Technikai tökély és időtlen esztétika

Charles és Ray Eames a Vitrában

Lépold Zsanett

A jó dizájner olyan, mint a figyelmes házigazda: lépten-nyomon követi vendégei igényét. Valahogy így írható le az a gondoskodás, amely az Eames páros tervezőszemléletét jellemezte. A 20. század egyik legkedveltebb formája, a kagylószék is folyamatos evolúción ment keresztül. A légies, ívelt ülőfelület idomul a testhez és a környezethez: legyen szó nappaliról, étkezőről, irodáról vagy akár múzeumi kiállítótérről. A kagylószékek az alkalmazkodóképesség és a tervezés állandó, dinamikus folyamatának metaforáiként a mai napig üdítően hatnak, vitathatatlan, hogy van helyük a kortárs bútordizájnban.

Az Eames házaspár ikonikus fotója spontán keletkezett. 1946-ban egy irodai fotózásra barátjuk Velocette motorkerékpárral érkezett. Charles és Ray hirtelen ötlettől vezérelve felpattant a járműre, a társaság pedig megörökítette a rögtönzött szituációt, © Eames Office LLC


Az elmúlt évtizedekben a képzőművész mint magányos géniusz romantikus mítoszához hasonlóan – csak talán pragmatikusabb szempontrendszer alapján – az alkalmazott művészetek, az építészet vagy dizájn területén is kibontakozott egyfajta sztárkultusz. Kevesebb szó esik azonban arról, hogy ezeken a területeken a zseniális ötletek megvalósításához milyen fegyelmezett csapatmunkára van szükség. A dizájntörténetben számos kreatív együttműködésre találunk példát, akár évtizedeken átívelő személyes szövetségek formájában is. Az Eames házaspár, Charles Eames és Ray Kaiser kapcsolata azonban még e példák között is különlegesnek számít. 1941-ben találkoztak, és alig egy évvel megismerkedésük után már együtt éltek és alkottak. Charles az építészeti tanulmányainak köszönhetően rendkívüli technikai képzettséggel rendelkezett, míg Ray tévedhetetlen szín- és kompozícióérzéket alakított ki a festészeti, illetve divattervezési képzések során. Az Eames nevet hallva legtöbben a műanyag ülőfelületű kagylószékekre asszociálnak. Nem véletlenül, hiszen az ikonikus szék máig jelen van a lakberendezésben és számos új fejlesztés kiindulópontját jelenti. Pályafutásuk azonban egy másik innovatív anyaggal, a hajlított falemez alkalmazásával indult.

Bal oldalon: Charles and Ray az Eames-ház nappalijában, 1958, © J. Paul Getty Trust, Los Angeles Fotó: Julius Shulman. Jobb oldalon: a Case Study House nº 8 néven is ismert kaliforniai Eames-ház, 1950, © J. Paul Getty Trust, Los Angeles Fotó: Julius Shulman


Charles Eames 1938-ban Eero Saarinennel kezdett dolgozni egy furnérlemezből készült szék fejlesztésén, de a folyamatot félbeszakították a második világháború eseményei. A fémhiány ekkoriban jelentős gondokat okozott az USA-ban, még a kórházak is szűkében voltak a különböző orvosi eszközöknek. A furnért mint jolly jokert az Eames házaspár javasolta: a könnyű és olcsó anyagból az amerikai haditengerészet számára rögzítősín-prototípust készítettek, amely sokkal praktikusabbnak bizonyult, mint a már használatban lévő fémváltozat. Ötletüket 1941-ben szabadalmaztatták; a sikeres együttműködés hozadékaként pedig hozzáférést kaptak az Egyesült Államok kormányának további technológiai fejlesztéseihez, többek között az újonnan előállított vízálló ragasztókhoz is, amelyeknek köszönhetően számos korábbi tervezői problémát egy csapásra sikerült megoldani. Az Eames-iroda saját gyártóberendezéseket hozott létre, amelyekkel tökéletesíthették több éve kigondolt furnérformázó technikájukat. Az ergonomikus forma a lemezrétegben számos íves nyílást tartalmazott, amelyek kiegyenlítették a görbületekben jelentkező felületi feszültséget. A hadiipar technológiai újításai „mellékesen” a bútortervezés forradalmasításához járultak hozzá.

