„Mi van a függöny mögött? – ez nagyon érdekel”

Interjú Forgács Péterrel

Mucsi Emese

Ha látni szeretnénk Forgács Péter mostanság kiállított összes munkáját, akkor bizony komoly szervezési tevékenységbe kell kezdenünk. Először is minél hamarabb váltsuk meg jegyünket a tengerentúlra, de most már semmiképp se New Yorkot célozva, mert a Levelek a messzeségbe videoinstalláció tekintélyes hat hónapja már letelt a helyi városi múzeumban és a munka február végén a San Franciscó-i Zsidó Múzeumba került át. Miután ez megvan, elkezdhetjük megtervezni budapesti utunkat. Ha egy hónappal ezelőtt kerültünk volna ebbe a helyzetbe, a Szépművészeti Múzeum Rembrandt-kiállításával és a Magyar Nemzeti Galéria Fordulópontok című csoportos bemutatójával is számolnunk kellene, de minthogy ezek nemrég bezártak, marad a LUDWIG 25. A kortárs gyűjtemény a Duna-part mellett és a Molnár Ani Galéria-beli bensőséges egyéni show a Nyolcban.

 
Forgács Péter Tapintat című kiállítása a Deák Erika Galériában, 2011 Forrás: Deák Erika Galéria Facebook
 
Artmagazin: Eddigi életművedet áttekintve galériás szempontból nem túl könnyen eladható munkákat, filmeket, installációkat készítesz. Hogyan kerültél kapcsolatba mégis a művészetkereskedelmi közeggel és az egyik jelenlegi kiállításod helyszínével, a Molnár Ani Galériával?
Forgács Péter: 2011-ben a Deák Erika Galériában megrendezett Tapintat című kiállításommal kezdődött ez az egész. Hét igen érzékeny videodarabom volt ott kiállítva, meg fotók, és hét akrilkép. A galerista horizontjáról szemlélve nem vettem figyelembe a kereskedelmi szempontokat, hanem inkább közegkeresési szituációnak tartottam az egészet. Később kiderült, hogy azért nem halad előre ez az ügy, mert én is úgy véltem, hogy nem tudok előállítani olyan darabokat, amelyek ebben a közegben jól működnek és sikkesek. Nehéz ügy a kereskedelem, főként kulturált polgárság nélkül, hatvan-hetven év elzártság után, távol a centrumoktól.
   Szinte megoldhatatlannak tartom a magyarországi galeristák pozícióját a képzőművészeti galériák világhálójában. Létezik egy nagyon bonyolult képlet, egy sokdimenziójú táncrend, amiben a kurátorok, a képzőművészek, a piac, a galeristák, a múzeumok és a kritikusok vesznek részt. Információk szintjén betekinthetünk a nemzetközi kereskedelmi galériás közegbe, így számomra szinte lehetetlennek tűnik, hogy egy hatvan éven felüli, „még élő” magyar művész hirtelen belépjen ebbe a mega műkereskedelmi körforgásba. Emellett persze figyelemmel kísérem az olyan jó alkotók kitörési kísérleteit, mint Birkás vagy Fehér László, akik nemzetközi műpiaci szereplőkké váltak, és persze vannak további izgalmas résztvevők is, mint Csörgő vagy Csákány István. Szóval vannak itt azért befektetési lehetőségek a külföldi galeristák előtt is, de én valószínűleg nem ezek közé tartozom.
   A munkáimat valóban nehéz kategorizálni, meg talán ritkán termelek, azt is főleg mozgóképben és installációban, ami aztán végképp nem fér el egy kis galériában. A galériarendszerbe történő visszatérésemnek ezért a kereskedelmi szféra felől nézve semmi „értelme”, látva a terepet végső soron van bennem egyfajta közömbösség a befektetői piaccal szemben.
 
