Átható jelenlét – kínaiak a Velencei Biennálén

Nagy Mercédesz

Gondolást még nem, de kínai fagylaltárust és pizzériatulajdonost könnyen találni Velence turisztikai csomópontjain, és a vaporetto menetszelében meglibbenő nyári ruhák azt is látni engedik, hogy a permanens testdíszítésre fogékony európaiak közt nemzetiségre való tekintet nélkül dívik a kínai-írásjegy tetoválás. Ám most nem erről az invázióról, hanem az 54. Velencei Biennálé sokrétű és különböző üzeneteket hordozó hangsúlyos kínai képzőművészeti jelenlétéről lesz szó.

„Az majdnem mindegy, hogy a művészet[ünk] jó vagy rossz. Az a fontos, hogy itt legyünk és jól fogadjanak a barátok, a kollégák” (1) – ragadta meg a lényeget Fan Di’an a Pekingi Művészeti Akadémia elnökhelyettese, a Kínai Nemzeti Művészeti Múzeum igazgatója 2005-ben, amikor az első hivatalos, tehát a kormány által támogatott kínai pavilon megnyílt a Velencei Biennálén. A szokásos fogásokat felvonultató médiakörítéssel tálalt megnyitót – „a kínaiak a feng shui szerint választottak pavilont az Arsenálén ” (2) – sikeres és látványos tárlat követte (kurátor Cai Guo-Qiang). Az udvaron bambusz kanapén (Yung Ho Chang) és vidéki parasztok által összerakott UFÓ-n (Sun Yuan és Peng Yu), bent Sanghaj tipikus utcai nyüzsgésében felvett videó installáción merenghetett a biennále-látogató közönség.

A Fan Di’An által említett jó fogadtatás azonban nem elsősorban a „Virgin Garden: Emersion” fantázianevű első pavilont összehozó kínai kultúrdiplomácia érdeme, hanem a svájci Harald Szeemanné, aki 1999-ben a „dAPERTutto Over All”–ra keresztelt 48. Biennáléra 19 ismeretlen kínai művészt invitált, szinte sokkolva az akkori közönséget. Az azóta túlzás nélkül világsztárrá, de legalábbis rendkívül gazdaggá vált kínai képzőművészek (többek közt Ai Wei Wei, Yang Shaobing, Fang Lijun, Yue Minjun, Cai Guoqiang) munkáit elszórva helyezte el a biennálé két helyszínén – illetve a központi olasz pavilonban –, így a látogatók lépten-nyomon kínai újoncba kellett, hogy ütközzenek. Érdemes megjegyezni, hogy a kínai kortárs képzőművészet az ezredforduló után bekövetkezett bombasztikus sikerének megágyazó Szeemann jól ismerte Uli Sigget, Svájc egykori pekingi nagykövetét, aki jelentős gyűjteményt halmozott fel a 80-as 90-es évek akkor még ismeretlen kínai képzőművészeinek munkáiból – köztük természetesen a 48. Biennálén kiállított alkotásokból.

A következő biennálén Szeemann mellett, aki újrázott igazgatóként, és folytatta a megkezdett térítő-munkát, főként a saját pavilonnal rendelkező Hongkong – ha akarom Kína, ha akarom nem – képviselte a kontinensnyi országot. 2003-ban már  Z.O.U. (Zone Of Urgency) címmel a Párizsban élő, de Pekingben is tevékeny Hou Hanru kurátori munkája, az időközben globális hírnevet szerzett kínai művészeket is (pl. Gu Dexin, Zhang Peili) szerepeltető össz-távol-keleti pavilon hívta fel magára a figyelmet. Az ezt követő, 51. kiállításra pedig a politika is beérte a művészgárdát: berendezhették az első hivatalos kínai pavilont. A hagyományosan a nyugat művészeti hegemóniáját demonstráló Velencei Biennálén való teljes jogkörű jelenlétet megnyugtató fegyvertényként könyvelhette el a nyugattal szemben – igaz egyre kisebb mértékben – máig frusztrálódó kínai vezetés.