Bal oldalon: a The Toy a Life magazin 1951. július 16-i számában. Középen: Ray Eames a The Toy korai prototípusával kísérletezik az Eames-ház teraszán, 1950, © Eames Office LLC. Jobb oldalon: Charles Eames és a House of Cards építőjáték, 1952, © Eames Office LLC


A háborút követően az amerikai gazdaság hatalmas lendületet vett, az automatizálás és a tömeggyártás pedig gyökeresen megváltoztatta a termelés volumenét. Amerika az újjáépítés, gyártás, tervezés és fogyasztás lázában égett. A gazdasági fellendülés kihatott a mindennapokra, az emberek közvetlen környezetére; a kertvárosokba költözött tehetős polgárság új típusú, modern tárgyakkal akarta berendezni lakását. Az Eames-bútorok nem véletlenül váltak a jómódú középosztály státuszszimbólumaivá, egyszerre voltak stílusosak és funkcionálisak; úttörő esztétikát rendeltek a modern élethez. Tervezőszemléletük három alappillére: a legjobb termékek eljuttatása a legszélesebb közönségréteghez a lehető legolcsóbb módon. A problémák felismerésén, az arra reagáló formatervezésen és a tömeg-gyárthatóságon alapuló megoldásokkal bizonyították, hogy a jó dizájn széles körben elérhető. A hadiipari fejlesztések eredményeinek további felhasználásával új módszereket dolgoztak ki a furnérlemezek ragasztására, és számos anyag kipróbálásával sikerült megoldaniuk az anyagok összeillesztésénél keletkező esztétikai problémákat. Ezekben a kísérletekben különböző típusú ragasztókat és gumilemezeket alkalmaztak az egyes székek alkotóelemei közötti kapcsolatok optimalizálására. Az 1946-ban kidolgozott – két sajtolt ülőelemből és fa-, később fémlábakkal készített – székkel (Molded Plywood Lounge Chair) indult együttműködésük a Herman Miller céggel. A negyvenes évek végén már műanyaggal borított üveggyapot variációval kísérleteztek. Az első, műanyagból készült, tömegárunak számító bútordarabjuk volt a már említett, híres kagylószék, melynek ülése és háttámlája egyetlen formázott egységből állt. A kagylószék könnyű, tartós, egyszerűen tárolható, de ugyanez jellemezte a rétegelt falemezekkel készült székeik, asztalaik és tárolóberendezéseik mindegyikét. 1958-ban piacra dobták az alumíniumból készült székcsoportot, négy évvel később pedig a csoportszékekkel vívtak ki nemzetközi elismerést. Az Eames-bútorok az otthonok mellett meghódították az irodák enteriőrjeit is, a kifinomultság, a dinamizmus jelképeivé váltak, mindenekelőtt az 1956-os klubfotel (Lounge Chair No. 670), amit töretlen népszerűsége miatt ma is forgalmaz a Herman Miller és a Vitra.
1949-ben épült kaliforniai házuk egyszerre volt a házaspár otthona és kísérleti terepe, nem mellesleg az építészettörténet egyik mérföldköve. Az épület a Case Study House Program részeként született, amelyet John Entenza, az Arts and Architecture magazin szerkesztője kezdeményezett, hogy előmozdítsa a modern kor technológiáját kihasználó, megfizethető, ugyanakkor masszív szerkezetű lakások új modelljeinek kifejlesztését. Az eukaliptuszfák ligetében álló ház és stúdió egy domb tetejére épült a Csendes-óceánra néző kilátással. A Case Study House nº 8 néven is ismert épület két egységből áll, ahol a lakóteret a munkaterülettől udvar választja el. A kevesebb, mint egy év alatt megépített kísérleti lakásnál előregyártott acélelemekkel és tömeggyártott termékekkel dolgoztak. Ez a konstrukció mind a rövid építési időt, mind pedig az előregyártott ipari anyagok lakókörnyezetben való felhasználását tekintve egyedülálló kezdeményezésnek számított. A lakás új megvilágításba helyezte a modernizmus emberi oldalát: a szikár egyszerűségtől elrugaszkodva az otthonos harmónia jellemzi. Szó sincs a funkcionalizmus aszketikus sivárságáról, az enteriőr – amely idővel egyre zsúfoltabbá vált – a kísérletezés evolúciójának lenyomatát őrzi. A nº 8-ban a munka és a magánélet elválaszthatatlanul összefonódott: itt fényképezték saját bútoraikat, forgatták reklám- és oktatófilmjeiket, és itt fogadták a vendégeket. Saját házuk mellett terveztek otthont többek között a már említett John Entenzának, Max de Pree-nek, valamint a filmrendező Billy Wildernek is.
Az enteriőr arról is árulkodik, mennyire lenyűgözték Ray és Charles Eamest a különböző népi kultúrák tárgyai, amelyeket utazásaik során előszeretettel gyűjtöttek. Az új életet hirdető modern épületet elárasztották a hagyományos használati és dísztárgyak, amelyek a nagy kollázs részeként olvadtak be a lakótér egészébe. Számos belsőépítészeti munkájukban saját terveiket kiegészítve is alkalmazták a népművészeti tárgyakat, segítségükkel eklektikus, mégis harmonikus elrendezéseket alkottak. A tárgyak tervezése, gyűjtése és megjelenítése kiemelten fontos szerepet játszott az Eames-univerzumban, beleértve a gyerekeknek szánt alkotásaikat is. Az egyik leghíresebb bútoruk a lányuknak, Lucia Eamesnek tervezett elefántszék lett, a játékosság és funkcionalizmus mesteri ötvözete. Ismertsége ellenére évtizedeken át csak az eredeti, hajlított furnérlemezből készült prototípus létezett (ami máig a család tulajdonában van), csak 2007-ben dobta piacra limitált szériában a Vitra.