Mégis elvállaltál egy galériás szereplést. Miért?
Molnár Anival még 2006-ban találkoztam a Dunai Exodus című kiállításomon a Ludwig Múzeumban, sokat beszélgettünk ott, de az együttműködést csak most kezdtük meg. Azért mondtam mégis igent a felkérésére, mert az általam szimpatikusnak és érdekesnek talált magyar művészek is ebben a közegben próbálnak megjelenni. Van egy nagyon komolyan veendő zóna, vagy inkább személyek, akik remek dolgokat csinálnak, és akiknek a munkájával valamiféle spirituális rokonságot érzek: Kicsiny, Gerhes, Esterházy Marcell, Vojnich Erzsi, Csiszér Zsuzsi, Németh Hajnal, Komoróczky Tamás, Várnai Gyula, Benczúr Emese vagy a Société Réaliste... Ezeknek a hirtelen felsorolt „kedvenceknek” a munkáihoz tudok aktívan kapcsolódni. Ugyanakkor nekem mindig fiatal Pauer vagy Erdély Miklós is, az avantgárd magatartás, nem öregszik ki, ami a dadaizmus óta nagy kérdésekkel és sikkes persziflázsokkal feszíti magát a piacot is.
   ...röviden fogalmazva: megtaláltam azt a belső lehetőségemet, hogy bár ebben a periferiális helyzetben „nincs sok értelme” törekedni a galériapiaci jelenlétre, de van egy olyan világ, amelyben érdemes jelen lenni, talán egy képzeletbeli szellemi univerzum, ahol érintkeznek a művek és a gondolatok. Mint a filozófiában vagy a filmművészetben: az én fejemben együtt van Bódy, Jim Jarmusch, Erdély Miki és Bergman, vagy Kubrick, Jonas Mekas meg Jay Rosenblatt és David Lynch, és ezek a rokonságok megvannak a „képzőművészetben” is.
 
Molnár Ani Galéria – Megtörtént, holott nem követtem el... című kiállítása a Molnár Ani Galériában, 2015 (középső szoba)
 
Hogyan készültél erre a kiállításra?
Amikor most megkért Molnár Ani, hogy állítsak ki a galériájában, nagyon sok bizonytalanság volt bennem. Semmi nem jutott eszembe. Hiába vannak munkáim, amik készülnek folyamatosan, nem volt koherens anyagom, amit kiállíthattam volna. Először a széttört idejű és terű panorámaképeimet gondoltam bemutatni, összhangba hozva azt a tíz-tizenöt képet, amin belül van valamiféle közös húr: a talány, a tér, a fény, a többnézőpontúság és a többidejűség.
   A panorámakép ugyan állókép, de látjuk, hogy a történések egyidejűleg mutatkoznak meg, mint egy gótikus tizenkét stáción, vagy a sienai iskola festményein, ahol például Jézust látjuk mind a tizenkét mozzanatban egy táblaképen. Ez a többszörözött talányos időbeliség és narrativitás nem új dolog, csak a romantikus festészettel kicsit háttérbe szorult egészen Picassóig. Sokat foglalkoztam ezzel, és egy ponton úgy éreztem, ennek lesz helye a galériában. Aztán hirtelen egy személyes, igazán drámai történet egyszer csak „leütött”, és átfordította az egészet. 2014. december 28-án egy nagyon közeli barátom, Pierre Vanier megölte magát. Ez a halál „várt” halál volt. Már többször próbálta az öngyilkosságot. Pierre egy francia fej, aki itt Magyarországon élt tizenöt éves korától egy ideig, majd később felnőttként is. Feleségül vette az egyik közös barátunkat, nagyon jóban voltunk. Élénk szellemű, de hallgatag és rendkívül érzékeny barát volt, akivel gyakran együtt futottam fönt a Hármashatárhegyen. Egy évvel ezelőtt január 1-jén vagy 2-án éppen ott kísérelt meg öngyilkosságot, de véletlenül túlélte. Ezek után valamiféle mentési remény és aura vette körül őt a szűk baráti körben. Franciaországban élő felnőtt lányai megszenvedték apjuk halálba gabalyodását.
 