2007-ben a Velencében korábban már bizonyított Hou Hanru kapta meg a nemzeti pavilont, melynek ezúttal a Mindennapi csodák címet adta (Everyday Miracles). Négy kínai hölgy – köztük a külföldön is sikeres Cao Fei – munkáival töltve fel a többszázéves kőolaj-tartályoknak is helyet adó belső teret és környékét az Arsenálén. Ebben az évben Hongkong mellett Makaó is saját pavilont kapott, és a Velence közterein elszórt „Migration Addicts” kiállítói és performansz művészei közt is több kínai szerepelt. A legutóbbi, 2009-es nemzeti pavilon (kurátor Lu Hao és Zhao Li) elnevezése a kevéssé lázba hozó „To See a World in a Grain of Sand ” kínai mondást idézte, és hiába szerepelt a hét kiállító művész közt a legendás 1999-es debütáláson is megjelent Fang Lijun, talán ez az év kapta a legelmarasztalóbb szakmai kritikákat (3), erőlködőnek, tájékozatlanak és ügyetlenül nyugatiaskodónak értékelve néhány installációt. (4) A mundér becsületét a „Making Worlds” alcímű biennálét kuráló Daniel Birnbaum mentette meg, aki további öt kínai művésznek biztosított helyet a központi kiállításon.

Népszerű ködösítés

Idén viszont a legtöbb helyszínen, és persze elsősorban a saját pavilonjukban próbáltak nagyon is kínainak kinézni az alkotások. Ez egyrészt összhangban van a jelenlegi pekingi kortársművészeti trenddel másrészt turisztikailag is aládolgozik a művészeti jelenlétnek. Az elgondolkodtatóan Át/behatás (Pervasion) nevet viselő pavilon kurátora, a Peking Egyetem esztétika professzora Peng Feng kollégájának, a legtekintélyesebb művészképző, a pekingi Központi Művészeti Akadémia (Central Academy of Fine Arts - CAFA) igazgatójának, Pan Gongkainak engedte át a nemzeti pavilon központi helyét.

Pan Olvadás (Melt) című animációs installációja egy jellegzetesen kínai, kör alakú kapuban kezdődik, melyen belépve, egy fehér kaviccsal szegélyezett ösvényen vagy folyósón találjuk magunkat. Kétoldalt vetítés: a művész korábbi, tradicionális technikájú és témájú elszáradt lótuszokat ábrázoló tusrajzára fentről folyamatosan hullik a latinbetűs angol szöveg: Pan Gongkai A nyugati modern művészet határairól (On the Boundary of western Modern art) szóló értekezésének sorai. A zen-hangulatú ösvényen a látogató aztán mélázhat azon, ahogy egy-egy „Duchamp” „Beuys” „Gombrich”, „Rauschenberg” sőt „Wittgenstein”szóalak betűire esve elolvad a kiszáradt lótuszon. Sinofóboknak mindenestre nem ajánlott.

A már önmagában is telített hangulatú, régi olajkonténerekkel megtöltött hangárban még két munka kapott helyet: Yang Maoyuan különböző méretű, gömb alakú gyógynövényes edénykéi („All things are visible”), és Liang Yuanwei három fekete locsolócsőböl alkotott hagyományos kínai szeszt, baijiut keringtető műve (I Plead: Rain). A kínai eredeti szerint legpontosabban ’betölteni a levegőt’–re fordítható (弥漫) kurátori intenció szerint mindegyik munka illatozik is (lótusz, tea, szesz, füstölő, gyógynövény), ezt azonban – kivéve az alkoholt – a megnyitó elmúltával már nehéz pontosan detektálni.

A pavilon melletti kertben a császárkori mintákról ismerős felhőmotívum elevenedik meg nagyméretben, akrilba álmodva, elvileg teaillatba burkolózva (Cai Zhisong: Cloud Tea), de a legnagyobb közönségsiker Yuan Gong „Empty incense” című munkája, mely a földbe rejtett apró kémények hálózatán keresztül tízpercenként hideg párával árasztja el a kertet. Figyelembe véve hogy a pavilon az Arsenale legvégén, ráadásul a megrázó kakofóniájú olasz pavilon után található, érthető, hogy jó néven veszik a látogatók a napsütésben 10 percenként megjelenő ködöt.

