Sághy Marianne utolsó nekünk szánt írása megrázó aktualitást kapott korai halála által.

A keresztény monumentális szobrászatról mindenkinek Róma jut eszébe, és Maria de Faykod esetében ez a helyes asszociáció, hiszen hatalmas figuratív szobrai leginkább Michelangelo műveihez állnak közel. Bár a Provence-ban élő magyar–osztrák–svéd származású alkotónak Magyarországon nem áll köztéri szobra, csak a Kútvölgyi Boldogasszony-kápolnában láthatók fiatalkori munkái – mégsem ismeretlen itthon, Fayköd Mária Zsuzsa figuratív „lélekszobrászatáról” több mint két évig vándorkiállításokat láthatott a hazai közönség, és közben számos interjút adott életéről, ars poeticájáról, a szobrászatról vallott nézeteiről. Bár szobrai többnyire katolikus templomokban és csodatévő szent helyeken fedezhetők fel, ezek a szövegek meglepő módon mégis egy felekezetek fölött álló, egyetemesen transzcendens, Ég és Föld között hidat verő művész-vátesz alakját konstruálják, aki nem vallásokhoz, hanem a Mindenség felett, a mindenekben benne lévő Egyhez kötődik, és Krisztusról éppúgy készít alkotásokat, mint az öt őselemről. Az említett vándorkiállítás Esztergom, Székesfehérvár, Pannonhalma, Pécs, Nagyvárad után Budapesten is bemutatta Faykod mind ez idáig legnagyobb vállalkozását, a Lourdes-i Szűz Mária-kegyhely számára 2003–2008 között kifaragott keresztút tizenhét, egyenként több mint két méter magas és többtonnás hófehér carrarai márványból készült stációt fényképeken. A kiállítás első paradoxona a médium: visszaadhatja-e egy fénykép a szobor háromdimenziós valóságát? Ha az élmény némileg „virtuális” is, arra elég, hogy a szemlélőt megérintse a művész természetfeletti üzenete és Lourdes-ba hívja az eredeti megtekintésére. A tárlat címe, Jézus kínszenvedésétől a Feltámadásig utal a másik paradoxonra, arra, hogy Faykod keresztútja a szokásos 14 helyett 17 stációból áll, a szenvedés fájdalma után a Feltámadás örömét is kifejezi, amelynek Lourdes-ban talán még nagyobb a jelentősége, mint másutt. A keresztúti ájtatosság a katolikus nagyböjt elmaradhatatlan rituális cselekménye, amikor hívő azonosul Krisztussal és megéli az elárult, magára hagyott, fel nem ismert Istenember szenvedését és halálfélelmét. A passió emberi, nagyon is emberi: az evangéliumi történetek között itt a legkevesebb a világosság és a legtöbb a sötétség. Jézust az emberek árulják el, köpik arcul, gúnyolják ki és ítélik el. Emberi erőszak áldozata lesz. Az emberi jóság halvány fénye azonban még itt is áttör Kürénéi Simon és Veronika cselekedeteiben. A keresztút során a hívő Jézussal, az emberrel egyesül, Jézus pedig a hívővel. E misztikus egyesülés nemcsak a földi szenvedés átélését jelenti, hanem a mennyei feltámadás misztikus ígéretét is. Értelmet ad a szenvedésnek: szenvedés nélkül nincs megváltás.

