A Rottenbiller

Helyek, ahol emléktáblának kellene állnia 2.

Gréczi Emőke

Budapesti utca, ami egyúttal művészettörténeti fogalom. Egy ottani lakásban koncentrálódott ugyanis a háború utáni évtizedek művészi energiáinak aránytalanul nagy része. Máig ható történet – a Nemzeti Galéria Bálint Endre-kiállításának apropóján. Egy furcsa világ különleges modellje.
 
 

 
Műteremrészlet (Rottenbiller utca 1.) 1963 körül. A festőállványon Bálint Endre a Leprás angyal (1960),
mellette a Népfa (1959) című képe
 
Létezik-e inspirálóbb közeg annál, mint amikor művészek laknak együtt, a „szellemi vezér” tárgyi hagyatékával, vendégként pedig hűbarátok adják egymásnak a kilincset? Létezik-e reménytelenebb helyzet annál, mint amikor alkotó emberek nem jutnak műteremhez és kiállítási lehetőséghez, csak a minimális igényeket kielégítő élettérhez? És közben születnek a művek...
   Egy művészkolóniára nemcsak az a jellemző, hogy művészek egy csoportja egymás hatása alatt alkot, hanem az is, hogy a szoros szellemi kötelékben, egymás fizikai közelségében szerelmi szálak szövődnek, rokoni kapcsolatok alakulnak. A Vajda Lajos szentendrei követőiként vagy később az Európai Iskola művészeiként megnevezhető csoport tagjai az 1930-as évek közepétől mintegy négy évtizeden keresztül többnyire kolóniában éltek, változó helyszíneken, folyamatosan érkező és távozó szereplőkkel. Ha a történetet a Magyar Nemzeti Galériában nemrég megnyílt kiállítás miatt Bálint Endre szemszögéből nézzük, akkor minden Szentendrén kezdődött, ahová lejártak festeni barátjával, Vajda Lajossal és annak feleségével, Richter Júliával. Mivel a szentendrei
művésztelepen nem kaptak sem szállást, sem műtermet, kezdetben a város különböző pontjain, majd 1937-től Pismányban, a Haluskai tanyán töltötték a nyarakat, ahová Szántó Piroska vitte őket. A Haluskai tanyát – kétszobás, verandás ház, gazdasági épületekkel – az akkor még beépítetlen Pismány-hegy felső részén, jókora területen egy bajóti asszony, Boriska néni bérelte, és a fiatal, bohém művészek iránti szimpátiájának köszönhetően a tanya alkalmi művészteleppé vált. Boriska néni bújtatta később Bajóton (Nyergesújfalu mellett) 1944 júniusától Szántó Piroskát, a mozgásművész Nagy Etel (Kassák 1939-ben elhunyt nevelt lánya, Vas István első felesége) papírjaival. A Haluskai tanya „pillanatok alatt mindannyiunk otthona lett évekre, Vajdáék, Bálint Endre, Törzs Éva, Cserepes István, Juhász Pál, Fekete Béláék – ott laktunk, padláson, verandán, gyümölcsszárítóban, kecskeólban, még a szobában is, fillérekért…” – írja Szántó Piroska Pályám emlékezete című írásában 1976-ban. A későbbi „rottenbilleresek” közül tehát már a Haluskai tanyán is együtt lakott Vajda Lajos és Júlia, Bálint Endre, 1939-ben pedig látogatóba érkezett Pozsonyból Vajdáné húga, Richter Irena, akit a következő évben Bálint eljegyez, majd feleségül vesz. A világháborút követően a frissen megalakult Munkás Kultúrszövetség, amelynek a szocdem Bálint Endre is tagja volt, megkapta a II. kerületi, Ady Endre úti Vidorvillát (az utókor leginkább Lossonczy Tamás lakásaként és műtermeként ismerheti). Bálintot követte sógornője, Vajda Júlia lakni és alkotni – ő pedig itt ismerkedett meg és kötötte össze az életét Jakovits József autodidakta szobrásszal. (Jakovits kapta 1945-ben „pártfeladatként” a villa renoválását és művészteleppé alakítását.) A későbbi rottenbilleresek közül tehát csaknem mindenki itt lakott – a „konszolidált Bateau-Lavoir”-ban, ahogy Mándy Stefánia nevezte –, Vajda Júlia és Jakovits az időközben megszületett ikrekkel, Verával és Ivánnal, valamint Bálint Endre feleségével, Richter Irenával (Vajda Júlia húga) és fiuk, a háború éveiben született István. Az Európai Iskola éveiben tehát mindenki együtt volt a tágas villában, a korábbi (és a későbbi) viszonyokhoz képest ideális állapot pedig éppen akkor szakadt meg, 1948 nyarán, amikor a már korábban kettévált művészcsoport körül is elkezdett fogyni a levegő. 1946-ban Kállai Ernő vezetésével kivált az Európai Iskolából az Elvont Művészek Csoportja (az absztraktabbak, vagyis Gyarmathy Tihamér, Lossonczy Tamás, Fekete Nagy Béla, Marosán Gyula, Zemplényi Magda stb.), és 1947-től más kiállítóhelyen, a Galéria a 4 Világtájhoz nevű helyiségben állítottak ki. A többiek maradtak Európai Iskola, ez volt a Pán Imre-, Mezei Árpád- és Gegesi Kiss Pál-féle vonal (Bálint, Szántó Piroska, Bán Béla, Vajda Júlia stb.), ők kiállításaikat az Üllői út 11. alatt (MNDSZ, a Magyar Nők Demokratikus Szövetségek irodája) és Gegesi Kiss klinikáján rendezték. A Haluskai tanya idilljének a világháború (és Vajda halála) vetett véget, a Vidor-villa művésztelepét a diktatúra számolta fel: egy moszkvai emigrációból hazatérő rendőrtiszt, Cséby Lajos szemet vetett a házra, cserébe a Rottenbiller utca 1. II. emelet 17. alatti lakást ajánlotta fel.
 
