Amíg a legtöbb temető pusztán a gyász és az emlékezés színtere, addig a Buenos Aires folyóparti részén elhelyezkedő Recoleta nemcsak változatos építészeti remekművei és a bizarr argentin temetkezési szokásokat egybegyűjtő kriptái miatt világhírű, hanem mert Argentína fordulatokkal teli korszakának lenyomata is. A 19. és a 20. századi prominens argentinok szinte mind itt vannak eltemetve.

A nagyjából 4700 síremléknek helyt adó luxus sírkert a felső középosztály által lakott, divatos Recoleta lakónegyed peremén található. Úgy tűnik, itt a temető közelsége senkiben sem kelt rossz érzést, úgy fest, az argentinok nem félnek a kísértetektől. Az El Convento de la Santa Recolección 1705-től kezdte meg itt igencsak stresszmentesnek mondható tevékenységét, amely elsősorban a hitélettel kapcsolatos gondolatok „összegyűjtéséből” és időszakos elvonulásból (rekollekcióból) állt. A temető területét már a 18. század elején is vallási célokra használták a Spanyolországból bevándorolt ferences rendi szerzetesek. 

A kontempláló, a helyiek által csak Recoletosnak nevezett csoport vagy száz évig háborítatlanul zsolozsmázott a még ma is álló, Iglesia de Pilar nevű, alabástrom templomban, ahol az ablakok a szerzetesekkel ellentétben még ma is a helyükön vannak. A ferencesek békésen gondozhatták a gyümölcs- és zöldségkertet, amelyet végül 1822-ben alakítottak át temetővé. Ekkor ugyanis a város higiéniai okokból úgy határozott, hogy a halottakat többé nem a templomokban és nem is mellettük, hanem az erre a célra kijelölt, zárt területeken belül kell eltemetni. Ez eleinte csak egy füves park volt egyszerű sírkövekkel és pár díszesebb mauzóleummal. Ám 1881-től nagyobb léptékűvé vált a „fejlődés”; mintha csak a Haussmann-féle párizsi sugárútrendszert ültették volna át. A Recoleta temető olyan lett, mint egy város. Szélesebb és keskenyebb utak, díszes házak: esetünkben értelemszerűen nem lakóházak, hanem gótikus, klasszicista vagy épp szecessziós stílusú kápolnákat formázó síremlékek, mauzóleumok, körülöttük rengeteg drámai hatású szoborral: szó szerint nekropolisz. Olyannyira, hogy akárcsak az élők házain, itt a mauzóleumok többségén is üvegablakok, pontosabban üvegezett kapuk vannak. Az európai szokásoktól eltérően az elhunytakat itt nem rejtik el szemérmesen a zárt kripták pincéibe. Bizarr módon bárki benézhet, összeszámolhatja a koporsókat, sőt mivel a fény többnyire áthatol az átriumos tetőkön, ehhez megfelelőek a fényviszonyok is. Vannak persze sírépületek, amiket a leszármazottak teljesen elhanyagolnak. Mivel a halottakat ebben az országban szigorúan tilos bolygatni, ezek az ódon épületek törött üvegű, nyikorogva lengedező ajtóikkal, a kriptákba zuhant vakolattörmelékekkel, kísérteties, pókháló és sűrű por lepte belső tereikkel, az egymás fölé halmozott, málladozó koporsókkal és a huzat miatt ingaként lengedező kovácsoltvas mécsesvagy füstölőtartókkal az enyészet tökéletes szimbólumai. Ha a tulajdonosok már végképp nem kötődnek érzelmileg az őseikhez, gyakorta eladják a kriptákat – erre ugyanis lehetőséget ad az argentin jog. Noha komplett könyvet lehetne megtölteni a grandiózus sírhelyek és a bennük nyugvó halottak izgalmas történeteivel, nézzünk most – merőben szubjektív választás alapján – néhány híres vagy valamilyen abszurd életrajzi motívum miatt érdekes halottat és síremlékeiket. Kétségkívül Eva Duarte Perón, az argentinok mai napig imádott Evitájának egyszerű, klasszicizálóan modern, baljóslatúan tömbszerű, sötétzöld gránitból készült mauzóleuma a legnépszerűbb látogatói, sőt inkább zarándokcélpont. De micsoda kálvárián ment keresztül Evita porhüvelye! Ahogy életében, úgy halálában sem kerülték el az extrém fordulatok.