Miért volt fontos ezt ábrázolni?
Talán nem ezt ábrázolom, hanem ami innen körüljárható, a létbe vetettség kétségbeesett aspektusait.
   Miután – mint Pierrot – Pierre-rel a fejemben ébredtem és feküdtem, az összes többi kép, ami 2012 óta készült, átrendeződött, „eljelentéktelenedett”. Ez az erős motiváció, vezérelv – vagy drájv – kiszorított minden mást. Pierre halálaktusa, Pierre és Pierrot lett a központja ennek az egész kiállításnak.
   Nem féltem attól, hogy a műfaji csapongás vagy az anyag eklekticizmusa gondot jelent, mert ott van ez a központi szervezőerő az egész mögött. Az egész kiállításban és mindegyik munkában ott van ez a kérdés is, hogy vajon mi van a felszín alatt. Vagy inkább…, van egy ilyen Laurie Anderson-dal: What’s behind the curtain?, azaz Mi van a függöny mögött? – ez nagyon érdekel.
   Szóval rég elhajtottam azt a gondolatot, hogy úgynevezett „művészetet” állítsak ki, a halál aspektusváltása mellett nem érdekelhetett, hogy sikeres-e a kép vagy sem – ezért kezdtem olyan messziről, a galériaszisztémától – amihez meglehet, hogy igazán nem is értek –, de azt látom, hogy egyes itteni galériák hogyan küzdenek, hogy egy Erdély Miklósnak legyen „útlevele a világba”. Igen, ez még most sem történhetett meg igazán...
 
Enteriőrfotó Forgács Péter Megtörtént, holott nem követtem el... című kiállításán – harmadik szoba – Pierre és Pierrot
 
Hogyan tudtál ehhez a nehéz, személyes témához közelíteni?
Bár jól ismertem Pierre élettörténetét, szándékosan nem bontottam ki túl részletesen a kiállításban. Én ebből a pillanatból indultam ki, az ő halálának a pillanatából, azt merevítettem ki, majd „narratív” történetekbe ágyaztam, egy olyan képsorba, amelynek háromféle „elmondása” van. Ez a háromféle „elmondás” olyan videón alapul, aminek egy levél a kezdőpontja. Pierre írt nekem – és két másik hozzá közel álló embernek – egy e-mailt december 28-án reggel fél 6 körül, amelyben közölte velünk, hogy most a Dunába gyalogol itt és itt, „ne haragudj, mert már nem bírom tovább”. Én ezt még nem láttam hajnalban, csak később olvastam el, de addigra már megtörtént. A Pozsonyi útról – ahol a lakásánál toporogtunk – hirtelen azt vizionáltam, hogy még ott vannak a halottkémek meg a rendőrök, gyorsan siettem a Margitszigethez.
   Amikor futva odaértem, még láttam a rendőrcsónakot, a letakart testét. Borzalmas volt, mint egy beteljesített görög jóslat, hiszen ő jelezte szavak nélkül is, előre. Lementem, oda a híd lábához és beazonosítottam. Alig kaptam levegőt. Ezt a rövid kis videót, amit a telefonommal vettem fel, ahogy rohanok a hídról, ezt ajánlom fel a daimonomnak, a kiállításon látható három videóban, a három stációban. Éreztem, hogy önmagában nem tudom átadni a létbánatomat, a fájdalmamat, a frusztrációimat, a keserűségemet, a lázálmaimat. Eleinte gondolkodtam azon, hogy leveleket idézek az anyjától, Janine-től, meg bemutatom a gyerekkorát, valamiféle „kórelőzményt” állítok föl, de aztán rájöttem, hogy ez félrevezető, mert valójában orvosilag sem tudjuk összerakni a képet, az ok-okozati viszonyokat. Nincs biztos válasz a miértre. És ez, hogy nincs válasz, ez rádöbbentett arra, hogy én csak a kérdéseket tudom feltenni. Ezzel az egész gondolkodásomat, így a kiállítást is áthatotta a „mi van mögötte” problematika, a keresés, a kérdésfeltevés.
 