Csakazértis-pavilon

Amilyen ígéretesnek tűnik, annyira lohasztó viszont a deklaráltan a hivatalos pavilon ellenében, két helyszínen is berendezett „Cracked culture? The quest for Identity in Contemporary Chinese Art”. (5) A megnyitó után a Corriere della Seranak nyilatkozó kurátor, Wang Lin, cseppet sem finomkodó stílusban reklámozta a tizenhárom „ellenzéki” művészt: „a hivatalos pavilonban a meghamisított kínai művészetet mutatják be, az ott látható munkák egytől egyig a rezsim ellenőrzése alatt állnak. Ezzel szemben az ellenzéki kínai művészetet bemutató kiállításon felsorakoztatott alkotások bepillantást engednek a népköztársaság kortárs művészetébe”. (6) A prospektus szövegében viszont a kiállítását nem a politikai elnyomás, hanem a nemzetközi pénzvilág ellenében artikulálja: „the exhibited chinese contemporary art which was symbols to the world, was, however, just a result of the choices made by the investors and curators int he west.”

Mindez, a Kínával szembeni bizonyos szempontú nemzetközi ellenérzés meglovaglása, nem lenne baj, sőt. Csakhogy a velencei Akadémia melletti Palazzo Giustinian Recanti-ban, a most is működő művészeti líceum egyik épületében kiállított munkák nagy része sajnos kevés eredetiségről árulkodik. Mindjárt a bejáratnál elhelyezett, hosszában eltorzított háromkerekű jellegzetes kínai utazóalkalmatosság (Pekingben „hutongmobil”) láttán (Jiao Xingtao, The Powerful Dragon) egyből akár kényelmetlenül is érezheti magát a látogató. Különösen, ha a legkézenfekvőbb útvonalon, az Akadémia hídon át érkezik a kiállításra és előtte a híd túloldalán benéz a Palazzo Cavalli Francelli udvarán az osztrák Erwin Wurm ugyanerre az ötletre komponált Narrow House-ába, amely 2010-ben Pekigben turnézott. Jiao Xingtao az épületben még legalább háromszor sütötte el a poént keskenyre torzított tűzoltó készülékekkel és egy radiátorrendszerrel.

Bent is kevés az igzazán erős munka, hiába jelent meg az ismeretbb Wang Chengyun és Huang Gang is néhány alkotással. A nyári szünetre bezárt líceum termeit, úgy tűnik, változtatás nélkül hagyták a kínaiak. A krétával telefirkált tábla közepére helyezett rajz és a katedrára felpakolt székekre vetített – s így a legjobb indulattal sem értelmezhető – film zavarba ejtő, és inkább igénytelenséget, mint szellemességet áraszt. Az ellen-kiállítás másik helyszínére, a szintén a művészeti líceumhoz tartozó Convento dello Spirito Santoba két munka került. A velencei művészpalánták üvegezett tantermei előtt futó folyósón húzódik végig Wang Xiaosong 75 m hosszú mikrofonfüzére (The Creating of Life). Az apró piros figurák rengetegéből sodort girland 36 mikrofont rejt, egy kivételével mind kínai nyelvű, és a központi média műsorait ismétli. Egyrészt zárt térben talán jobban érvényesülne a munka, a nyelvet nem értőket is hangulatba hozhatná, másrészt viszont érdekes párbeszédbe elegyedik a tantermekben felhalmozott iskolai projektekkel. A látogatót eligazító leírásban pedig ugyanaz a harciasság, mint a kurátori szövegekben:

„The Creating of Life has moved from fooling the masses, a sin the past, the cultural violence. A homogenized culture then damages the free exercise of the rights of others. The Deployment of a high-sounding honeyed, provocative methods to destroy humans’ multifaceted nature involves contemporary culture’s butchery.”

Az egykori kolostor hosszú udvarának végében a Cracked culture másik művészének, Feng Feng-nek , „W” c. installációja egyszerre büszke és bánatos. A mű egy fejére állított McDonalds M-betű, mely közepéből szakaszosan vízsugarat lövell egy kék, felfújható gyerekmedencébe.

