Keleten a helyzet

Keserű Luca

Még március 7-ig látható  a Ludwig Múzeumban a Keleten a helyzet című  videó-válogatás, amelynek alapjául az úgynevezett Transitland-projekt szolgált. A projekt két magyar résztvevőjével, Kálmán Ritával és Stepanović Tijanával – akik egyben a kiállítás kurátorai is voltak – Keserű Luca beszélgetett.

Mi volt a kiindulási pontja a közelmúlt közép-és kelet európai videoművészetét feldolgozó  Transitland projektnek?

S. T.: A projekt a szófiai InterSpace megkeresésével indult. Ők vetették fel, hogy volna-e kedvünk közreműködni egy közép-és kelet európai digitális videoantológia létrehozásában. Azonnal tudtuk, hogy ez egy nagyon jó lehetőség, hiszen a videoművészet fontos része a kortárs művészetnek, de egyelőre nincsen megfelelően feldolgozva a régióban – így ez szakmai szempontból abszolút hiánypótló kezdeményezés, melyben a Ludwig Múzeum nemzetközi projektekkel foglalkozó irodája, az ACAX (Nemzetközi Kortárs Képzőművészeti Iroda) végül főszerepet vállalt. Azért is tartottuk különösen fontosnak a felvetést, mert a Ludwig Múzeum egyre nagyobb hangsúlyt fektet a kelet-és közép európai művészetre, valamint saját kiállítások létrehozására, ezért a Transitland maximálisan az intézmény profilját erősíti.

Pontosan mikor keresett meg benneteket a szófiai partner?

K. R.: 2008 decemberében, nagyjából egy éve. A kiindulópont a digitális antológia megvalósítása volt a Kultúra 2007-2013 európai uniós keretprogram támogatásával. A projekt főszervezője mellett a berlini Transmediale volt a partnerünk, mely egy médiaművészeti fesztivál és videoművészettel foglalkozó, világszinten is jelentős szervezet. Első feladatunk az volt, hogy száz videoművészeti alkotást válogassunk össze a Transitland antológiába oly módon, hogy kilencvenöt 1989 és 2009 között készült, tehát már létező alkotás legyen benne, öt pedig új, kifejezetten a projekt keretében készült el – erre nyilvános pályázatot írtunk ki, mely egyik nyertese a Kis Varsó lett. Fontos eredménynek érezzük, hogy új munkák létrejöttét is támogattuk.   
 

Keserű Luca, Stepanović Tijana és Kálmán Rita


Hogyan fogtatok neki a válogatásnak?

K. R.: Először is a három együttműködő szervezet összeállított egy listát nagyjából  ötven művészeti szakemberről, akik akár a régión belül, akár azon kívül dolgoznak, de mindenképpen azzal foglalkoznak. Őket kértük fel tanácsadónak, azaz ők ajánlották a különböző videoművészeti alkotásokat. Ezek alapján egy közel háromszáz darabból álló kiinduló anyag jött létre. Így tulajdonképpen ötven ember tudását hoztuk össze.

Ebből a hatalmas anyagból ti választottátok már ki az antológiában véglegesített kilencvenöt munkát?


K. R.: Erre a feladatra nemzetközi zsűrit állítottunk fel, mely magyar résztvevője András Edit volt. Mivel őt kértük fel a Transitland című kötet szerkesztőjének, fontosnak találtuk, hogy találkozzon az összes munkával, legyen benne a folyamatban már a kezdetektől.

S. T.: Nagyon örülünk annak, hogy a rangos nemzetközi zsűri kifejezetten sok magyar kötődésű  művész alkotását tartotta érdemesnek arra, hogy bekerüljön a Transitlandba. A már említett Kis Varsón kívül Fogarasi András, Hámos Gusztáv, Kántor István, KissPál Szabolcs, Németh Hajnal, Nemes Csaba, Sugár János, Sólyom András munkái szerepelnek az antológiában.

A válogatás véglegesítését követő feladatot a novemberben megjelent kiadvány összeállítása jelentette?


S. T.: Így van. Rendelkezésünkre állt egy költségvetés, ami alapján szabadon határozhattuk meg a könyv tartalmát és formáját. Az eredeti terv egy száz oldalas katalógus megjelentetése volt, mely az antológiában szereplő alkotásokat mutatta volna be.  Mi viszont egy nagyobb léptékű dologra szerettük volna felhasználni ezt a kivételes lehetőséget. Bár íródtak fontos szövegek és áttekintő munkák is, de hiányzott egy friss, igazán jó, kelet-és közép európai videoművészettel foglalkozó, összefoglaló jellegű kiadvány. Így végül egy sokkal komplexebb dolog született: egy több mint 300 oldalas angol nyelvű tanulmánykötet, amire már régóta várt a szakma. A kiadvány emellett természetesen tartalmazza a száz alkotás leírását is.

K. R.: Mivel a felkérést tavaly decemberben kaptuk, az antológia összeállítására háromnegyed év, a kiadványra alig fél év állt rendelkezésre. Pont ezért vagyunk büszkék, hogy a mintegy húsz tanulmányból hat a mi felkérésünkre született, három pedig korábban csak eredeti nyelven jelent meg, így most először férhető hozzá angolul.

