Rendszerváltás tíztől négyig

Földes András

„Zárva vagyunk” – mondja a Kiscelli múzeum portása olyan arckifejezéssel, mintha fogalmatlan külföldi lennék, aki azt hiszi, neki áll a világ, és történetesen este nyolckor szeretne megnézni egy kiállítást. Rémülten nézek az órámra, hogy talán időviharba kerültem, és hiányzik néhány óra az életemből. De nem, még csak fél öt van. Zavaromat látva a portás megjegyzi: „A múzeum négykor zár.” Értem, tíztől négyig. Abban az idősávban, amikor a tömegek köztudottan a városban korzóznak, beülnek egy kávéra, megtekintenek egy kiállítást, majd elgondolkozva nézik a sárguló faleveleken kopogó őszi esőt.

 

David Wilkinson: Nomád rezonátor, 2009, vegyes technika


„Forradalmi dekadencia – Külföldi művészek Budapesten 1989 után” – fut végig a tekintetem a portásfülke mellett lógó plakáton, és tudom: ami most velem történik, a tárlat szerves része. A Kiscelli már intézményi működésével is jelzi, hogy milyen mélységű változásokat hozott itt a rendszerváltás, és annak művészei.

Úgy tűnik, a múzeum szerint a rendszerben nem változott semmi, legfeljebb a felszínt dekoráljuk másfajta plakátokkal. Hiába költöztek a rendszerváltás után Magyarországra idealista képzőművészek, hogy átéljék, feldolgozzák és terjesszék a szabadságot. Az eszme megmaradt a falak közt, pont ahogy ’89 előtt volt. Mert végül is tényleg, miért lenne fontos, hogy mindenféle emberek, akik jellemzően délután 5-6-ig dolgoznak, megismerkedjenek a kortárs művészettel? A képzőművészet lényege ugyanis az, hogy a szakma megmutassa egymásnak, amit tud, a tömegek pedig nézzék a televíziót.

Sok kiállítást láttam a Kiscelliben, de az élet úgy hozta, hogy eddig mindig a megnyitó estéjén ismerkedtem meg a friss anyaggal, és nem tűnt fel, hogy a múzeum alibiből működik csak. A nemtörődömséget ráadásul nem is lehet a pénztelenségre fogni, hiszen miért ne rendezhetnének olyan napokat, amikor később kezdenek és tovább fogadják a látogatókat? Ez a világkép kérdése. Hogy vajon a kultúra azért van, hogy impulzusokat, gondolatokat közvetítsen, közösséget teremtsen, vagy fordítva, csupán azért, hogy intézményeinek létjogosultságát igazolja?

Az arrogancia egyébként érezhető az egész kiállításon. Pedig az alapkoncepció izgalmas, a megközelítés szimpatikus, a két kurátor elhivatottságához nem férhet kétség. Maja és Reuben Fowkes hosszú ideje élnek Magyarországon, gyűjtőként, kurátorként, művészettörténészként is aktívak. A Kiscelliben ez a harmadik tematikus kiállításuk. Az első, A forradalom nem kerti parti című az 1956-os eseményekkel foglalkozik. A második fejezetet Forradalom, szeretlek címmel 1968-nak szentelték. A trilógia zárófejezete pedig a mostani kiállítás, a Forradalmi dekadencia, amely a rendszerváltást követően ide költöző művészek munkáit mutatja be.

Minderről azonban csak némi kutatómunkával értesülhet a látogató, mert tájékoztató táblák, elvihető füzetecskék vagy akár csak fénymásolt lapok nincsenek. Az ember beesik a kétségkívül lenyűgöző templomtérbe, és gondoljon, amit akar.

Koherens képet ráadásul nem könnyű kialakítani, mert a bemutatott művészek a legkülönbözőbb megközelítést alkalmazták. Néhányan egyszerűen csak dokumentálták a rendszerváltás körüli tevékenységüket. Aztán voltak forradalmi években készült munkák, tele romantikus lelkesedéssel és szertelenséggel. Végül pedig néhányan egészen friss alkotást állítottak ki, jellemzően lehangoló végkicsengéssel.