Milyen formában tetted fel ezeket a kérdéseket?
Kerestem, kutattam a nyelvet hozzá, rajzokkal, fotókkal kezdtem... Az egyik fiammal, Bálinttal, valamikor, nagyjából egy éve, február-március körül kreáltunk egy forgatókönyvet a Pierre-hez kapcsolódó filmötletemhez. Elmeséltem neki egy vidám estén, hogy volt egy álmom, egy vízióm, Pierre 2014-es kísérlete után, amiben mi ketten mint két fehér pofájúra festett Pierre és Pierrot bohóc – amolyan klasszikus, francia, melankolikus, önironikus bohóc – baktatunk, és ez a duett fölmegy a Hármashatárhegyre, a „mi futópályánkra”, és ott botladozunk az erdőben, eljátsszuk a halált, az öngyilkosságot, ami „nem sikerül soha”. Kérésemre Bálint újra megírta és felolvasta nekem ezt, ami hirtelen visszatérített abba a helyzetbe, egy évvel ezelőttre, amikor még csak vártuk, hogy mikor történik meg ez az egész. Nagyon inspiráló és megvilágító volt, ekkor kezdtem el dolgozni azokon a munkákon, amiket az egésszel kapcsolatban anyagivá tudtam formálni: a fotókon, a rajzokon, a három videón és a három preparált festményen. Kerestem a válaszokat. Ezt a keresést mutatják a videók, a történet háromféle „elmondása” is, mint A vihar kapujábanban, és talán ezt sem lehet megfejteni. Csak kontemplálni rajta.
 
Enteriőrfotó Forgács Péter Megtörtént, holott nem követtem el... című kiállításán – előszoba
 
Azt mondtad, hogy egy formanyelvet találtál, de valójában ez épp formanyelvi sokaság, még bizonyos panorámaképeket is használtál. Mit kell érteni végül is ez alatt a nyelv alatt?
Nagyon erős vonzása volt ennek a halálnak és magának a halálnak. Az kétségtelen, hogy ezt a kiállítást nem jellemzi az a világos, meghatározott nyelvi egyszerűség, ami mondjuk a filmjeimet. Itt a totális installáció elemei vannak három térbe komponálva, amelyek külön-külön belső utazásokat engednek meg, nemcsak Pierre történetébe, hanem az egyes művekbe is. Erre jó példa a fogadórész, ahol a végigfóliázott, családi képekkel kirakott nagy tükör rögtön fölveti a láthatóság és a nem láthatóság kettősségét. A fotók boldog, idilli kisugárzását ellensúlyozza a velük szembehelyezett radikális Hajas Tibor-szöveg, amely a halálhoz való viszonyunkról szól.
   Ez az együttállás persze nem lesz mindenki számára ugyanolyan, a számomra egyértelmű személyes vonatkozásai nem fognak mindenki előtt megmutatkozni. A belógatott pótnadrág, a borotva és a lemaszkolt ember összefüggéseit mindenki magának teremti meg. Az egész kiállítás egy „fájdalom-problémának”, egy hallgatás-problémának a sokrétegűségét jeleníti meg, talán ezért rétegzek többféle eszközt.
 
