Nóra jelenti: Szerelemáradat

Winkler Nóra

Agresszív férfiököl, mintha ütésre állna, ujjain az aranygyűrűk a L O V E feliratot adják ki. Isaac Julien fotójával hirdetik a True Romance kiállítást. Etetős, egyértelmű, akár vicces kép, pusztán ennyiből még nem lehet eldönteni: csak színes vagy jó is az anyag, ami a szerelem allegóriáit veszi sorba a reneszánsztól a mostig. Kunsthalle-pólóban ül a teremőr fiú, kíváncsi lennék, hogy rotálják-e őket is, mint mondjuk a Zarában a próbafülkétől a pénztárig, a női osztálytól a gyerekig, de itt jó lehet lenni. Rögtön például Marina Abramovic Rest Energy című filmjének egy kockája fogad, férfi és nő egymással szemben, köztük egy íj, amit ketten két oldalról feszítenek, fehér ingben, fekete aljban, tartják csak végtelenül. Olyan, mintha egy partin epres pezsgő helyett dupla vodkát adnának welcome drinknek. Oké, akkor így szórakozunk.

Isaac Julien: Love, 2003

A kiállítás sem korok, sem technikák, sem érzelmi állapotok szerint nem lineáris, talán, hogy így összességében is a szerelem mint állapot teljes rendszertelenségét érzékeltesse. Gáláns 17. századi társaságok a szabadban, mellettük a falon nyíllal – nyilván Ámoré – átlőtt rugalmas férfifenék, egy monitoron pedig videofilm pereg, az alkotó Carola Dertnig beszélget egy idős nénivel, aki hatvan évvel ezelőtti szerelmével álmodott a minap, és még most is átfut rajta a borzongás, ahogy az idősek otthonában ül és meséli a berakott kis frizurájával. A sarokban halomban csillog sok ezer ezüstpapiros cukorka, Felix Gonzales Torres installációja, valahol felette egy Kirchner-rajz egy meztelenül fekvő párról. Nan Goldin fotóján csak a nő fekszik magába burkolva, a férfi gondterhelten mered maga elé, nagyon nincsenek jól, Sophie Calle filmje, a No sex last night kockáján pedig már csak az ágy van összealudt lepedővel, párnákkal.

Marina Abramovic: Rest Energy, 2007

Egy külön bokszban lemezborítókkal tapétázott falak és i-podok, amin fülhallgatókkal, hasonló szórásban, mint kint a művek, szerelmes zenéket lehet hallgatni. Ketten egyszerre ugyanazt, a lány, akivel osztoztam, túl gyorsan ugrált a számok között. Engem a legjobban Nan Goldin fotósorozata hatott meg, 245 dia kattan végig egy sötét szobában, Björk énekel közben – sajnos ő nincs ott –, és a képeken párok, legalább tíz pár, szépek, mindenféle helyzetben. Ágyban, ölelkezve, szeretkezés után cigizve, félig ülve, beszélgetve, egy melegbárban egymás karjaiban nagyon nevetve, fürdőkádból kilógó, hosszú, erős fekete hajzuhatag, a nő, akié, az előbbi képen állt egy hajópadlós szoba tükre előtt. A szülők iménti szeretkezésének helyszínén, az ágyban játékát tologató kisfiú. Egy francia villa kék palettái előtt szürke pulóveres fiú, az ablakban meg egy lány. Tulajdonképpen mindegy is, mik a jelenetek, az intimitásuk elképesztő. Nemcsak ott, ahol nem lehet nem belegondolni, hiszen ahogy ez a szoba fest, Nan az ágyvégtől húsz centire állva fotózhatta az eksztázisban kavargó párt, de ott is, ahol csak ruhában fekszenek egymáson vagy az asztalnál beszélgetnek. Nagyon belül van, ott, ahol pont nem is lehetne más, csak a képen szereplő emberek. A legerősebb fotón, vonat vagy a repülő ülésén hátulról látni egy nőt, ahogy olvas, szőkésbarna haján átsüt a nap. Semmi, jelentéktelen pillanat, ki veszi észre egyáltalán, hogy volt ilyen. Közben puha és meleg és otthonos. Na, az hihetetlen.

Artmagazin 2007/6. 22-23. o.