Árnyék, fény

Hasonló melankóliát áraszt a Nankingi Művészeti Múzeum kiállítótere, a Sala San Tommaso-ban  berendezett Menglong – Darkness.

A tér eleve adott szakralitására – nagyméretű feszület a falon – meghatározza az egész összeállítást. Jézus két oldalán láthatók Qiu Anxiong fekete–fehér animációi, szemben vele Qiu Xiaofei skizofrén édesanyját központba állító installációja, illetve az oldalsó falakon a Pekingben fiatal tehetségként ünnepelt Jia Aili festményei. A tűző napról jó ide betérni, a homályba, aminek a kiállítás ajánlója mélyebb társadalmi/művészeti jelentőséget is tulajdonít: „a propagandamunkák évtizedei után a kínai művészet egy része globális és kommerciális kontextusba került. A dübörgő szcéna mellet azonban egy sokkal szerényebb, de rendkívül komplex és dinamikus művészet működik az árnyékban. Az eddig tiltott privát szférát és a lélek-témát központba állító itt bemutatott alkotások közel állnak a kereszténység lélek-koncepciójához.”

A vizuális és technikai skála másik végén helyezkedik el a Sanghaji Kortársművészeti Múzeum (Shanghai MoCA) által szervezett tárlat a Days of Yi – Yi Zhou animációiból. A Párizs és Sanghaj közt ingázó fiatal művésznő érzékeny, okos, szellemes és szép videó munkái keleti vagy nyugati koncepciótól függetlenül, illetve ezek felett élvezhetők.

Egy a Kína

Az Arsenálé déli bejáratával szemben rendezkedett be az önálló hongkongi és makaói jelenlét. Mindkettő kis tér, végletesen különböző hangulattal. Az 1996-ban visszatért brit gyarmat kurátorai a hetvenes években meghatározó performansz-művészüknek állítottak egy zavarba ejtő, de bőséges retrospektív kiállítást. Filmek mellett kötelekre aggatott fotók, tárgyak, felfoghatatlan mennyiségű dokumentum teszi ki a „Frogtopia” anyagát, megerősítve a művész, a hatvanas Kwok Mang Ho aka Bákakirály teljes jelmezes jelenlétével.  De hiába a rengeteg szorgalmas munka, aki nem ismeri a 70-es évek hongkongi undergroundját, abban inkább zavart kelt és tiszteletlen gondolatokat szül a sámánisztikus művész látványa sűrűn berendezett birodalma közepén.

A barátságos, ám a gyerekek számára igazán ijesztő Békasámán után kellemes lazítást kínál az 1996-tól újra Kínához tartozó portugál gyarmat, Makaó kiállítása. A „Mobility-Memory” tereit meditatív zongorazene tölti be, a két installáció, a videó, és a fotóprojekt mind letisztult alkotások. Chu Cheok Son Makaó jellegzetes ötemeletes épületeinek forgó üveglapokra nyomott fakó fotó-printekkel emléket állító alkotása  (Five Storey Mansions) a véget nem érő urbanizációs hullámok sorából ragad ki egyet.

Akár a kritikától tartózkodó „egy Kína-elv”-et valljuk, akár tisztában vagyunk a bonyolultabb tényállással, mindenképp szót kell ejteni Tajvan kiállításáról. A magát Kínai Köztársaságnak nevező terület 2001 óta folyamatosan, központi helyszínen, a Szent Márk tér kikötőjénél a Palazzo delle Prigioniban képviselteti magát, tehát minden Velencébe látogató turista találkozik a tajvaniak kiállításával. Az profi járulékos anyagokkal, információkkal ellátott Unheard Soundscape of Taiwan hármas egységben fogalmazódik meg. A Sound Bar 12 + 9 fülhallgatóján Tajvan hivatalos és underground történtének hang-és néhol képdokumentumaival; mellette három, különböző szubkultúrát képviselő zenekarral lehet ismerkedni. A kiállítás magában foglalja Hong Kai-Wang „Music While We Work” c., egy százéves cukorgyár munkásaival közösen megvalósított projektjének képi és hangzó lenyomatát.