A műanyag kagylószékek variációinak reklámfotója a Herman Miller katalógusában, 1952, © Herman Miller Archives


Tavaly óta a kínálat része – igaz, a mostaniak már műanyagból készülnek. A színes, mintás papírsárkányok és a grafikai precizitással készült maszkok mind az Eames-játékgyűjtemény részét képezték, és kiindulópontként szolgáltak a későbbi játéktervekhez. Az ötvenes években készült el a szerényen csak A Játék (The Toy) nevet viselő alapdarab. A moduláris építőkészlet színes panelekből, rudakból és faékekből áll, amelyek segítségével tetszőlegesen építhető repülő, torony vagy sátor – a lehetőségeknek csak a gyerekek fantáziája szab határt. Az Eames házaspár szemében a játékok a mindennapi bútorainkkal azonos értéket képviseltek, melyek ugyanolyan figyelmet is érdemelnek (játékterveiket egyébként a felnőtteknek is ajánlották). A konstrukciós rendszer a kísérleti lakások előregyártott paneljeit, színes tábláit és könnyű acélszerkezetét modellálta kicsiben. A korai Eames-filmek – a Tops vagy a Parade – is elsősorban a gyerekeknek készült: festett díszletek előtt felvonuló játékokat, színpompás, forgó búgócsigák koreográfiáját, illetve babák és játékszerek egyvelegét sorakoztatják fel. Az ötvenes évek közepén újabb kaland következett. Charles Eames 1955-ben, a New York-i MoMA The Textiles and Ornamental Arts of India kiállítása kapcsán találkozott Pupul Jayakarral, az indiai kézműves hagyományokról szóló írások szerzőjével, az Indian Handlooms and Handicrafts Export Council alapítójaként ismert aktivistával, amivel egy életre szóló barátság és termékeny együttműködés vette kezdetét. Hamarosan közelebbről is megismerkedhettek az indiai formatervezés világával: a kormány meghívta Eameséket, hogy olyan dizájnprogramot dolgozzanak ki, amely elősegíti a kis iparágak fejlődését. Felismerték, hogy a fogyasztási cikkek minősége fokozatosan romlik, ezért új tervezői attitűdre van szükség, amely javítja a gyártás hatékonyságát. 1958-ban három hónapot töltöttek Indiában, hogy megtalálják a problémák gyökerét és ajánlatot tegyenek egy új képzési program létrehozására. Tanulmányban összegezték a látottakat és kidolgozott javaslataikat (Charles and Ray Eames: The India Report). A leírtak nem is maradtak eredmény nélkül: 1961-ben az indiai kormány létrehozta a National Institute of Designt, amely az ipari formatervezés és vizuális kommunikáció kutatására és képzésére irányuló autonóm intézményként kezdte meg működését.