A Megtörtént, holott nem követtem el... című kiállítás központi videómunkájának második változata, a Pierre lencselevese (Hattyúdal), amely Tim Nugent-Head közreműködésével jött létre
 
Hogyan döntötted el, hogy felveszed azt a látványt vagy eseményt, amit a kiállításban is felhasználsz?
Amikor rohantam ott a parton és a hídon december 28-án, akkor egyrészt rettenetes lelkiállapotban voltam, úgy éreztem magam, mintha egy Hitchcock-filmben lennék. A suspense, a késleltetés, amikor tudod, hogy meghalt valaki, de százszor átéled, míg a film végére érsz. Ebben a furcsa hitchcocki állapotban hirtelen láttam magamat, ahogy ott rohanok, és Pierre tényleg ott van, és tényleg ő az, ő megmondta, és hirtelen úgy éreztem, hogy ezt föl kell vennem. Másrészt mániákus képkészítő vagyok. A rajzolás, a képrögzítés, a szobrok készítése gyerekkoromtól kezdve mind a legfontosabb tevékenységeim közé tartoztak. Tizennyolc éves koromban vettem az első fotókamerámat, és most nálam volt a telefonom (sic!), és így magától értetődő módon fölvettem a futással a szigetcsúcsot, azt a látvány-folyamat-pillanatot, amikor lassan tudatosul bennem, hogy ez az egész tényleg ott van. A valóság szürreális volt. Azt viszont, hogy ebből a felvételből mi lesz, akkor még nem tudtam. Ha Pierre felkelt volna, azon sem csodálkoztam volna, annyira képtelen helyzetben voltunk, ő meg én.
 
Hogyan tudtad ezt publikus térbe helyezni? Mitől lett több ez, mint dokumentum?
Duchamp 1917-ben bemutatott Forrása óta tudható, hogy ha bármit is belehelyezünk a galériatérbe, annak a jelentése megváltozik.
   Először mindent összegyűjtöttem. Családi leveleket és rengeteg fotót kaptam a rokonoktól (ezeket végül nem igazán használtam fel). Éreztem, hogy a pátosznak itt semmi helye, inkább az említett hitchcocki rettenetnek kell megjelennie. A felvételt nem is mertem megnézni sokáig (mindennap nagyon hosszú lett). Később, amikor megérkezett Bálint végső írása, hangfelvétele és egy másik szöveget, egy spontánul leírt búcsúlevelet is találtam Tim Nugent- Head – Pierre-rel közös barátunk – blogján „Pierre lencseleveséről”, akkor megnéztem. Ez a búcsúlevél szintén nagyon inspiráló volt, furcsa és őszinte, még a recept is belekerült. Aztán kaptam még egy értékes hanganyagot is, Pierre által felmondott Baudelaire-verseket a lányától, és összeállt a kép. Hirtelen a felvétel a három narratív anyag mellé rendelődött. A videóból önmagában nem derült volna ki mindaz, amit átéltem, amíg rohantam a hídon, mert az tényleg minden volt, ami köztem és Pierre közt történt, plusz az a félelemmel vegyes halál-várakozás sem, amit egy ideig még magamnak sem vallottam be.
   Már készítettem az anyagot, miközben rájöttem, hogy itt valójában hármasságok vannak. Három fotó, ami bemutatja az ő hangulatait, három tér, három videó, három preparált festmény. De nem ragaszkodtam a háromhoz, mint valami varázsforgatókönyvhöz, egyszerűen valahogy így jegecesedett ki ez az egész gondolatkör.
 
 Enteriőrfotó Forgács Péter Megtörtént, holott nem követtem el... című kiállításán – középső szoba
 