Eva Duarte Perón (1919–1952) – mindenki Evitája

Eva, illetve ahogy az érte a mai napig áhítatosan, kritika nélkül rajongó argentin nép, majd Madonna népszerű alakításának köszönhetően az egész világ nevezte, Evita, a hajdani színésznő, majd Juan Perón miniszterelnök politikailag messzemenőkig aktív, az utókor által finoman szólva is ellentmondásos személyiségnek elkönyvelt felesége 1952-ben méhnyakrákban hunyt el 33 évesen. A hivatalos búcsúztatása elképesztő pompa közepette több napig zajlott, vigasztalhatatlan argentinok ezrei kísérték zokogva végső nyughelyére a viaszbábuvá balzsamozott testet. Halála után három évvel az özvegyen maradt Perón a katolikus egyházzal és a fegyveres erők jelentős részével is szembekerülve száműzetésbe kényszerült. Evita egyre erősebbé vált nimbusza és komoly ideológiai értékkel bíró síremléke az új hatalomra, vagyis Peron ellenségeire nézve olyan potenciális veszélyt jelentett, hogy – a bajt megelőzendő – fedett katonai akció keretében, a temetőből kicsempészve 17 évre elrejtették a világ elől koporsóját és földi maradványait. 

Ezzel kezdetét vette a halott Evita kálváriája. Egy ideig egy Ossorio Arana nevű tiszt őrizte a koporsót az argentin titkosügynökség valamelyik irodájában, majd, hogy megtévessze a holttest potenciális elrablóit, Buenos Aires-szerte egyik katona otthonából a másikba költöztette. Ez a tarthatatlan helyzet végül hisztérikusan tragikus eseménybe torkollott. Az egyik katona, aki épp a koporsót őrizte, annyira rettegett, hogy valaki esetleg ellopja a holttestet, hogy éjjel minden eshetőségre felkészülve fegyvert rejtett a párnája alá. Egyik este terhes felesége későn tért haza, és a katona álmából felriadván, ijedtében lelőtte. Ezután döntött úgy a katonai vezetés, hogy Eva Perón nem maradhat Argentínában. Hajón a Vatikánba küldték, de a pápának nemigen fűlött a foga ahhoz, hogy egy militarista rezsimnek asszisztáljon, így továbbpaszszolta a koporsót Milánónak, ahol Maria Maggi de Magistris álnéven átmenetileg az itáliai föld védelmébe helyezték. De a kanosszajárás természetesen nem itt fejeződik be. 1970-ben egy Montoneros nevű, jobboldali, félterrorista, katonai jellegű, Perón-szimpatizáns szervezet tagjai, pusztán azért, hogy megtudják, hol őrzik Eva földi maradványait, elrabolták Perón utódát, Pedro Aramburu elnököt. Aramburu kemény diónak bizonyult, egy szót sem árult el Evita nyughelyéről, és ennek végzetes következményei lettek: lelőtték, majd holttestét kidobták egy réten. 1971-ben a magas rangú katona, Lanusse tábornok, hogy karrierjét egyengesse, elrendelte Eva hazaszállítását, amelyet az argentin hivatalnokokra jellemző találékonysággal és a szabályok nagyvonalú félrehajításával úgy oldott meg, hogy egyik katonája Maria testvéreként lépett fel, hogy kiadják neki a koporsót. Ez meg is történt, a holttestet megtisztították, jó állapotban találták – relatíve egy ujj híján –, úgyhogy Madridba szállították. A „kísértetjárás” folytatásaként a Montonerók Perón harmadik feleségét, a szintén agilis Isabel Perónt (aki Perón halála után elnökké avanzsált, sőt Argentína első női elnökévé) azzal zsarolták meg, hogy hozassa haza Evitát, hogy a két Perón-rezsim között elnökölt és csúnyán meggyilkolt Pedro Aramburu holttestét elrabolták Recoleta temetőben található sírjából és egy elhagyatott teherautóra hajították. Ez a gerillaakció hatott, a tapasztalatlan politikusnő, engedve a nyomatékosított „kérésnek”, hazahozatta a koporsót és benne a megboldogult Evitát, de nem helyezték Perón mellé, a nyilvánosan látogatható elnöki sírhelybe, hanem önálló, egyszerű mauzóleumba temették, amely később családtagjainak is nyughelyül szolgált.

Rufina Cambacérès (1883–1902) – a lány, akit élve temettek el 

Egy finoman faragott, szecessziós sír a tragikus sorsú, 19 évesen elhunyt Rufina emlékét őrzi. A félárva, agyonféltett leánynak édesanyja pazar születésnapi partit szervezett, amelyről a társaság egy közeli színházba vonult volna az esti előadásra. Ám Rufina miközben készülődött, váratlanul holtan esett össze. Az orvosok nem tudták megállapítani a halál okát. Mai szemmel meglehetősen furcsa módon már másnap eltemették a Recoleta temetőben, akkor még nem a jelenlegi díszes sírba. Később egy temetőőr arról számolt be, hogy Rufina koporsójának zárját felnyitották. A kétségbeesett anya állítólag a legrosszabbtól tartott, mégpedig attól, hogy a hibás orvosi diagnózis miatt a lányát élve temettette el, és a fiatal lány próbált a koporsóból kiszabadulni. Egy másik, még vadabb verzió szerint a lány kimászott a koporsóból, elvonszolta magát a temetőbejáratig, ahol rémületében szívinfarktust kapott és „újra” meghalt. Mindenesetre mélyen elgondolkodtató, vajon miért kellett a gyászoló anyának leányát már másnap a családi kripta mélyére süllyesztenie, bár az is igaz, hogy akkor még nem volt lehetőség a holttestek hosszan tartó, biztonságos, hűtött őrzésére.