A nagyok

Hogy a kínai kortárs képzőművészet kétséget kizáróan az élvonalba került leginkább a Giardini és az Arsenálé két fontos pavilonjában érezhető. A Giardini elején az ellentmondásosságával híressé vált Speech matters elnevezésű dán pavilonban – ahol szerepel saját miniszterelnökünk is a szólásszabadság-szégyenpadlóba vésett képmásával – Zhang Dali mutathatta be Second History c. fotó és szövegarchiválási projektjét. A Mao-éra számos propagandafotóját a melléjük helyezett eredeti verziókkal együtt állította ki, leleplezve a vizuális hangsúly, de legtöbbször a politika viharai magyarázta manipulációt. A népszerű történészi eljárás művészi alkalmazása nem annyira eredetiségével, inkább a  fotókon megelevenedő groteszk egzotikumtól lesz vonzó.

A Bice Curiger kurálta Illumination Arsenálé-beli nagyszabású központi kiállítása, a már régen befutott Song Dong parapavilonjával indít. A tér közepén Song szülei százéves házának vázát – az eredeti darabokból – állította fel, tetején galamdúc-szerű rácsokból és ablakokból összeállított dobozzal. A házat körbefogja a kínai családoktól begyűjtött ruhásszekrény-frontokból készült kígyózó paraván. Néhány ajtón kínai hangulatú díszítés, néhányon tükör, függöny vagy plakát. A labirintusszerűen elhelyezett használt szekrényajtók közti sétálás betalál: Song parapavilonja impozáns, személyes, kínai – és jó.

Az arsenáléi közös kiállításon szerepel még továbbá a nemzetközi hírnevet megcélzón magát Birdhead néven emlegető fotós páros is két nagyméretű fotó-mozaikkal. A képeken megjelenik Liu Xiaobo bebörtönzött Nobel-békedíjas irodalmár is.

A Rialto melletti Palazzo Bembo-ban kiállító három kínai művész (Ma Jun, Zou Cao, Xing Xin) a Personal Sructures nagyszabású nemzetközi projektben olyan művészekkel került egy fedél alá, mint Joseph Kosuth és Hermann Nitsch. Cao Zao fehér porcelán Maója egy tükrös teremben a porcelántörmelék-táj felett a kilencvenes évek kínai képzőművészetében népszerű politikai pop hangulatát idézi, címe Be Careful. Hagyományos sűrű mintázatú porcelánfestési technikával fedte porcelán háztartási elektronikai eszközeit Ma Jun, legszellemesebb tárgya egy kistévé, képernyőjén császárság-korabeli erotikus jelenettel. Xing Xin kiállítási címkéjén az olvasható, hogy magát állította ki (I Exhibit Myself in a Western Exhibition), igaz, csak június végéig, de hó közepén is gyakran csak üres cellája várta a biennálézó közönséget.

A legerősebb kínai felhozatal a pán-távol-keleti „Future Pass”-é (kurátosok Victoria Lu, Renzo di Renzo és Felix Schöber). A pekingi, rotterdami, velencei és két tajvani műintézmény szervezésében száznál is több alkotót összehozó kéthelyszínes kiállításon olyan tekintélyek képei is láthatók, mint a legdrágábban elkelt kortárs kínai festmény alkotója Zhang Xiaogang vagy a szintén sztárrá vált Fang Lijun. A dorsodurói egység, a 14. századi Abbazia di San Gregorio belső udvarát a nyolcvanas évek kínai avantgárdjának vezető figurája Xu Bing munkája teríti be. A művészettörténetbe a négyezer fiktív írásjegyből összeállított grandiózus Égi könyvével (Tian Shu/Book From Heaven) bekerült Xu Bing Velencében a Book From Earth-öt állította ki: egy zen-hangulatú kőinstallációt jellegzetes, kínai karaktereknek tűnő latinbetűs szövegeivel. Többek közt Cao Fei is itt van egy videóval, és a legismertebb animátorok (Sun Xun, Qiu Anxiong) egy-egy munkája is végignézhető.

