Minden kiállítás túl hosszú. Ezt persze mindannyian tudjuk, akik valami furcsa, aránytalan fáradtságot érzünk a negyedik terem után, és mégsem vagyunk képesek elfogadni, hogy egyszerűen csak tohonyák lettünk az évek során. Inkább különös elméleteket gyártunk arról, hogy a remekművek energiát szívnak ki a látogatókból, aztán ezeknek az energiáknak a fényében, melegében, erejében tündökölnek. Ettől remekmű a remekmű, ettől tántorog mindenki, amikor elhagyjuk a 16. századot, és bekövetkezik a festészet történetének csodálatos vakfoltja. Mindenki tudja, hogy azok is képek, azok is szépek, de mindenki csak megy tovább, előre, a kijárat felé. Akiben van némi önreflexió, az esetleg magyaráz valamit arról, hogy neki a barokk miért nem tetszik.
Elég sokáig hittem azt, hogy mindenért a szochaza rajz- és műalkotások elemzése címet viselő heti két órája a felelős. A barokkal valamit kellett volna kezdeni, de a feladat enyhén szólva is megoldhatatlan, vagy elkezdik magyarázni, hogy ki volt Jézus, Mária, József, Szent János, másik Szent János, vagy azt mondják, hogy ez az a korszak, amelyet nem szeretünk, mert túlhabzó, aranyfelhős, napsugaras, glóriás és angyalkás, belenyúlt a régi századok nagy műveibe, pimaszul újragondolta a múltját. Különben is tetves volt mindenki a paróka alatt. Ha zenét nem kell tanítani, akkor ez a második megoldás végtelenül könnyebbnek tűnik, legfeljebb lesz egy halom ember, aki nem hajlandó ránézni a templomokra és az átlós szerkezetű festményekre. Így is van értelme az életnek.
A helyzet azonban bonyolultabb. Ha csak magyar múzeumokban látnám a nagy menetelést a termeken át, nyugodtabban szidnám a tanárainkat, mindenről ők tehetnek. De másutt is így viselkednek az emberek, másutt is meg kell harcolni a 17. századért, leszámítva néhány markáns kivételt. Lehet az is, hogy a világ művészettörténete a felelős, túlságosan könnyű szívvel fogadták el Vasari világát, hogy a festészet története egyenletes fejlődés Michelangelóig, aztán jönnek a bajok, az utódok, akik már csak másolnak, utánéreznek, követnek, hanyatlanak. Különös módon inkább Leonardót másolják, az ő világát utánérzik, de ez legyen az ő bajuk, nekünk csak annyi a dolgunk, hogy elutasítsuk a műveiket. Ezt a barna ködöt az olaszok között csak Caravaggio tudta áttörni, de ő sem elsősorban a műveivel, mint inkább az életével, mert ez a másik csapda, amibe boldog öntudattal dugjuk be a lábunkat: a történet kedvelése. Az elátkozott festő, aki bicskások és fogatlanok között végre azt merte festeni, amit látott. Meg akinek el lehet mesélni a kalandjait Rómától Máltáig, gyilkosságtól vezeklésig.
Guido Reni: Atalanté és Hippomenész, 1615-1620 körül, olaj, vászon 191 × 264 cm| Nápoly, Museo Nazionale di Capodimonte
Még mielőtt teljes lenne a belelovallás, van egy sokkal egyszerűbb magyarázat mindenre. Ahonnét elindultunk: minden kiállítás túl hosszú. Minden múzeum túl nagy. Ha nem sikerül úgy élnünk, mint a világhírű koncertpianistáknak, nemzetközi jogászoknak és kongresszusokra járó orvosprofesszoroknak, akkor öt-tíz évente egyszer jutunk el az Uffizibe. Mindig megfogadjuk, hogy észnél leszünk, de hiába, ugyanazt a hibát követjük el, boldogan bámészkodunk fél órát Federigo da Montefeltro és neje előtt, aztán eszünkbe jut, hogy még hány helyre kell elmennünk, meggyorsítjuk a lépteket. Megmosolyogjuk a művelt amerikaiakat, akik még megkérdik, merre vannak a Caravaggiók, mert mi már a Medúza mellett sem állunk meg, csak a shopban. Hogy jelezzük magunknak a fejlődést, utána a Hugo van der Goesról magyarázunk, és nem az Angyali üdvözletről, de tulajdonképpen meg vagyunk könnyebbülve, hogy ép bőrrel szabadultunk.
A szokásos hibát most azért nem lehet a Szépművészetiben elkövetni, mert, hogy a sikerfilmek egyik lehetséges szlogenét reciklizáljam: ez a kiállítás ott kezdődik, ahol a többi végződik. Vagy legalábbis a többi közepén. Caravaggiótól.
Nincs bevezetés vagy felvezetés, miből lett micsoda, rögtön itt kezdünk a Gyümölcskosarat tartó fiútól, és gyíktól megmart ugyanattól a fiútól. Romlott kis kölyök, és ha magamtól nem érezném, hogy jelentősége van annak, hogy pont a középső ujját marja meg a gyík, akkor felhívják rá a figyelmet. Az ilyen utalások pedig még akkor is hatnak, ha esetleg alaptalanok volnának, Millet Angelusát is mindig úgy látom már, hogy a merevedését takarja el kalapjával az áhítatos paraszt. Itt meg miért is volna alaptalan az utalás, a gyíkocska harap, a kölyök ehhez képest indokolatlanul nagyon van megijedve. Minek kellene ártatlant játszani, ha két szobával arrébb már rosszul vagyok egy másik Caravaggiótól? Nem a lefejezettektől, hanem Keresztelő Szent Jánostól. Ha egyáltalán ő az. Szerintem ő, de a legkíméletlenebb szentséggyalázás közepén. Alatta báránybőr, aki próbált már pucér fenékkel ilyenre ülni, tudja, hogy nem ártatlan szórakozás. A kost öleli magához, ami miatt egyes jobb érzésű emberek azt bizonygatják, hogy talán inkább Izsák örvendezik szerencsés megmenekülésének, de bárcsak ő volna. Amúgy is olyan ronda a gyerek, a csípőcsontja majd kiszúrja sárgás bőrét, a mosolya hideglelősen szemérmetlen, a ránc a szeme alatt… Van egy Oscar Wilde-vers a fiúkról, akik mosolyogva oly bűnökről szólnak, hogy beleborzad, aki hallja. A fiú kitárt combja között gyermeki férfiasság, de a kos szarva bizony felénk kunkorodik. Nincs itt mit félreérteni.