A keresztút jellegzetes késő középkori ferences újítás: az őskeresztények nemcsak a keresztre feszítést nem ábrázolták, de a keresztútra sem emlékeztek, az ő képzeletüket Krisztus győzelme a halál felett és diadalmas feltámadása nyűgözte le. Jézus, az ember szenvedése csak a 12. századtól jelent meg a latin kereszténységben, a Via Crucis pedig akkor, amikor a 15. században a törökök elvágták a Szentföldhöz vezető utakat és a jeruzsálemi zarándoklat már nemcsak költséges, hanem életveszélyes is lett. Ekkor telepítették át a ferencesek a keresztutat Jeruzsálemből Európába. Jézus embersége került Szent Ferenc lelkiségének középpontjába: ő állított először betlehemet, jászollal és kisded Jézuskával. Követői Jézus emberségét akarták még közelebb hozni a hívekhez a keresztutak állításával. Az érzelmekre, semmint az értelemre ható ferences népmisszió tömegeket nyert meg stációk állításával templomokban, templomok mellett, városok és falvak határában. A stációk száma változó volt (7, 12, 14, a piemonti Varallóban 1520 körül 43 stációt építettek!). A keresztút a barokk teatralitásban csúcsosodott ki, legnagyobb népszerűsítője Leonardo da Porto Maurizio (1676–1751) ferences népmisszionárius volt, aki 572 keresztutat állított fel, ebből negyvenkettőt Rómában. Jézus keresztre vezető útját drámai pátosszal, kereszttel, vérző töviskoronával, húsba mélyedő ostorozással jelenítette meg, de a belső megtérésnek is helyet engedett. Prédikációival megújította a keresztúti ájtatosságot, a szenvedést misztikus kegyelemmé szublimálta. Ő rögzítette a 14 stációt is, a búcsúk kongregációja 1742-ben az általa meghatározott formát fogadta el. Ehhez később egy 15. állomást is (Jézus feltámad a halálból) csatoltak sok helyen. A történeti Magyarországon a 18–19. században terjedt el a keresztút, a legszebbek a selmecbányai és a csíksomlyói stációk.

A keresztút a népi vallásosság jellegzetes megnyilvánulása, megformálása a művészettörténészek szerint vernakuláris művészet, más szóval vallásos giccs. Az egyik legizgalmasabb kérdés Maria Faykod szoborsorozata kapcsán, hogy a 21. század művészének mit jelent a keresztút? Hogyan tudja művészetté nemesíteni és megújítani a néphagyományt? Maria de Faykod keresztény indíttatása nyilvánvaló, az azonban talán kevésbé, hogy Teilhard de Chardin evolúcióelmélete alapján Krisztusban az önmagára talált fejlődést látja, Akiben és Akivel az ember áttörheti az univerzum kereteit és a homályból a fény felé emelkedhet. A keresztút a Teremtő szellemmel való egyesülés lehetőségét adja meg. Az alkotó többször leszögezte, hogy a láthatatlant akarja láthatóvá tenni, szobrai metafizikus művek, amelyekben a márvány fénnyé és lélekké nemesül. Figyelemre méltó, hogy a Lélek működését az anyagon keresztül mutatja meg, új formanyelvet hozva létre, amelyben a súlyos márvány súlytalanná válik, a forma üzenettel telik meg és elmélkedésre hív.

Az 1975-ben politikai menekültként Párizsba érkező Maria de Faykod az École des Beaux-Arts-ra iratkozott be, ahol többek között César és Jean Cardot is tanított, de a fiatal művész már akkor függetlenítette magát a kortárs irányzatoktól és csak belső indíttatásaira figyelt. Nem ábrázolásmódjában, hanem metafizikus témaválasztásában lépett túl az újrealizmuson. A szakrális témából adódóan visszatért a klasszikus leplekhez és a redőzet fény-árnyék játékához, mint görög-római és reneszánsz elődei. Az anyagot isteni energiával lényegíti át, ebből lobban a Lélek és árad a kegyelem. Redőkezelése teológiai igazságokat mond ki. A Feltámadt Krisztust ábrázoló stáció kenyértörésében az egyszerre kifelé és befelé tartó sugarakban az Egység rendje jelenik meg. A drapériák mellett az arcok a legkifejezőbbek, amelyekben az alkotó szándéka szerint Krisztusra és önmagunkra ismerünk. Mária arcában isteni és emberi, végtelen és véges, örökkévaló és halandó ragyog fel – és benne Maria de Faykod arcát is megláthatjuk.

LOURDES

A Lourdes melletti Massabielle-sziklafal barlangmélyedésében a 14 éves Bernadette Soubirous-nak 18 alkalommal jelent meg a Boldogságos Szűz Mária. A jelenés bűnbánatra, a bűnösökért való imádságra intette, és felszólította, hogy fakasszon forrást a barlang meghatározott pontján, igyon belőle és mosdjon meg benne. A Szűz parancsára Bernadette puszta kézzel fogott hozzá a forrás kikaparásához, mely felfakadt és már a kezdettől csodatevő erőt tanúsított. Maria de Faykod művei annak a keresztútnak a stációit jelenítik meg, amelyen a nagybetegek, a kerekesszékesek képesek a csodás gyógyulások színhelyére jutni.

MARIA DE FAYKOD STÁCIÓI: