties fantáziavilág hősnője.
 
A Mintarajziskolában indították az első grafikai szakképzést 1906-ban, ahol litográfiát is oktatott Olgyay Viktor – de a növendékek itt művészgrafikákat készítettek. Az alkalmazott grafika csak 1910-ben, az Iparművészeti Iskolában lett külön tantárgy. Bár a litográfia nálunk is kedvelt műfaj volt a 19. században (Barabás Miklós vagy Orlai Petrics Soma is előszeretettel készített sorozatokat), sőt már Senefelder találmányának bejegyzése után három évvel volt litográfiai síknyomtatója a budai Városházának, a művészi plakátok (hosszú ideig magányos) előfutára nem egy újító ifjú művész alkotása lett, hanem Benczúr Gyulának az 1885-ös Országos Általános Kiállítást hirdető erősen historizáló műve. Radisics Jenő, az Iparművészeti Múzeum széles látókörű, minden friss hatásra fogékony igazgatója tett a legtöbbet az új stílusú (szecessziós) plakátművészet elfogadtatásáért idehaza, amikor az 1898-as A modern művészet kiállításán külön szekcióban felvonultatta a nyugat-európai és amerikai plakátművészet legkiválóbb képviselőit, akiknek művei helyben megvásárolhatóak voltak! A hazai vállalkozók is egyre több kereskedelmi plakátpályázatot hirdettek, a művészi plakátok elterjedését pedig éppen az Andrássy úti épület kortárs kiállításai segítették elő. A Képzőművészeti Társulat műcsarnoki (ez ma az MKE Andrássy úti épülete) kiállításait hirdető falragaszokhoz ettől fogva például Ferenczy, Vaszary, Rippl-Rónai készített új stílusú terveket, az MKE gyűjteményének nemzetközi mércével mérve is kiemelkedő hazai darabjai pedig pont a főiskola növendékeinek év végi kiállításait beharangozó Szalay Gyula- és Vida Árpád-plakátok lettek. Érdekes lenne, ha az egyetem meglehetősen lehangoló folyosóira vagy legalább az épület kitüntetett pontjaira visszakerülhetnének a mostani kiállítás egykor hétköznapi dekorációként használt látványos darabjai.
 
 
Forrás:
Bakos Katalin – Földi Eszter: Mucha és társai. Szecessziós plakátok a Magyar Képzőművészeti Egyetem gyűjteményéből. Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest – Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, Győr, 2013. (Katalógus, második, bővített kiadás, 146 oldal.) Az azonos című, Földi Eszter és Zsákovits Ferenc rendezte kiállítás 2013. november 18. és 2014. január 31. között volt látható az MKE Barcsay Termében.