S. T.: Fontos volt, hogy ne az unalomig ismert szövegeket recikláljuk, ahogy az sokszor történni szokott, hanem újakat kutassunk fel, olyanokat, melyek korábban csak bolgárul, csehül vagy lengyelül jelentek meg, így korlátozott volt a hozzáférhetőségük. Ezért megkértük a tanácsadóinkat, hogy a videók mellett ajánljanak szövegeket is. Büszkék vagyunk rá, hogy olyan kiemelkedő szakembereket sikerült megnyerni az új szövegeket megírására, mint például Marina Grzinic, Zoran Eric vagy Boryana Rossa. A végeredményt szakmailag nagyon fontos kiadványnak tartjuk és szerencsére a visszajelzések is ezt bizonyítják.

Januárban nyílt meg a kiállítás, amire huszonegy videót választottatok ki. Mi volt a fő szelekciós szempont, mit tükröz a tematika?

S. T.: A kiállítás témája az az átmenetnek nevezett húsz év, mely során a régió totalitárius rendszerei elindultak a demokratizálódás útján. Ez egy nagyon komplex folyamat, így sok oldalról meg lehet közelíteni. Fontosak az olyan makrofolyamatok, mint a gazdaság- vagy a társadalmi szerkezet átalakulása, a történelmi-politikai kérdések. De minket elsősorban az átmenet szociálpszichológiai vetületei, a folyamatok emberi dimenziói érdekeltek. A történelem végülis emberi interakciók eredménye és egy olyan éles váltás, ami a nyolcvanas évek végén történt, nagyon kiélezett pszichológiai helyzeteket teremt. Ezért azt gondoltuk, hogy ez releváns és érdekes megközelítési mód. Hogyan váltotta fel a kezdeti illúziókat és olykor indokolatlanul nagy reményeket egyfajta kijózanodás és másnaposság? A különböző társadalmi csoportok és az egyének hogyan kezelik a konfliktusokat, illetve hová vezet a demokrácia alapját jelentő nyilvános vitára való képtelenség? Hova vezethet a nemzeti és vallási dentitások konfliktusa? Hogyan voltak folytathatóak az egyéni életutak a nagy átrendeződések közepette, és hogyan viszonyulunk a múltunkhoz? Mind olyan meghatározó kérdések, melyeket nem spórolhatunk meg feltenni.

K. R.: További célunk a videoművészet népszerűsítése volt a szélesebb közönség körében is, ezért nagyon fontosnak tartottuk, hogy a lehető legtöbb módon segítsük a látogatókat a műfajjal való ismerkedés során. A műleírások és a kísérőfüzet informatív és érthető megfogalmazásától kezdve olyan szempontok is fontosak voltak, mint például a kényelmes ülőalkalmatosságok, az orientációt elősegítő térkép, az alkotások pontos kezdési időpontjainak meghatározása.  Apróságnak tűnhet, de mégis nagyon fontos a megfelelő hőmérséklet biztosítása is, hiszen a látogatók reményeink szerint több órát töltenek el a kiállításban.

Szempont volt-e, hogy a kiállított művek reprezentálják a videó művészet fejlődési fázisait?

K. R.: Az 1989-től 2009-ig tartó időszak a videoművészet fejlődésének egy fontos szakasza, de ezt nem tartottuk elsődleges szempontnak, a videózás médiaművészeti vonala gyakorlatilag nem is szerepel a kiállításon. Mintahogyan azt sem volt szempont, hogy a kiállítás reprezentálja a régió országainak videoművészetét.

S. T.: Maga a téma volt fontos, és az, hogy éppen a videoművészet nyelvén keresztül jelenik meg. A hordozható videokamera megjelenése ugyanis egyre szélesebb rétegek számára tette lehetővé a mindennapi és társadalmi események azonnali rögzítését és terjesztését, vagyis egy kifejezetten demokratikus műfajról beszélünk. Ennyiben ráadásul segített is a szovjet modell információkontrolláláson alapuló stratégiáján léket ütni. Vagyis nemcsak a társadalmi események dokumentálásában, de a változások elősegítésében is nagy szerepe volt.

Milyen módon lehet hozzáférni a teljes Transitland antológiához, és mi lesz a sorsa a kiállítás bezárása után?

K. R.: A gyűjtemény számára létrehoztunk egy honlapot (www.transitland.eu), ahol utána lehet nézni mind a száz munkának. Ezen kívül készültek úgynevezett „jukeboxok”, mobil lejátszók, amelyekből egyet a Ludwig Múzeum könyvtárában helyeztünk el, ahol bárki számára hozzáférhető. Ezen kívül a kiállítás ideje alatt további két lejátszó áll az érdeklődők rendelkezésére a Fiatal Művészek Stúdiójában és a Józsefvárosi Galériában. Az ilyen együttműködéses projektek eredményei általában elég rövid ideig hozzáférhetők, mi azonban ügyeltünk arra, hogy ez az anyag még sokáig referenciaként szolgáljon, hozzáférhető legyen a kutatók, kurátorok és művészek számára.

A jövőben kiegészül-e az antológia új alkotásokkal?


K. R.: Ebben egyelőre nem gondolkodunk. Inkább a hozzáférés lehetőségeinek bővítésén fogunk dolgozni. Fontos szempont, hogy a fő események lezárulásával a kezdeményezés ne érjen véget. Több intézmény érdeklődik, melyek vagy a teljes gyűjteményt vagy különböző tematikus összeállításokat mutatnának be.

S. T.: Annak örülnénk, ha minél több kurátor és intézmény nyúlna hozzá az antológiához és a saját olvasatát és szempontjait érvényesítve hozna létre belőle más és más kiállításokat. Így mi is láthatnánk, hogy mi minden szűrhető még le ebből a száz darabból álló gyűjteményből.
 

A két kurátor: Stepanović Tijana és Kálmán Rita