Valóban, még ma is van valami szürreális abban, ahogy a klasszikus vöröstéglás házakkal teli város parkjában egyszer csak a díszes kis tizenötödik századi palazzo elé ér az ember. Az 1902-es épülethez pár éve Renzo Piano tervezett modern üvegszárnyat. Belépve kezdhetjük a kerttel, amibe az évszakok változásai szerint aktuális virágágyásokat és kompozíciókat telepítenek, de nagyon visszafogottan, így megmarad nyugodt, meditatív területként, kedves padokkal és régi fákkal. A múzeum sok vitát vált ki tudományos szakmai körökben, mert a termek és tárlók elrendezése vállaltan szubjektív, és a korszakok, műfajok szigorú tagolása helyett a személyes társítás dominál. Én igencsak ünneplem, hogy színek, motívumok vezetnek egyik tárgyról a másikra, mert feltételezhetően emiatt is kerültek a kollekcióba, hogy Isabella fejében összekapcsolódtak a német oltárdíszek az indiai tálakkal, a francia kárpitok a marokkói csempékkel. Értelemszerűen persze komoly blokkokban találjuk a tematikus anyagokat, de ezektől a finom játékoktól, váratlan egymás mellé helyezésektől őrizte meg az anyag alapítójának személyét. A termekben tilos fényképezni, ellenben annyira felkészült teremőrök válaszolnak a kérdésekre, mintha mind távoli családtagként mesélnének Isabella néni választott kedvenceiről. A ház, bármilyen banálisan hangzik, a művészet szeretetéről szól. Elvben minden múzeum, de itt a már említett és végrendeletben rögzített minden-marad-a-helyén személyesség, a tudni akarás, kíváncsiság, szenvedély különösen erősen érezhető. Mielőtt elérnénk a termekig, egy nappali jellegű tér fogad, színes kanapékkal, fotelekkel és egy teljes falat megtöltő könyvespolccal, tele művészeti albumokkal és magazinokkal. Órákig el lehet itt ücsörögni, hozzáolvasni a látottakhoz vagy csak bámulni a kertet. Étterem és kávézó is van, szintén az épp vörös és sárga koronájú fákra néző üvegfalakkal. Egy férfi éppen anyukáját hozta el ebédelni, és mindenki odasereglett, amikor a pincérek, akik a süteményeket tálalták asztalukra, csodás minikoncertet énekeltek a kilencvenedik születésnapját ünneplő, megilletődött néninek. Volt sírás-rívás-tapsolás, azt mondhatom.

 

 

   És visszatérve a nyitókérdéshez, az űrből jött-e a ház?, bizonyos szempontból igen, abból az űrből és fájdalomból, amit Isabella kétéves korában, tüdőbajban meghalt kisfia hagyott maga után. Orvosai kifejezett tanácsára kezdett még a korábbinál is sokkal többet utazni és ezekről az utakról minél több műtárggyal hazatérni. Maga a gyűjtés nem ekkortól kezdte érdekelni a New Yorkban, 1840-ben, írországi textil és bányászati befektetésekből megvagyonosodott családba született Isabellát. Ő volt a legidősebb gyerek a négyből és az egyetlen, aki megérte a felnőttkort, szülei őrült szeretettel csüngtek rajta. Magántanárok jártak hozzá, magániskolában tanult New Yorkban, majd tizenhat évesen Párizsba küldték, hogy ami rés még maradt e tudáson, ott befoltozódjék. Ebben a két évben szüleivel gyakran utazott Olaszországba, ahol valami olyasmi örvényszerű élmény történhetett vele, mint Mihállyal az Utas és holdvilágban, letaglózta a reneszánsz, az építészet, a művészet korábban nem tapasztalt sűrűsége. Ezeknek az utaknak feltételezhetően komoly szerepük volta múzeum létrejöttében. Egy barátnője visszaemlékezéséből tudjuk, Isabella azt mondta, ha majd egyszer úgy örököl, hogy maga döntheti el, mit kezdjen vele, olyan házat szeretne, amilyet Milánóban látott, telis-tele festményekkel és műtárgyakkal, hogy az emberek jöhessenek és élvezzék. Hogy miért izgatta a múzeum létrehozása, átadásakor így válaszolt egy újságírónak. „Fiatal ország vagyunk, nemigen volt módunk gyönyörű tárgyakat, képeket, műveket látni. Rájöttem, a legnagyobb hiányt a művészet terén szenvedjük. Úgyhogy, ha lehet, erre tenném fel az életem.”

   Visszatérve Európából hozzáment párizsi iskolatársa, Julia Gardner bátyjához, John L. Jackhez. A Gardnerek impresszív vagyonát tengeri kereskedelem, vasúti befektetések, bányák, malmok adták. New Yorkban esküdtek és Bostonba költöztek, egy elegáns vöröstéglás házba a város új és divatos negyedébe, Back Bay-be, a ház Isabella apjának nászajándéka volt. Három év múlva született meg fiuk, Jackie, akit tüdőbajban vesztettek el, ezt később több vetélés követte, majd az orvosi tanács, miszerint a letargiába esett Isabellának erőteljes környezetváltozásra van szüksége.