Bal oldalon: Frances Bishop, Robert Jacobsen és Ray Eames az emberi formát lekövető La Chaise széket tökéletesítik, 1948, © Eames Office LLC. Középen: Ray Eames az egyik pihenőszék kísérleti darabját teszteli, 1946, © Eames Office LLC. Jobb oldalon: Charles Eames a Lounge Chair No. 670-es legendás klubfotelben pózol egy reklámfotó erejéig, 1956, © Eames Office LLC


Életművük sokszínűségét és gazdagságát tekintve talán meglepően hangzik, hogy a házaspár által tervezett leghíresebb bútorok és épületek viszonylag rövid időszak, mindössze másfél évtized alatt készültek. Az 1950-es évek elejétől kezdve figyelmük egyre inkább a kiállításokra, az új installációs lehetőségekre, a filmekre és a multimédiás berendezésekre irányult; az Eames házaspárt ma már az információs korszak úttörői közé soroljuk. Több mint 100 rövidfilm köthető a nevükhöz, az 1960-as évektől ezek készítése vált az Eames-iroda fő tevékenységi körévé. A filmeket kezdetben az alkotások és tervezési koncepciók, a dizájn, a művészet, a tudomány és a technológia területeinek megismertetésére és megértetésére, ötvözésére szolgáló közvetítőeszközként alkalmazták, de hamar felfedezték benne a tudás terjesztésére alkalmas ideális médiumot.
1959-ben a moszkvai Szokolnyiki Parkban került sor az amerikai ipar nagyszabású bemutatkozó kiállítására (American National Exhibition), melynek talán leghíresebb eseménye Hruscsov és Nixon úgynevezett „konyhavitája” volt. Erre a kiállításra készült a Glimpses of the U.S.A.: a grandiózus filminstalláció hét képernyőjén az „egy nap az Egyesült Államok életében” jelmondatot vizualizáló kockák peregtek. Kilenc perc a tipikus munkanapról, három pedig az átlagos hétvégéről szólt; a vizuális élményhez például Buckminster Fuller – a háttérben feltűnő – geodetikus kupolájának lenyűgöző látványa is hozzájárult. Az Eames házaspár a technológia modern csodáját arra használta, hogy megmutassa a tengerentúli közönségnek (Szovjetunió), hogy az ellenség (USA) nem szörnyeteg, és éppolyan hétköznapi gondok foglalkoztatják az embereket ott is, mint bárhol másutt a világon, és ezzel párbeszédet kezdeményezzen a két szemben álló fél között. Számos amerikai kiállítás munkálataiban részt vállaltak, dolgoztak többek között az 1964–65-ben megrendezett New York-i világkiállításon, ahol Eero Saarinen és Charles Eames alakította ki az IBM-pavilon koncepcióját. Ez volt talán az Eames-iroda legnagyobb és legimpozánsabb vállalkozása: ők feleltek a kiállításokért, a grafikáért és a filmekért. Az IBM-pavilon minden eleme az ember és a gép információfeldolgozó és -értelmező módszerei közötti hasonlóságokra kívánta felhívni a figyelmet, és azt hirdette, hogy a számítógépek jövőnk szerves részét képezik.

Bal oldalon: az 1959-ben a moszkvai Szokolnyiki Parkban bemutatott Glimpses of the U.S.A. installáció hét képernyője, © Eames Office LLC. Kobb oldalon: az IBM pavilonjának egyik fő attrakciója, a Think, egy hatalmas, tojás alakú szerkezetben elhelyezkedő, többcsatornás vetítéssel lenyűgözte a látogatókat, 1964–65, © Eames Office LLC


A Vitra Design Museum, amely egyébként a legnagyobb múzeumi gyűjteménnyel rendelkezik az Eames-iroda tervezte bútorokból, idén a házaspár sokoldalú életművét négy párhuzamosan futó kiállításon mutatja be. Nemcsak a gyerekjátékoknak szentelnek külön tárlatot, hanem például az eddig kiállításon sosem szereplő filmekből is átfogó válogatást nyújtanak. A csaknem 500 kiállítási tárgy között komplett enteriőrök, makettek is láthatók az Eames-háztól az IBM egykori pavilonjáig.

 

An Eames Celebration, Vitra Design Museum, 2018. február 25-ig.

Charles & Ray Eames. The Power of Design, Vitra Design Museum

Ideas and Information. The Eames Films, Fire Station Play Parade

An Eames Exhibition for Kids, Vitra Design Museum Gallery

Kazam! The Furniture Experiments of Charles & Ray Eames, Vitra Schaudepot