Olajból festmény – Art Moszkva 2008

Kürti Emese

Fitzgerald híres mondata – „Tele van a hangja pénzzel” – ott lebegett előttem az Art Moszkva idei megnyitóján. Galeristák, művészek, gyűjtők és kritikusok, akik körül drága növendéklányok tömege hömpölygött, lenyűgöző piaci profizmussal bonyolították le az orosz kortárs művészeti élet legfontosabb, kicsit nemzetközi eseményét. És mint minden tökéletes, jól működő szerkezet, amely az ellenállás bármiféle fajtáját bedarálja, megmagyarázhatatlan, bamba jókedvre derítette a kívülállókat, és a maga oldalára állította a korábbi ellenzékieket. Úgy tetszik, megint fordulóponthoz érkezett az orosz művészet, nem minden előzmény nélkül.

Gyűjtő barátom röviden így foglalta össze a tizenkettedik vásár tanulságait a tavalyihoz képest: kevesebb a politika és a szex. Az a kevés, ami volt, mindjárt a bejáratnál jelentkezett. A belügyminiszter 2007-ben betiltotta a Blue Noses csoport videójának párizsi bemutatását a Szoc Art kiállításon, a reakciónak azzal az itthonról ismert kelet-európai logikájával, hogy „rossz hírét keltik az országnak külföldön”. A nyírfaerdőben csókolózó rendőrök látványa az orosz érzület és a hatalom együttes megcsúfolásaként érhette Alekszandr Szokolov hivatalát, nem beszélve Putyin, Lenin és Bush különös aktusáról. Itt, a reprezentáció állami kereteinek frusztrációjától megszabadulva, a művészet magánjellegű közterén a Blue Noses a kívánatosnál is ártalmatlanabbnak tűnt, és szimpla spektákulummá változott, politikai geggé, amelynek a veszélyessége, de még a művészi ereje is zéró. Arról nem is beszélve, hogy a sötét politikai utalások és a szexualitás összekapcsolása csak a nyugati politikai korrektség szándékoltan durva figyelmen kívül hagyása vagy a helyi macsó társadalom szabályainak az öntudatlan érvényesítése révén lehetséges. Erre a Blue Noseson kívül jócskán van példa a kortárs orosz művészetben, Borisz Orlov Sztálin-szobrának sincs más furcsasága, csak az óriási női mell.

A Blue Noses videója műfaji tekintetben kivételesnek számít, az orosz művészek (és gyűjtők) táblaképi konzervativizmusa feltűnő. A negyvenhét galéria jelentős részben festményt, illetve installációt kínál, a megszelídült Oleg Kulik videoperformance-a és az Elena Vrublevszkaja Galériában az Izz csoport jelenete kivételesnek számít.

Ha ránézünk az Art Moszkva óriási terének alaprajzára (ugyanebben az épületben, oldalsó bejárattal látogatható az Új Tretyakov Képtár), az első-második sorban megtaláljuk Moszkva leginkább számító galériáit, ahol a húsz legfontosabb művész állít ki: az Aidan, a Guelman, az XL, a Regina, mind a kilencvenes évek radikális hangulatában alakult, a konceptualisták és a moszkvai akcionisták számára alternatívát kínálva a nyilvános terekkel szemben. A 2000–2008 közötti „Putyin-korszakban”, amelyet hivatalosan lezártnak tekintenek, a magángalériák száma a tízszeresére nőtt a korábbihoz képest, és az új kiállítóhelyek megjelenésével a nyolcvanas évekhez hasonló második műtárgypiaci robbanásról beszél a sajtó. Az Art-hronyika aktuális, tavaszi tematikus száma a Putyin-korszak elemzése során összefoglalja a legnagyobb hatású jelenségeket. Az olajárak emelkedése egybeesett Putyin regnálásának kezdetével, lehetővé téve, hogy a kortárs művészet jelentős

Blue Noses csoport fényképe

állami támogatásban részesülhessen: két évvel ezelőtt elindult a Moszkvai Biennále, állami díjakat alapítottak művészek részére, támogatták a Tretyakov Képtár és az Orosz Múzeum vásárlásait, a Képzőművészeti Egyetem saját múzeumának a megalapítását, 2004-ben pedig eltörölték a műtárgyak importjának adóját. Mindezzel párhuzamosan a Sotheby’s, amely a vásáron is képviseltette magát, és a Christie’s orosz műtárgyakat vett föl az aukcióira, az orosz galériák megjelentek nyugati vásárokon, az orosz műtárgypiacon pedig megjelentek a nyugati gyűjtők. Az olaj és a patriotizmus aktív eredőjében Putyin elnök mint nemzeti hős jelent meg a nemzeti-ortodox portréfestészet (Nyikasz Szafromov) és a legalábbis ambivalens Konsztantyin Latisev, illetve a Dmitrij Vrubel – Viktoria Tyimofejeva művein. A kétségkívül imponáló állami mecenatúra azonban a cenzúra mára úgyszólván elfogadott kísérőjelenségével jár együtt: az első szankció Avgyej Ter-Oganyant érte még 1998–99-ben, amiért ikonokat aprított a hallgatóival, a legnagyobb beavatkozás pedig 2007-ben volt, az említett Szoc Art: Politikai művészet Oroszországban kiállítás alkalmával.

