Éghajlatváltozás a múzeumokban
Barlangszabály
Minden nyári múzeumjáró ismeri azt a kellemetlen fázós érzést, ami elkapja, ha belép a légkondicionált kiállítóterembe. Hűvös levegő, tüsszögés, megfázás. A nemzetközi szabványoknak megfelelően a páratartalom 40–50% között mozog, a hőmérséklet pedig 18–25ºC között – ami a kánikulából beesve nem épp kellemes. A nagy nemzetközi múzeumok restaurátorai és igazgatói most készülnek felrúgni ezt a szabályozást: hadat üzentek a hideg kiállítótereknek, a fenntartható fejlődés és persze a felborult költségvetések megfékezése végett.
Az Indianapolisi Művészeti Múzeum igazgatója, Maxwell Anderson a neves Art Newspaper hasábjain esett neki a régimódi szabályozásnak: „Történetük során a művészeti múzeumok megszültek és felneveltek egy szubkultúrát, ami független maradt a világ általános fejlődésétől. (…) Sok restaurátor és hivatalnok megingathatatlanul ragaszkodik ahhoz, hogy ha a kölcsönző nem tudja garantálni a belső terekben a 70 Fahrenheit fokot (21°C) és az 50%-os relatív páratartalmat (kis megengedett ingadozással), akkor esélye sincs kölcsönzésre, nem bízzák rá a gyűjteményüket. Ez a meggyőződés magyarázza sokszor a múzeumok működési költségeit, bele értve a kölcsönadást és -vételt, az utaztatást, az installálást és a tárolást.
Klímadoboz a műemléki épületben |
Három dolgot vesznek figyelembe az RH, azaz a relatív páratartalom [a levegőben oldott vízgőz mennyisége a maximálisan oldható vízmennyiség százalékában kifejezve] alsó és felső határértékeinek az előírásaiban. Az első az RH alapértéke, vagyis a relatív páratartalom legáltalánosabb elfogadott százalékos aránya. A második a megengedett ingadozás, vagyis a még elfogadható legalacsonyabb és legmagasabb százalékos érték. A harmadik pedig az évszakfüggő korrekció, azaz az alapértéket befolyásoló külső hőmérséklet és külső páratartalom megengedett mértéke.
Az állandó alapérték meghatározása (…) szükséghelyzetre adott válasz volt az első és második világháborús bombázások során Nagy Britanniában. Az első világháború alatt a British Múzeum gyűjteményét metróalagutakban tárolták, majd az 1930-as években megvizsgálták a páratartalom műalkotásokra gyakorolt hatását (…). A második világháború előestéjén több képtár és múzeum anyagát a walesi palakő bányákban helyezték biztonságba. A külső hatásoktól mentes környezet látható elváltozást nem okozott. A háború után körülbelül a barlangok hőmérséklete és páratartalma vált a múzeumi klímaszabályzás alapértékévé. 1960-ra tudományos kutatások alapozták meg az alapértékek érvényességét (…), különböző tanulmányok állapították meg, hogy a páratartalom változása a fő bűnös a műalkotások pusztulásában. De nem elemezték alaposabban, hogy a különböző ingadozások javára vagy kárára válnak-e – eltérő körülmények között – a más-más technikájú műveknek.”
A helyzet 16 évvel ezelőtt változott meg. 1994-ben az amerikai Smithsonian Intézet restaurátor laboratóriuma engedélyezett 15%-os változást a páratartalomban és 10 fokot a hőmérsékletben – a műtárgy nyersanyagától függően! A fő kérdés, hogy milyen típusú műveknél van szükség a legszigorúbb szabályozásra. Két évvel ezelőtt ismét napirendre került a kérdés. Egy londoni konferencián a globális évhajlatváltozásra adandó múzeumi válasz – sokak szerint – éppen a fölösleges energiapocsékolást megszüntető új szabályzás lenne. Az ügyben két éve a vezető múzeumok igazgatóit tömörítő Bizot-csoport is többször állást foglalt.
Maxwell Anderson a Nemzetközi Restaurátor Intézetben tartott szakmai találkozót így foglalta össze: „szinte senki se szállt szembe a megbeszélés alap következtetésével, hogy a nálunk őrzött műtárgyak többsége elviseli a nagyobb szélső értékek között mozgó relatív páratartalmat is.” A British Múzeum restaurátorai megerősítették, hogy ők már a 40–60%-os relatív páratartalommal dolgoznak a gyűjteményük nagyobbik felében. „Okosabban kell kezelni ezt az ügyet – mondta David Saunders, az intézmény restaurátora –, nem használhatunk általános formulát.”
Szerző: Rieder Gábor