Rottenbiller utca 1. ma
 
   A két család (Bálinték és Jakovitsék) a közös nagymamával 1948 nyarán költözött be a négyszobás, rossz elrendezésű, nem éppen komfortos lakásba (nem volt benne konyha, mert azt szobává alakították, és nem volt meleg víz), és velük költözött Vajda Lajos hagyatéka, amelynek a későbbi évtizedekben szerepe volt a létfenntartásban éppúgy, mint a családtagok és barátok összetartásában, a közöttük kialakult vitákban.
   A történet szereplői igen nehezen, de túlélték a világháborút, az egyik eltemette a férjét (a másik a barátját), ott volt három gyerek, műterem vagy annak kinevezhető helyiség egy sem, a harmincas éveikben jártak, és ekkor úgy tűnt, hogy többé sem kiállítani, sem a művészetükből megélni nem tudnak. Innen kellett folytatni, alkotni és pénzt keresni. Két út létezett: az egyik az alkalmazott művészet, a másik pedig – jóval később – Vajda Lajos hagyatéka, ám ebben az időben nem volt műtárgypiac, nem voltak gyűjtők és Vajda életműve sem volt különösebben ismert, tekintettel arra, hogy addig két műteremkiállítás (1940, 1943) és egy, az Európai Iskola sorozatában megrendezett tárlat állt mögöttük, és egyik sem vonzott tömegeket. Maradt tehát az alkalmazott művészet: az eredeti foglalkozását tekintve szerszámkészítő Jakovits az Állami Bábszínház bábműhelyének lett a vezetője, Bálint ide és máshová is készített plakátokat, könyvkiadók számára illusztrációkat. Vajda Júliát és húgát, Bálintnét Barta Éva alkalmazta Vöröskő utcai kerámiaműhelyében: ékszereket, gombokat festettek „feketén”, hiszen művésznek nem lehetett alkalmazottja, zsebbe kapták az egységes órabért. (Volt egy harmadik forrás is a nélkülözések enyhítésére: a harmadik Richter lány, Erzsébet a svédországi Lundból 1945-től 1974-ig havi rendszerességgel küldött csomagot és pénzt a két családnak.) Hogy ebben az időben mindezek ellenére milyen művek születtek, azt egyszer érdemes lenne összeszedni, a három életműnek ezt a részletét rekonstruálni.
   Vajda Júlia 1954-ben nyitotta fel először a Vajda Lajos műveit őrző rekamiét, megmutatta az anyagot a barátoknak, a „lakók” mellett a Mándy Stefánia – Tábor Béla házaspárnak, Gedő Ilkáéknak, a filozófusból
könyvelővé lett Bíró Gábornak, a legszűkebb baráti kör tagjainak. Itt lépett be újra és a legerőteljesebben Vajda szellemi és tárgyi hagyatéka, művészetfilozófiai vitát indítva a barátok között, amit kiválóan érzékeltet Bíró Gábor fennmaradt és nemrégiben a Holmiban publikált naplója. Megpróbálta mindenki megfogalmazni, ki írásban (Mándy, Bálint, Gedő Ilka), ki művészetében, hogy mit jelent számára a 13 éve halott festő hét éve elzárt életműve. Mennyire kell követni őt, mennyire megrendülni tőle, ki mennyivel tartozik Vajdának, és tartozik-e egyáltalán. Vajda Júlia esetében ez nem volt kérdéses, aki a saját művészi pályáját mindvégig, Vajda életében és halála után is másodrendűnek tartotta, legfontosabb élethivatásának pedig az első férj műveinek mentését, őrzését, restaurálását és kiállítását. Jakovits műveiről nem született olyan kritika, amelyik ne talált volna párhuzamokat, mindenekelőtt a primitívek, az ősi jelképek és a népművészet aktualizálását megemlítve, holott talán a két művész – személyesen – soha nem találkozott egymással.
   Bálinttal van a legkönnyebb dolgunk, hiszen ő többször megfogalmazta, hogy a művészetében bekövetkezett 1954-es fordulatban mekkora szerepet játszott a Vajda-hatás. Bálint az évek óta tartó mellőzöttség miatt 1953-ban alkotói válságba került, ekkor sietett a segítségére Szabó Lajos, Vajda legjobb barátja, aki felvetette „a vajdai transzparentikus módszer követésének ötletét”. A következő évben Sárospatakon már 60-80 rajz született ennek szellemében, ezeket a motívumokat variálta aztán későbbi művein is.
 