A biennálé rendezvényein kívül még további két kiállítótér is szerepeltet kínai művészeket: a World Belongs to You  a Palazzo Grassiban a szintén külföldön is befutott Sun Yuan és Peng Yu páros óriás keselyűjét tette a közönség elé;  a Szent Márk téri Galéria pedig a „Xijing” formációnak ad helyet. Az egy kínai, egy japán, egy dél-koreai művészt magában foglaló alkotócsapat neve a fiktív és mobil nyugati fővárost jelenti, a valóságos északi főváros Peking (Beijing), a keleti főváros Tokió (Dongjing) és a déli főváros Nanking (Nanjing) mintájára.

Xijing most épp Velence.

...és hol volt Ai Wei Wei?

Az április elejétől június 22-ig Pekingben politikai okokból letartóztatott, majd gazdasági bűncselekménnyel vádolt legismertebb kínai képzőmész távolléte csak szerényen lengte be Velencét. Az egyetlen hivatalos említést Paolo Baratta, a biennálé igazgatója a megnyitó napján egy újságíró kérdésére válaszolva elmondta: „Örülünk, hogy Kína itt lehet velünk. Jó barátságban vagyunk a kínaiakkal, mindig jó ötleteik vannak.” Majd kis szünet után hozzátette: „Írtam egy levelet a kínai nagykövetnek, hogy milyen csodálatos lenne, ha jó híreket kaphatnánk Ai Weiweiről.” (7)

Ennél nagyobb feltűnést keltett a július közepén Ai Weiwei kiállítást rendező ausztriai Kunsthaus Bregenz akciója: a nyitónapon ötezer piros Free Ai Wei Wei feliratú, online petíciójukhoz való csatlakozásra buzdító táskát osztottak szét a prominens közönség tagjai között. A táskákból aztán több is megjelent a kínai pavilon megnyitóján, de ott Peng Feng kurátor hárított: „Nem tudom a pontos valóságot Ai Weiwei-jel kapcsolatban. A legtöbb újságíró vele van elfoglalva, amit nem gondolok igazságosnak azokkal a művészekkel szemben, akik közel egy éve dolgoznak a Velencének szánt kiállításon, hogy önök élvezhessék azt.” Xu Bing szintén nem volt abban a helyzetben,hogy nyilatkozzon: „Kérem ne kérdezzenek engem, ez bonyolult.” (8)

A legérdekesebb Ai Weiwei protestálás az olasz művész Giuseppe Tampone közel két méter magas fehér neon szövege a közepesen forgalmas Giudecca csatorna partján: „Bye bye Ai Weiwei”. A felirat előtt elhaladó vaporettokról jól látható szöveg sokak szerint inkább bántó, mint támogató. (9) Minden esetre szomorú, és legalább figyelemfelkeltő.

De eldugottabb partizán-feliratokkal is találkozni: Pan Gongkai professzor munkája szélén a kavicsosban a South China Morning Post újságírója egy hevenyészett „Free Ai Weiwei” cetlit talált. Song Dong parapavilonjának egyik szekrényajtaján egy piros matrica kérdezte olasz, angol, kínai nyelven: „Where is Ai Weiwei?”

Nos, ő továbbra is Pekingben van – csak a zárka után most már a saját, Cao Changdi-beli lakásában –, s próbaideje miatt ott is marad. Kereken még egy évig.


Jegyzetek:

(1) utolsó elérés 2011. 06. 20.

(2) Uo.

(3) utolsó elérés 2011. 06. 20.

(4) Kevésnek bizonyult a sajtóközleményben is megfogalmazott misszió: Representing the realisation of a new valuesystem the derivatives of which will continue to expand in the future, the exhibition will show Chinese society’s integration within the historical process into the multiplex, shifting and2 interdependent international order, demonstrate the vitality of China in her modernisation process and symbolise the differing charms of the Chinese way in a new context. (utolsó elérés 2011. 06. 20.)

(5) utolsó elérés 2011. 06. 20.

(6) utolsó elérés 2011. 06. 20.

(7) utolsó elérés 2011. 06. 20.

(8) utolsó elérés 2011. 06. 20.

(9) utolsó elérés 2011. 06. 20.

Full 001963 Jpg
Full 001964 Jpg
Full 001965
Full 001966 Jpg
Full 001967 Jpg
Full 001968 Jpg
Full 001969 Jpg
Full 001970 Jpg
Full 001971 Jpg
Full 001972 Jpg