Kelet népe, avagy irány Turán

Ablonczy Balázs: Keletre, magyar! A magyar turanizmus története

Katona Anikó

„Legegyszerűbb lenne azt mondani, hogy a turanizmus jellegzetes magyar illúzió, valahol a kudarcos imperializmus és a nemzeti délibábkergetés között” – írja Ablonczy Balázs nemrég megjelent könyve, a Keletre, magyar! összefoglalójában (255. o.). 

A történész szerző 2010-es kiadású, Trianon legendák című, előző művében is a magyar nemzettudatot alapjaiban meghatározó témához nyúlt, nemrég megjelent új kötete pedig egy olyan jelenség vizsgálatára vállalkozik, amely a 19. század óta jelentős eszmeáramlat a magyar kultúrában, sőt napjainkban épp új erőre kap. A turanizmus, vagyis a keleti eredet-koncepciók történetének értelmezése a megmosolygásnál több figyelmet érdemel, hiszen szerteágazó hatása van mai mindennapi életünkre is.

A turanizmus összefoglalóan jelenti a keleti rokonsággal kapcsolatos képzeteket és mindent, ami velük összefügg: az őshaza keresését, Ázsia különböző népeinek rokonként való bemutatását, az ez irányú nyelvészeti érdeklődést, politikai szövetségesek vagy gazdasági partnerek, esetleg kulturális kapcsolatok keresését néprokonsági alapokon, és ami számunkra különösen fontos: a Keletről inspirálódó művészeti produkciókat. Csöppet sem egyértelmű, ezért érdemes kitérni arra is, hogy maga a Turán kifejezés földrajzi természetű, és a régi Perzsia Iránon kívüli, „limeseken túli” területeit jelöli, egy elképzelt őshazát. Perzsa eposztöredékekre alapozódik, amelyekben a vad nomád turániak állnak szemben a civilizált irániakkal (24. o.). Az, hogy a keleti eredet pontosan kikkel való rokonságot eredményez, igencsak képlékeny: a finnugor szál éppúgy beletartozhat, ahogy a török, tatár, bolgár, sumér, indiai vagy épp a japán is. A turanizmus részben arról szól, hogy ez a „szláv tenger” közepén élő, sajátos nyelvet beszélő nép rokonokat keres, és azokat a messzi Keleten találja meg. Ám ennél dominánsabb érzelmi vonulat benne a Nyugat fejlettségébe, mintaadó szerepébe vetett hit megrendülése és az alternatíva keresése. Így alakult ki és vésődött be máig hatóan a fejlett-civilizált Nyugat versus ősi-eredeti-nemzeti Kelet ellentétpárja, ha tetszik e kettő két irányban is aszimmetrikusan működő ellenfogalma.1 Hogy a keleti eredet kérdése kevés teret kap a mai tudományos életben, annak legfőbb oka éppen annak jellegzetes, nyugati típusú modernizációtól elforduló, vágyálmokat kergető vonása – és csak másodlagos oka, hogy az előző rendszerben illegalitásba és emigrációba szorult. Ahogy a szerző kijelenti: „kudarcra ítélt beszédmód, ha bárki politikát akar építeni belőle.” (257. o.) Hogy miért érdemes mégis foglalkozni vele, ráadásul éppen ezeken a lapokon? Mert Ablonczy Balázs szerint is az egyetlen terület, ahol a turáni gondolat gyümölcsöző ihlető forrásnak bizonyult, az a művészet: „az igazán jó alkotóknál nem az orientalizmus másolása ez, játék a formákkal, hanem a nemzeti múlt faggatása, önmagunk újra megtalálása.” (257–258. o.)