A kiállítás kísérőszövege totális installációként határozza meg a kiállítást, valóban az?
Ha totális installációként nézem az egészet, akkor ez olyan, mint egy lakásszínház és annak különböző szobái, benne a szelektált, leltárszerű kép- és tárgykompozícióval, ami Pierre-ről és Pierrot-ról szól. Lakásszerű az előszoba a fóliával takargatott családi képekkel és a tükörrel. A Molnár Ani Galéria egyébként is lakásgaléria. Az installációimban pedig mindig van ilyen pszeudokomfort, úgyhogy nekem végül is ez a helyzet kedvez. Szeretem a szobaszerűt. Volt „parasztszoba installációm” (Magyar Videó Konyha Művészet) a Sub Voce című kiállításon 1992-ben, ahol a konyha- szobában fűtégla, bútorok, képek és egy zen-tévé volt. Newcastle upon Tyneben is csináltam egy videoinstallációt (A szobám esete, 1992), egy bizarr osztott szobát, amiben a két oldal között volt egy kulturális hasadás: egy vályog, tapasztott mesa teret és egy angol kispolgári zónát hoztam létre. A kórházi installációm esetében (Pre-Pro-Sec- Tura, 1996) is ilyen kórházterem-miliőt csináltam. Hasonló bejárási rendbe lett szervezve ez az anyag, mint a Col Tempo, de belső okok folytán itt másként fókuszáltam. Itt az egész egy megfejtésre váró kompozícióvá vált, ahol a belső Pierre-Pierrot-narratíva kapcsolja össze a munkákat és a három teret. 
 
A Megtörtént, holott nem követtem el… egy nyilvános gyászmunka?
Hogy ez az egész gyászmunka, azt Rényi András is felvetette a megnyitószövegében. Én ezt egyrészt elfogadom, mert a gyászmunka az nem a meggyászoltról szól – ahogy Rényi idézte is Zigi Freudot –, hanem arról, hogy aki gyászol, az hogyan tudja a történteket feldolgozni. Egy eltávolítás. A szublimáció nagyon erős mélyítő, átvezető eszközöm nekem is. Mindannyiunkban benne él az életösztön- halálösztön paradoxon, ezért az a hasonlat, amit Rényi felhozott, szubsztanciálisan igaz: „kényszer alatt kellett cselekednem”, amíg ezt a kiállítást létrehoztam. Most úgy néz ki a műtermem meg a mellette lévő szoba, mintha gránátot dobtak volna be, a mindent felbolygató csinálásnak a nyomait nincs erőm most rendbe rakni. Teljesen ellepték azok a tárgyak, eszközök, félig megcsinált dolgok és emlékeztetők, amelyek mind – mint egy nagy örvényben – itt kavarogtak, és amelyeket mint lehetőségeket megfontoltam a különböző munkastádiumokban. Ez olyan, mint az álomproblematika. Egy rövid álom során is rengeteg kép merül fel az emberben, amiből nagyon kevés marad meg utána. Itt is ez a helyzet: kikerült a kiállítótérbe az, ami beépíthető volt ebbe a furcsa struktúrába, ebbe a totális installációba. A „maradék” itthon maradt.
 
Forgács Péter: Magyar Videó Konyha Művészet, 1991, a Sub Voce című kiállításon, Műcsarnok, Budapest | Forrás: www.c3.hu
 
Forgács Péter: A szobám esete, videoinstalláció, 1992, Laing Art Gallery, Newcastle upon Tyne | Forrás: Forgács Péter
 
Forgács Péter: PRE*PRO*SEC*TURA, videoinstalláció, 1996, a pillangó-hatás című csoportos kiállításon, Műcsarnok, Budapest | Forrás: www.c3.hu
 
Most dolgoztál először ilyen flow-ban, vagy máskor is ez a munkamódszered?
Általában az elmúlt húsz-harminc évben így születtek a dolgok, a filmek, a performanszok, a korábbi installációk. Mindegyiknek van egy láthatatlan, de szenzuálisan és fogalmilag megközelíthető középpontja, amihez ezek a dolgok gravitálnak és ahogy egymáshoz viszonyulnak. A biennálén bemutatott totális installációm, a Col Tempo is ilyen erős központi gondolatsor köré szerveződött. Nagyon nehéz ezt megtalálni, utólag viszont fel lehet ismerni a drájvot. Amikor mániákusan érdekel valami. A „művészi terméket” szerintem a mánia felől kell megközelíteni. Miért azt festi például Reigl Judit, amit fest? Mi a fene kényszeríti őt arra, hogy azt fesse? Nyilván ugyanaz, a drájv.
 