Az viszont egy érdekes kérdés, hogy egyáltalán miért hagyták ezt a képet létrejönni. Hiszen följelenti nem is elsősorban a festőt, mint inkább a megrendelőt. Ha ideszámítjuk azt, hogy nyilván nem közgyűjteménynek készült, az emberek nem röhöghettek csoportosan a vén kecskén vagy koson, mégis volt utókor, aki a bűnös képtulajdonost megbélyegezte.
Nem azért mondom, mert megbélyegzem. Hanem hogy megint tanul az ember valamit a barokkról, amit a képmutatás világának képzelt. Nem képmutatóak, vagyis épp ellenkezőleg: képet mutatnak önmaguk esendő voltáról.
Michelangelo Merisi, másként Caravaggio: Keresztelő Szent János, 1600 körül, olaj, vászon 129 × 94 cm, Roma, Pinacoteca Capitolina
Nem ez a kiállítás legfontosabb tapasztalata, nem ezt viszem elsősorban haza. Hanem azokat, akiket az ember többnyire nem vesz észre. Guido Renit, két kép egymáshoz közel, de mintha két különböző ember festette volna. Az egyik a híres Szent Sebestyén, nagyon festve, nagyon mázolva, ecsettel, csillogó lakkal, alig-alig szétnyilazva, csak a lépében van egy kellemetlen vessző, joggal néz szemrehányóan a sötétkék égre. Szexmentes kép, pedig nem annak látszik, a szent ágyékáról már majdnem lecsúszik az ágyékkötő, de éppen ez a fontos, ez a mindhalálig szemérem, megemeli a lábát, hogy a fehér anyag a helyén maradjon, és ettől a kibomló gyolcs inkább látszik pelenkának, mint lepelnek, a nagy meztelenség inkább gyermeki, így jöttem, így is megyek – bár tudjuk, hogy a nyílvesszők nem a halált hozták el Szent Sebestyénnek, csak a festők rokonszenvét. Nemzedéken át csodálták érzékeny emberek ezt a fehér testet, de az az érzésem, hogy félreértették a jelenetet, vagy inkább azt képzelték oda, ami mai szemmel nincs ott, a bujaság és szentség egymásmellettiségét.
A másik Reni viszont nagyon rajzos, hullámoznak a leplek, duci Atalanta hajol le Hippomenész másodiknak eldobott aranyalmájáért, nevetséges, hogy ennek a combizom-királynak ilyen eszközökre lett volna szüksége, de ahogy szállnak a vásznak, megmozdul az állókép. Nem, nem jól mondom, inkább csak lelassul az egész a végtelenségig, mintha egy egészen kicsit mást látnánk, mint háromszáz éve láttak, és háromszáz év múlva talán ki tudják majd mutatni, hogy egy kicsit megint haladtak a versenyzők.
Giovanni Francesco Barberini Il Guercino: Krisztus és a szamáriai asszony a kútnál, 1640-1641 körül, olaj, vászon, 116 × 156 cm © Museo Thyssen-Bornemisza, Madrid
De ha a felkavaró harmóniáról van szó, a szomszéd falon lévő Guercino még szebb példa. Jézus és a szamáriai asszony, ha nem is rejtélyes, de elég különös a beszélgetés a Bibliában is, és ez van a képen is. Jézus feje körül a megvastagított festék, amitől viharosnak látszik az egyébként tiszta ég. Az Isten nyugalma és az asszony zaklatottsága, menne és maradna egyszerre, valami mindig megállítja. Kezében ez a soha, sehol nem reprodukálhatóan kék színű korsó, a kötél és a végén a karabiner, amivel rögzíti a korsót a merítéskor. Hiába nézem ezeket a tárgyakat, nincs nekik semmi szimbolikus jelentésük, mégsem lehet szabadulni tőlük, olyan az egész, mint amikor valaki elteszi az esküvői ruháját, mint élete fontos döntésének tanúját. Ez a korsó volt ott, amikor azt mondta a felkent ember, hogy öt férjed volt, de a mostani nem az. Hiszen ez sem olyan mondat, amitől feltétlenül hinni kellene, ahogy a korsó kékje is lehetne csak kék, mégis valahogy a tárgyak poézise ragyog benne, a világ jelentőségteljessége, a pillanat kivételessége, nem az ő pillanatuké, hanem a mienké, hogy ott állunk a kép előtt
Furcsa módon ott vagyunk, ahonnét indultunk. A remekművek nyelik a néző energiáját, az ember elfárad. És megint minden kiállítás túl hosszú, nemhogy Canalettóról, de már a csodás máltai keresztet viselő lovagról is csak homályosak az emlékeim. De nem hagyom cserben őket.
Caravaggiótól Canalettóig. Az itáliai barokk és rokokó festészet remekművei
2014. február 16-ig