Bálint Endre: Családi béke kulcslyukon keresztül,
1959, olaj, fa, 63 × 32 cm, Kolozsváry-gyűjtemény, Győr
 
   Sokáig már nem maradtak együtt a családok és a művek, mivel 1956-ban Vajda Júlia felkerekedett, hogy ikreivel Svédországban, a harmadik Richter lány közelében telepedjen le, és magával vitt egy mappára való Vajda-művet. Bálint Endre a forradalmat követő megtorlástól félve Párizsba ment, Aczél segítségével. (Aczél György és Bálint Endre a Vilma királyné úti (fasori) zsidó árvaházból ismerték egymást, ahová mindketten 1925-ben kerültek. Aczél ennek a kapcsolatnak révén járt többször Szentendrén a 30-as években és ismerkedett meg a Vajda körül alkotó művészcsoport tagjaival. A kapcsolat később sem szakadt meg, segített többek között Bálint, Vajda Júlia és Jakovits útlevélügyeinek gyorsításában, hosszabb külföldi kinntartózkodásuk – Jakovits esetében csak az Amerikába való kiutazás – legalizálásában.) Ő is vitt magával Vajdákat, ugyancsak sajátjaiként, egyszerűsítve a kivitel módját. Céljuk kettős volt: befuttatni (és eladni) Vajdát, közben pedig megalapozni a saját karriert is a szabad világban – ennek elsősorban Bálint esetében volt realitása, Vajda Júlia Svédországban az ikrek ellátása mellett nem volt képes egyik célját sem megvalósítani.
 
Vajda Júlia: Önarckép, papír, pasztell, 37 × 27 cm,
nincs jelezve, védett | magángyűjteményben
 
Eközben a Rottenbiller utcai lakásban egy új család (és szerelmi szál) alakult: Jakovits és Bálintné, Richter Iri. Időközben a Richter lányok édesanyja elhunyt, így Bálinték kisfiával, Istvánnal magukra maradtak a négy-, illetve a konyha átalakítása után ötszobás lakásban. Bár Vajda Júlia véglegesnek tervezte a kinntartózkodást, már 1957-ben visszatért, emiatt Bálintné a fiával Gedő Ilkáékhoz költözött, és visszaállt az eredeti, négytagú Jakovits család. Mindegyik állapot ideiglenesnek bizonyult, Bálintné visszaköltözött, Vajda Júlia pedig 1961-ben kiment Bálint után, de már a gyerekek nélkül, hátha mégis sikerül kiállításokat szervezni Vajdának. Bálint a Jeruzsálemi Biblia elkészülte után hazatért és beköltözött a lakás legkisebb szobájába, Jakovitsé volt a legnagyobb szoba, ott elkészíthette szobrait, Bálintné a konyhából kialakított helyiségben lakott, a gyerekek pedig ott aludtak, ahol éppen helyet találtak maguknak. Vajda Júlia 1963-as hazatérése után leginkább Mészöly Miklóséknál tudott dolgozni, már csak azért is, mert az Egyetemi Színpadon dolgozó és a lakásba feleséget is hozó Bálint Istvánhoz rendszeresen feljártak a barátok (Halász Péterék, akikkel később New Yorkban a Squat lakásszínházat csinálták), és ide született Eszter lánya 1965-ben. Bálint Endre eközben alkotótelepekre, főleg Zsennyére járt dolgozni, de mindvégig készültek művek a lakásban is.
 
Jakovits József: Relief, fa, 35 × 25 × 5 cm,
jelezve hátul | magángyűjtemény
 
   Jakovits 1965-ben kért és kapott hosszabb kinntartózkodást lehetővé tévő útlevelet, őt két évvel később követte – illegális úton, Jugoszlávián keresztül – Iván fia. Bálint és felesége pedig többéves várakozás után végre megkapta a műteremként is szolgáló saját lakást a Budafoki úton. Vajda Júlia tehát egyedül maradt az „alapítók” közül, Vera lányával és annak későbbi férjével, Kozák Gyulával, illetve Bálint Istvánnal és annak családjával. A lakás és a lakók fenntartásában sokat segített az egyre jobban élő Bálint rendszeres támogatása és a Vajda-művek felértékelődése. Miután 1976-ban Bálint Istvánék emigrálni kényszerültek, Vajda Júlia csak úgy maradhatott a lakásban, ha védetté nyilvánítják Vajda Lajos hagyatékát. Ami meg is történt, párhuzamosan pedig elkezdődtek a tárgyalások egy Szentendrén létesítendő Vajda Múzeum létrehozásáról. Vajda Júlia azonban nem érhette meg sem a Mándy Stefánia-féle monográfia és életműkatalógus megjelenését (pedig végig közreműködött az összeállításában), sem a múzeum megnyitását (erről is ő tárgyalt a minisztériummal): 1982 májusában Levendel László tüdőosztályán hunyt el.
   Ezt követően – a hagyatéki ügyek rendezése után – a lakás visszaszállt a tanácsra…