Heroikus, szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik a keleti gondolat kultúrtörténetét végigkövetni a 19. századtól napjainkig annak összes hatásával együtt. A könyv Zempléni Árpád temetésének emblematikus pillanatával, esszészerűen indul, hogy azután a 19. század első felétől, Kőrösi Csoma Sándor keleti utazásaitól a mai Kurultáj fesztiválig adjon átfogó képet a turanizmus történetéről. Megismerjük a saját koruk tudományosságának élvonalában dolgozó 19. századi néprajz, nyelvész, régész kutatók gyűjtő- és elméleti munkáját; végigkövetjük a turáni gondolat intézményesülését; azokat a korszakokat, amikor ezekbe a társaságokba belépni magától értetődő volt minden oldal számára (Károlyi Mihálytól Bánffy Miklóson át Tisza Istvánig). Több fejezet foglalkozik a háborús évek, illetve a két háború közti korszak turanista kulturális életének jelenségeivel, az ősmagyar vallást álmodó szélsőségesektől kezdve a mainstream irodalmi és művészeti alkotásokig. Fontos kitérők a más népek turanizmusával létrejövő kapcsolatok: a finnek, törökök, bolgárok, japánok irányába tett rokonkereső lépések vizsgálata. Rengeteg mára elfeledett személyiség: politikus, tudós, művész és önjelölt aktivista tűnik fel a lapokon, olyan sűrűségű információtömegben, hogy olykor még az egyébként humoros és kifejezetten olvasmányos stílus ellenére is elveszünk a részletekben. Ablonczy könyve egyrészt tehát intézménytörténet: a különböző turanista társaságok és szövetségek, népművelő egyletek és folyóiratok története, amely bővelkedik (akár verekedésig fajuló) pártharcokban és személyeskedésekben, másrészt viszont interdiszciplináris igénnyel készült eszmetörténeti összefoglaló, mely a témából adódóan a néprajztól a nyelvészeten, régészeten, történettudományon, művészettörténeten át a vércsoportkutatásig mindent felölel. A turáni gondolat a mém-elmélet logikája szerint, vagyis a génekhez hasonlóan viselkedik: a túlélésre játszik, mindig új hordozókat keresve felbukkan, átörökítődik, tovább él, korszakonként hol dominánssá válik, hol pedig a háttérben lappang. A könyvet olvasva elcsodálkozhatunk azon, mi mindennel áll kapcsolatban a turanizmus ideája. Nemcsak a 19. századi orientalizmus magyar megjelenésében, de a japonizmus hazai recepciójában is szerepet játszik, nemcsak a tudományos érdeklődésnek, de az arisztokraták utazásainak, egyfajta magyar Grand Tournak is mozgatórugójaként szolgált. De térjünk ki egy kicsit a művészeti vonatkozásokra. A keleti művészet inspirációja és az „ősi” magyar művészet formáinak keresése jól feldolgozott téma a magyar művészettörténet-írásban, ha tárgyalása általában nem is különül el a nemzeti művészet kutatásának kontextusától. Sinkó Katalin 19. századi nemzeti művészetre, a népi ornamentikára és a nemzeti mitológiára vonatkozó publikációi2 is érintették a témát, ahogy a nemzeti művészettel kapcsolatos újabb kutatások, például a Magyar Nemzeti Galéria 2009-es Nemzet és művészet3 című kiállítása. Ablonczy Keserü Katalinnal konzultálva a figyelmet ezúttal nem a 19. századi nemzeti művészetre, hanem a századfordulószázadelő formakereső tendenciáira, illetve a két háború közötti korszakra irányítja, hiszen a turanizmus az első világháború alatt és után élte virágkorát.

A „nemzeti stílus” keresése, az ősi magyar motívumok, a népi ornamentika recepciójának története ismert és sokat elemzett vonulat, ezen belül is a keleti és erdélyi motívumok keveredésére vonatkozó kutatás. A turanisták a székely kultúrában látták a turáni kultúrkincs leghívebb forrását. Medgyaszay István keleti-erdélyi motívumokban gazdag épületei, vagy a másik két „turáni” építész, Toroczkai Vigand Ede és Lechner Jenő munkássága egyértelmű példákat szolgáltat (180–188. o.). De a „különcök” között is találunk Kelet-rajongókat: a képeit japános stílusban, de rovásírással szignáló Boromisza Tibor vagy a rovásírással komolyabban is foglalkozó Mokry-Mészáros Dezső személyében. (Akinek életművéről lásd: Váraljai Anna: Sokféle foglalkozás gyűjtője lettem – Mokry Mészáros Dezső művészete, Artmagazin 2016/1, 22–32. o. – a szerk.)

A legerősebb hangsúlyt a Gödöllői Művésztelep alkotói kapják, akiknek az erdélyi/népművészeti/ keleti inspirációit alaposan feldolgozta már a szakirodalom, ám a turanizmus szervezeteihez fűződő személyes viszonyaikat kevésbé. Kiderül, hogy a két háború között Nagy Sándor Ninivének látta Budapestet, készített illusztrációt turanista szerzők számára, Remsey Jenő belépett a Magyarországi Turán Szövetségbe; Medgyaszay pedig szerette volna megtervezni a Bombaybe szánt Turán-Irán Múzeum épületét. Mindez már a két háború közötti korszakban történt, amikor a Trianon-trauma is ebbe az irányba terelte gondolkodásukat. Ám a Kelet és a magyar ősmitológia iránti érdeklődés már a háború előtt is ihlető forrásként jelent meg művészetükben, a háttérben egy olyan gondolkodásmóddal, melyben az Arts&Crafts utópikus szocialista nézetei, a teozófia, a társadalmi normákkal való szakítás és a nemzeti gondolat nem zárta ki egymást.