 

 

   A Gardner házaspár utazásai skandináv, orosz, olasz és francia tájakra valóban jót tettek, a fiatal nő energikus természete és életigenlése visszatért. Úgyhogy megtartották e szokásukat, és Isabella útinaplói szerint Egyiptom, Núbia, Palesztina következett, tobzódtak az idegen kultúrák, sajátos helyi képzőművészet és építészet élvezetében, megnézték Athént, voltak Bécsben, Nürnbergben és Münchenben. Boston decens, viktoriánus közegében Isabella feltűnő, megosztó jelenség volt, különc, eredeti nő, aki izgalmas emberek társaságát kereste.

   Vonzotta az intellektuális, művészeti elit, köreibe tartozott a nőjogi aktivista és költő Julia Ward Howe, Sarah Orne Jewett írónő, aki sose ment férjhez és egy fiatalon megözvegyült irodalmárnővel élt és olvasott élete végéig. Henry James, aki bevallottan Isabelláról mintázta leghíresebb regénye, a Portrait of a Lady főhősnőjét, Isabel Archert. John Singer Sargent, az amerikai impresszionizmus fő alakja – cikkünk a 30. oldalon –, akinek Isabella húsz éven át biztosított műtermet a múzeumban és gyakorlatilag megalapozta a festő karrierjét, William James pszichológus, de Whistler is. A különös-fantasztikus novellaíró, F. Marion Crawford, aki elhívta a híres Harvard-professzor, Charles Eliot Norton előadásaira, melynek hatására könyvritkaságokat és kéziratokat kezdett gyűjteni.

   

 

   Szalonesteket, felolvasásokat, vacsorákat rendezett, meghívott előadói inspirációi hatására pedig újabb utazásokra indultak Japánba, Kínába és Indiába. 1884-ben ismét Velencébe látogattak, ahol Isabella nemcsak új művészeket ismert meg, de rájuk hallgatva további műtárgyvásárlásokba kezdett. Évtizedes barátsága a reneszánsz-szakértő Bernard Berensonnal tanácsadói minőségbe váltott, és az általa hitelesnek minősített festmények elkezdtek áramolni a fenséges művekkel addigra már szépen telerakott otthonba. Amikor Isabella megvásárolt egy 1629-es Rembrandt-önarcképet, világossá vált, ideje lenne csinálni egy rendes múzeumot.

   Boston napfényes, csodásan kialakított parkja, a Fenway lett a helyszín, és eldöntötték, olyasmi velencei palotát szeretnének, amilyenekben olyan sokszor voltak, nagy szalonokkal, grandiózus belső kerttel, intim lakterekkel. 1898 decemberében azonban Jack Gardner szívinfarktust kapott és azonnal meghalt. Isabella a váratlan csapást feldolgozandó teljes lényével belevetette magát az építkezésbe, létrákra mászva ellenőrzött minden részletet, falfestékek színét egyeztette, részt vett a tárlók kialakításában és a kert tervezésében. 1903. január 1-jén zárt körű megnyitópartira hívta vendégeit, a koncertet a Bostoni Szimfonikus Zenekar adta. Egy hónappal később a közönség előtt is megnyílt a ház, benne több mint 2500 műtárgy, rajzok, nyomatok, bútorok, üvegtárgyak, festmények, könyvek, kéziratok és kerámiák a világ minden szegletéből.

   Isabella mindeközben a kor társasági és pletykalapjainak kedvenc témaadója volt, pedig voltaképp nem csinált semmi különöset, csak igyekezett olyan emberekkel időzni, akik nem untatták, határozott ízlése volt és függetlenítette magát a társadalmi elvárások, illemkódexek előírásaitól. Mondjuk az kétségkívül erős lehetett, amikor 1912-ben a Bostoni Szimfonikusok szuperformális koncertjére fehér fejpánttal érkezett, melyet a város azóta is imádott baseballcsapatához intézett „Oh, you Red Sox” sikoly díszített, mert legyőzték a nagy rivális New York Giantset. Beszámolók szerint ez szinte pánikot okozott, de hát csak elült a terem zsivaja és kezdődhetett a zene.

 

 

   És a zene szólt is, egészen 1919-ig, az első sztrókig, ami részlegesen lebénította, de visszafogott társasági életet, barátok látogatását még lehetővé tette. 1924-ben halt meg. Egyrészt gyűjteménye és a múzeum révén él tovább, de olyan imádni való, múzeumi gyakorlattól idegen döntések is őrzik öntörvényű karakterét, mint hogy az Isabella nevű látogatók ingyen léphetnek be, sőt évente rendeznek nekik Calling All Isabellas óriáspartit, és aki Red Soxrajongói öltözékben jön, kap húsz százalék kedvezményt. Folytatják támogatási politikáját is, melynek a Szimfonikusok, a helyi állatkert, kórházak, irodalmi társaságok, gyerekvédelmi alapítványok, fogyatékosokat segítő szervezetek, állatvédők a kedvezményezettjei. Szerencsére nem érte meg, amikor 1990 márciusában rendőröknek öltözött betörők megkötözték a személyzetet és elraboltak tizenhárom művet, ötszázmillió dollár értékben. Az eltűnt Degas- és Rembrandt-képekről azóta sincs sok hír, nemrég jutottak el oda, hogy azonosítsák a feltételezett elkövetőket – ők az egyetlenek e földön, akik bármit is alakítottak a múzeum eredeti elrendezésén. Ahova belépve, a központi bejáratnál Isabella ars poeticája fogadja a látogatót, „C’est mon plaisir”, vagyis örömömre szolgál. A mienkre is.

 

 

A cikk megszületését támogatta: Richter Gedeon.