„Megtörtént, holott nem követtem el, és nem történt meg, holott elkövettem.” – Pilinszky Merénylet című verse lett a kiállítás címe és mottója. Te választottad?
Igen. Ezt egyszer már idéztem egy filmemben (Az örvény – Privát Magyarország 10., 1996), mert ez a mondat valahogy megragadja azt, hogy az egészben jelen van a képzeletem. A képzeletemben megtörtént dolgok és a valóságosan megtörtént dolgok paradoxona ez, mint a heideggeri felvetés, a létbe vettetés, és hogy mit csinálok a létemmel. Ugyanez a gondolat, hogy valahova vettetve vagy és egy életet kell megcsinálnod, úgy, hogy megfelelj azoknak a normáknak, amelyek emberileg fontosak, ez sugárzik Hajasból, Kertész Imréből, Nádas Péterből, Petriből vagy Borbély Szilárd munkáiból is. Komolyan kell venni. Az installációim gyakran személyesek. A filmekben inkább mások története mögött latolgatom a lét lehetőségeit, a megértést és a kiszolgáltatottságot azoknak a véletleneknek a mentén, amiket utólag, megtörtént múltként, már „logikus” (életdramaturgiai) eseménysorozatnak látunk. Pedig nem az. A Pilinszky-vers a legfeszítettebb módon mutat rá a halálra: megtörtént, holott nem követtem el – ugyanis életünkben igen kevés dologra vagyunk igazán hatással, de tesszük a dolgunkat.
 
Említetted, hogy az installációid általában személyesek. Valóban több munkád esetében összeér a saját személyes múltad mások, a közvetlen környezeted múltjával. A mostanihoz hasonló mértékű személyes érintettség azonban kevés munkádat jellemzi.
Bizonyos munkákat föl tudok hozni, amelyekben ugyanez az érintettség megvan. Kétségtelen, hogy a Bálnában bemutatott installációm például nem ilyen volt, az a nagy bálványról – Übü királyról – szólt, aki csak rombolás útján képes (a szahar!) terjeszkedni. A Dunai Exodus sem ilyen. De például az A KASZT Ó! című triptichon installáció személyes. ’97-ben a Budapest Galériában mutattam be, és később egy önálló videót is összeraktam belőle: három kép – egyben. Nagyon hatékony munka, R. D. Laing pszichiáter-költő Csomók (Knots) című verseskötetéből idéztem az alapszöveget egy családtörténethez, ami kissé utal a saját emlékeimre. Egyébként nagyon fura ez a történet, a főhősök – apa, anya és gyerek – teljesen elbeszélnek egymás mellett. Az Álom inventáriumban megjelenő álmok is nagyon szorosan kapcsolódtak hozzám. Paradox módon, elválasztom ezeket a médiumokat, az installációk az én szememben valahogy mindig egy személyes gondolat vagy érzés körül forognak – nem mondom, hogy mindegyik. Ez a kiállítás igyekezet arra, hogy megértsem a „Pierrot létemet”. Pierrot-nak a haláltól és Pierre-től sincs elegendő távolsága, ezért ezeket a műveket teremtettem közéjük. Ezen az eltávolításon munkálkodom, emiatt talán megállja a helyét Rényi megfigyelése. Elsodort a barátom elvesztése, és ez fontos, de nem nyom nélkül tűnt el. Sokáig fogok rá gondolni, mint egy sikertelen mentési kísérlet eredménytelenségére. Mindezek ellenére én mégis úgy érzem, hogy ez az egész több lett, mint gyászmunka, mert azok, akik nem élik át ezt a fajta Püthia megjósolta történést, azoknak ott vannak a saját asszociációik.
 
Enteriőrfotó Forgács Péter Megtörtént, holott nem követtem el... című kiállításán – középső szoba 
 
Megtörtént, holott nem követtem el...
Forgács Péter kiállítása a Molnár Ani Galériában
2015. február 13-tól április 10-ig