A művészettörténeti vonatkozások elbírnának egy nagyobb összefoglalást, sőt, érdemes lenne tanulmányozni általában a turanizmus vizuális kultúrában megjelenő, máig ható lenyomatait a nemzeti falképciklusoktól a Turán töltőtoll reklámjáig, a Horthy-kor politikai ikonográfiájától a napjaink vizuális kultúrájában is továbbélő szittya-ázsiai-nemzeti motívumrendszerig. Mindez még várat magára, ám Ablonczy könyve informatív alapot nyújthat a további kutatásokhoz. Ha már a populáris vizuális kultúráról esett szó, megjegyezném, hogy érzésem szerint a könyv címlapja (Hegyi Péter munkája) némiképp félrevezető. A könyvesboltban a Keletre, magyar! felszólításra lázba jövő, szittyalelkű hazafi megerősítést nyerhet a felkelő nap fényében hátrafelé nyilazó lovas képének láttán – ám amit hazavisz, az egy komoly történeti és kritikai elemzés, nem pedig újabb bizonyíték népünk ősi sumér eredetére. (Ámbár a nyilas profil sziluettjébe egy bohócorrot is beleláthatunk, ami ha szándékos, közvetít valamit a szerző sajátos pikírt humorából.)

A turáni gondolat hosszú történetét végigolvasva számos, messzire vezető kérdés merül fel az olvasóban. Tulajdonképpen mi is teszi tudománnyá a tudományt? Milyen processzusok hagynak jóvá egy tudományos paradigmát? És hogyan fragmentálódhat ezek mentén egy kultúra? Nem lehet nem szóvá tenni azt, hogy ezek a kérdések ma mennyire húsbavágóan aktuálisak, hiszen ma a turanizmus és a vele rokon zavaros koncepciók lassan újra beágyazódnak a mainstreambe, sőt állami támogatást nyernek.4 Miközben az MTA hiába hajtogatja állásfoglalását, mely szerint: „A magyar nyelv finnugor rokonságának kérdéséről nem folyik vita a tudományban. (…) Azok az álláspontok, amelyek a magyar nyelv finnugor rokonságát megkérdőjelezik, nem tudományos, hanem dilettáns álláspontok.”5

1 Reinhart Koselleck terminológiájával élve. (Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. Budapest, Jószöveg Műhely Kiadó, 1997)
2 Lásd: Sinkó Katalin: Ideák, motívumok, kánonok. Tanulmányok a 19–20. századi képkultúra köréből. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2012. Ebben olvashatunk a magyar orientalizmusról, ami összekapcsolódik a turanizmussal (112. o.), vagy a népművészetősművészet koncepció kialakulásáról és hatásáról (242. o.).
3 XIX. Nemzet és művészet. Kép és önkép. Magyar Nemzeti Galéria, 2010–2011. Katalógus. Szerk. Király Erzsébet, Róka Enikő, Veszprémi Nóra. Kiemelhető pl. Róka Enikő: A nemzeti jelleg és az „idegen” hatások befogadásának kérdése a századfordulón című tanulmánya, 201–224. o.
4 Csak egy példát említve: a hatodik osztályos történelemtankönyvben ez áll: a hunoktól – és más korai népektől – nem maradtak fenn nyelvemlékek, „így tehát nincs elvi akadálya annak, hogy genetikailag és nyelvileg is rokon népeknek tekintsük őket, akiknek a nyelve is közel kellett álljon a miénkhez!” (Főszerk. Bakay Kornél: Történelem 6. osztályosoknak. László Gyula Történelmi és Kulturális Egyesület, Bp., 2005) vagy hogy egy 2014-es tankönyvben szerepelhet idézet Bobula Ida sumér–magyar rokonságot taglaló szövegeiből.
5 Az MTA 2015-ös állásfoglalása a történelemtankönyvekkel kapcsolatban: http://mta.hu/i_osztaly _hirei/a-nyelv-es-irodalomtudomanyok-osztalyanak- allasfoglalasa-a-magyar-nyelv-rokonsagat-targyalo- tankonyvekrol-135927/. Az egyik legfontosabb írás a témáról: Honti László: Quo vadis, schola hungarica? Tények vagy blöffök képezik-e a tananyagot http://www.matud.iif.hu/2015/02/11.htm