Hogy hol tart most az orosz művészet, amelynek ilyeténképp alakultak a financiális és intézményes keretei, valamelyest sejteni lehet a vásár és a hozzá csatlakozó kiállítóhelyek, a 2007-ben alakult, magángalériákat tömörítő egykori borgyár, a Winzavod, valamint az ugyanekkor alapított kortárs magánmúzeum, az Art4.ru kiállításaiból. (A Winzavodba tartó, vallási jellegű tömegzarándoklat egyébként jól mutatja a kortárs művészet társadalmi presztízsének a megemelkedését.) Danyiil Dondurei művészetszociológus, aki a borúlátók közé tartozik, így fogalmazott az Art-hronyikában megjelent, kegyetlenül precíz írásában: „Mostanra semmink sem maradt, csak a médiasztárok és a szovjet múlt bálványai”. Ennek a mondatnak az illusztrálására a vásár bőven szolgáltatott példát, ha csak Alekszandr Vinogradov – Vlagyimir Duboszárszkij, a PG csoport, az AES+F vagy Borisz Orlov munkáira gondolunk. A változást, amelyen keresztülment az orosz művészet a kilencvenes évektől mostanáig, az idén Kandinszkij-díjas (a 2007-ben alapított, legjelentősebb állami díj) Anatolij Oszmolovszkij „árulásának” történetével lehetne leírni. Oszmolovszkij, aki 1993-ban Majakovszkij vállán volt a leghíresebb galamb, Alekszandr Brener bokszkesztyűs, Vörös téri performance-a („Gyere ki, Jelcin, te gyáva!”) mellett a legemlékezetesebbet hajtotta végre a kilencvenes évek balos akciói közül. Ma már úgy emlékszik, hogy Marat Gelman galériájába a pénz hajtotta elsősorban, de alighanem a közösen végigharcolt, szerencsétlenül végződött választási kampány is okozza ezt a kijózanodását. Mindenesetre 2004 óta, saját szavával „a média számára átláthatatlan” tárgyakat, hatalmas, aranyszínű kenyérszeleteket és szintén aranyozott „fügéket” hoz létre, amelyet a Stella Művészeti Alapítvány értékesít, és amelyekért a Kandinszkij-díjat is kapta.

Tanulságos folyamat az is, hogyan vált Jelena Szelina galériája, az XL alternatív kiállítóhelyből az egyik legnagyobb kereskedelmi forgalmat bonyolító vállalattá, amely az általa „kinevelt” művészeket továbbadja a muszlim nőportrékról ismert Aidan Szalahova galériájának. (Itt kell megjegyeznem, hogy Hans Knoll, aki kivitte a vásárra Birkás Ákost és Nemes Csabát, demonstratív minimalizmussal alakította a standját a körülötte lévő „nagyokhoz” képest.) Hogy kikből kell majd válogatniuk a jövőben, az Art Moszkva első szintjén lehetett megnézni.

Azt sokan és jól érzik, hogy kőhajításnyira az utópiák ereklyéitől, Tatlintól és Rodcsenkótól, beindult a műtárgyfogyasztás óriási kapitalista gépezete, amely legyűri a szovjet relikviákat, a Dmitrij Gutov-féle intellektuális festészetet, a kosljakovi csurgatásos, futurisztikus városképeket, Vlad Mamisev-Monroe átváltozóművészetét, de hogy ez milyen következményekkel jár, azt senki sem tudja. A harmadik napon megnyílt Dmitrij Vrubel – Viktorija Tyimofejeva kiállítása, az Új testamentum-projekt nyugtalanítóan egységessé szintetizálja az orosz forradalmi plakátok monumentális stílusát a hírügynökségek fotóinak szenvtelenségével, „az evangéliumi hitet a médiába vetett hit modern paradoxonával” (Boris Groys).

Az olajárak eközben tovább emelkednek. Ki tudja, meddig.


(Köszönet a Moszkvai Magyar Kulturális Intézetnek, Hunya Gábornak és Hans Knollnak a cikk megírásához nyújtott segítségükért.
A szerző az Oktatási és Kulturális Minisztérium Kállai Ernő-ösztöndíjasa)


Artmagazin 2008/3. 34-37.