Liliana Crociati de Szaszak (1944–1970) – akit a lavina ragadott el 

Liliana és férje 1970-ben épp Innsbruckban vakációztak, amikor fatális síbaleset érte a házaspárt. Hoteljüket hatalmas lavina temette maga alá. A férjet szerencsésen tizenöt percen belül kihúzták a hógörgeteg alól, ám hitvese egy órán át vesztegelt a fagyban betemetve, mígnem megtalálták és kórházba szállították. Az orvosok bizakodtak, de végül hiábavaló volt minden igyekezet. Az édesanyja maga tervezte a síremléket neogótikus stílusban és a kedvelt szobrásztól, Wilfredo Viladrichtól rendelte meg a fiatalasszonyt egyszerű, elegáns esküvői ruhában ábrázoló, szuggesztív szobrot. Pontosabban kettős portréról beszélünk, mert hűséges kutyáját, Sabút, aki egyes városi legendák szerint paralel, gazdája halálának időpontjában távozott Buenos Airesben az örök vadászmezőkre, szintén megjelenítette a művész Liliana mellett.

Dorrego-Ortiz Basualdo – nem lehet eléggé felkészülni a túlvilágra 

A Buenos Aires-i elit francia családi kapcsolatokkal is büszkélkedő, mérhetetlenül gazdag földbirtokos klánja, a Dorregók a temető egyik leghatalmasabb, gótikus elemekkel, köztük egy csinos rózsaablakkal is ékített mauzóleumának tulajdonosai. A síremlék kissé szokatlan ikonográfiája valójában egy eschatologikus tartalmú bibliai példázat, a Tíz szűz történetének ábrázolása (Máté 25, 1–13.). A példabeszéd szerint a menyasszony késlekedő vőlegényére várakozik egy poros úton, olajlámpásokkal felszerelkezett szüzekkel körülvéve. A leányok közül mindössze ötnek jutott eszébe olajat vinni a lámpásokba. Az öt balga kérne az öt okostól olajat, de azok arra hivatkozva, hogy akkor nekik sem biztos, hogy elegendő marad, megtagadják a segítséget és azt javasolják, menjenek, vegyenek valahol. A lényeg, hogy mire nagysokára megérkezik a várva várt vőlegény, csak az öt okos leány vár rá, a többiek olaj után járnak és még nem értek vissza. Az okos lányok kíséretében érkezik a vőlegény a menyegző helyszínére, és a balga lányok, amikor késve bekopogtatnak, már csak zárt ajtókat találnak. A történet üzenete, hogy Krisztus második eljövetelére várva résen kell lenni, fel kell rá készülni, bármilyen hanyagság megbocsáthatatlan. Ezzel a szigorú lelki útravalóval hantolták el magukat a Dorregók. Csak szurkolhatunk és remélhetjük, hogy a sok készülődés nem hiába történt. A halál, a temetők világa sokak számára ijesztő téma, de a rendhagyó temetői történetek abszurditása talán oldja kicsit a szorongást. Akárcsak maga a Recoleta temető, ami utcáival, épületeivel, szobraival talán otthonosabb gondolatokat fakaszt a túlvilágról.

Az egyetlen magyar, akiről biztosan tudjuk, hogy a Recoletában temették el, Czetz János, avagy Juan Fernando Czetz (1822–1904), az 1848–49-es forradalom és szabadságharc honvédtábornoka, az argentin hadsereg kiemelkedő szervezője, Argentína első nemzeti katonai akadémiájának, a Colegio Militar de la Naciónnak alapítója és igazgatója. Az erdélyi Gidófalván született Czetz a világosi fegyverletétel után 1850 tavaszáig Magyarországon bujkált, majd Németországba menekült. Sokáig kereste helyét, élt Párizsban, Törökországban és Svájcban is. Utazásai során Sevillában ismerkedett meg későbbi feleségével, Prudencio Ortiz de Rozas tábornok lányával, Basiliával, akit rokoni szálak fűztek Juan Manuel de Rosashoz, Buenos Aires tartomány kormányzójához. Czetz évtizedes vándorlása 1860-ban ért véget, amikor feleségével új hazára találtak Argentínában. Ettől kezdve ezredesként szolgált; tábornoki rendfokozatát sohasem kaphatta vissza, mert az argentin hadseregben érvényes előírások szerint csak argentin születésűek lehetnek tábornokok. Katonai tevékenysége mellett jelentős a földrajztudományi munkássága. Földmérőként feltérképezte új hazája Paraguayjal és Brazíliával határos vidékét, ő alapította az argentin Katonai Földrajzi Intézetet, amely később, irányítása alatt egész Argentínát feltérképezte. Buenos Airesben a Nemzeti Katonai Akadémia előtt életnagyságú bronzszobor, az épületben mellszobor állít neki emléket. Budapesten, a III. kerületben utcát neveztek el róla.