David Wilkinson 2009-es installációja az utóbbi típus emblematikus darabja: két fehér, Michelin-figurára emlékeztető, de hurkakötegekből álló loncsos asszony barátságosan átnyújt egy érett kutyaszarra emlékeztető hurkát, olyan mozdulattal, ahogy a sót és kenyeret adják a matyóba öltözött nők a reptérre érkező magas rangú vendégnek. Ha ez vélemény, akkor David Wilkinson hamarosan elhagyja Magyarországot, hogy soha többet ne térjen vissza erre a hurka- és Red Bull-szagú vidékre.
Nem kevésbé dehonesztáló Allan Siegel installációja, amelyben négy susogós melegítős és két fekete inges, mobilozó alak áll olyanformán, mintha az Újpesti áruházból szökött kirakati babák lennének, akik seftelésből próbálják fenntartani magukat. Körbejárva a kompozíciót egyre erősödött bennem az érzés, hogy nem szívesen lennék szökött próbababa.

A kritikus munkák legerősebbje Alexander Schikowski két videomunkája, amelyekre valószínűleg nagy veszély leselkedne, ha történetesen a szélsőjobbos hecc-sajtó bejutna a múzeumba.

Az első munkán a magyarul jól, de akcentussal beszélő német művész áll a Hősök terén, mond néhány lelkesült mondatot arról, hogy ő magyarnak is tartja magát, ezért látogatott el erre a szakrális térre. Majd önmagával vitatkozva, az ismert logikai következetlenségek mentén, két lépésben eljut oda, hogy ő nem magyar, ő zsidó, buzi, cigány. Minden egyes tételmondat után fejbe vágja magát egy tojással, mígnem talpig maszatosan áll a hét vezér szobra előtt. Amúgy semmi nem változik a képen, csak a tojásosdoboz üres a kezében.

A másik munkán a művész cigányzenére táncol a Várban sétálgató külföldiek előtt. A kukázott lomokkal megrakott kocsin harsog a magnó, a turisták tapsolnak, Schikowski ujjait csettintgetve ropja. Az összképet csak az bontja meg, hogy teljes bajor népviseletben teszi ezt, észrevétlen mállasztva a folklór és a bújtatott rasszizmus évszázados építményét.

De nem nyomasztom az olvasót a dehonesztáló véleményeket megfogalmazó munkákkal. Az ilyesmihez elég kinyitni bármelyik újságot. A művészet szerepe köztudottan az, hogy az embereket jobb kedvre hangolja, elfeledtesse az igazságot, és úgy tegyen, mintha a világ egy tengerparti narancsliget lenne, kicsivel napnyugta előtt.

Szívet melengetőbbek Sanna Härkönen hímzései, amelyek mintha egy fehér, többször mosott úttörőing ujjára, hátára készültek volna. A miniciózus munka kellemes kontrasztban áll a meghímzett pillanatképekkel: gördeszkázó srácokkal, fagyizó nénivel, utcasarkon játszó fiúval. Mintha egy szövetre nyomtatott, a hetvenes évek nosztalgiájában utazó Garaczi-novella illusztrációit állították volna ki.

Szintén az elmúlás édes-bús melankóliája sugárzik Claudia Martins fekete-fehér fotósoráról. A borostyánnal befutott szocreál nőszobor előtt állva az elérzékenyült látogatónak a III/III-as ügyosztály működése helyett az ötvenfilléres fagyi jut az eszébe.

Első pillanatban ebbe a sorozatba illeszkedik Ninni Wager munkája is, a nyitott, nagy piros bőrönd, amelyből vidám, színes arcok robbannak elő. A pálcikákra erősített, nyalókára emlékeztető képkivágások olyan sűrűn borítják a bőröndöt, hogy az szinte nem is látszik alattuk.

Mintha a Magyarországra érkező művésznő kitárná bőröndjét, és azon keresztül az egész szabad és vidám nyugati világ özönlene ki a szobájába. Jobban megnézve azonban kiderül, hogy a fejek mosolyognak ugyan, de nincs szemük. Nincs egymásra tekintés, nincs meg a szemek találkozása. A szabad világ embereiből mi csak a fehéren csillogó fogsorokat kapjuk, ők pedig azt a képet, amit otthonról hoztak rólunk, nem pedig a valóságot. Ők megint jobban jártak.

Artmagazin 2009/ 5. 52- 56.o.