A művészettörténész, mint szakmájának neve is mutatja, elmondhatja magáról, hogy „historikus is vagyok". („Talán német vagyok." Ahogyan ezt az író mondja.) S ha a fekete mágiához nem is értünk kellőképpen, vagy kétbalkezesen alkalmazzuk azt, egyre jobban tiszteljük a történelmet, s vesszük figyelembe „História szépasszony" kegyetlen és kikerülhetetlen szeszélyeit. A művészettörténet tűrhetően objektív, Magyarországon is - túlzottan nem kell szégyenkeznünk. A műgyűjtő és a műgyűjtés csakis a történetiség és más tudományok szempontjainak érvényesítésével nyerhette vissza művelődéstörténeti és művészettörténeti helyét, szellemi rangját, melyet egy torz társadalomkép víziója és gyakorlata vett el tőle - részben. Mert neofita vakbuzgalmú állításokkal ellentétben, a műgyűjtés szándékos kipusztítása csupán régészlázálom maradt, melyet az archeológiának az egész múzeumügyet elszánt következetességgel romboló apostolai vittek át a magyar köztudatba. Az egyik nagyságos Castrum Dolorisa előtt mondta a következőt a másik nagyság: „Ő volt az, aki a magyar múzeumokat megóvta a műgyűjtők harácsolásától". Ez a „harácsolás" nagyon jó szó, én még emlékszem arra, hogy Rákosi Mátyás mennyire szerette, korántsem véletlenül. A régészek egyik nemzedéke persze nem tudhatta, hogy a rablóásatás és a műalkotások gyűjtése közt legalább enyhe hangsúlykülönbségeket illenék tenni.

 

Rácz István az elsők egyike szinte természeti jelenségként hessentette félre az előtte álló akadályokat, s nem csupán jeles műgyűjteményt hozott létre, hanem gondoskodott annak több helyen történő bemutatásáról, a sajtóban való megismertetéséről is. A maga idején, amikor ezek a lépések megtörténtek, túl sok harcos segítségre nem számíthatott - elsősorban Szabadi Judit volt az, aki kiállt mellett, írt róla, segítette, ahogyan kellett. Később azután már többen is sütögethettük a pecsenyénket Rácz István tüzénél. Mert nem utasított el semmiféle baráti közeledést. Egy-két lehetőséget mindenkinek adott, de ha az új ismerős nem tartotta magát az Alapszabályhoz, azzal udvarias maradt ugyan, mert ez, egy bizonyos határig úriemberi lényéből fakadt, de ha lehetett, kerülte. Az Alapszabály nagyon egyszerű, de nagyon nehezen teljesíthető volt: „a művészetet és a művészeket vallásos mélységgel és elszántsággal, minden kétkedés nélkül imádni kell, legfőképpen pedig azokat, akiket én gyűjtők, s még néhányat rajtuk kívül." 

 

Lenyűgözően elfogult volt kedvencei iránt, de egyáltalán nem volt közönyös a „hivatalos" művészettörténet értékítéletei iránt sem. Ámbár ezeket sokkal szívesebben tolerálta a régiek, mint az újak esetében, s kevesen tudják, hogy őszintén szerette a régi festészetet, szobrászatot és ennél is jobban a zenét. Ezen a téren sem a szokványosat, főleg nem a divatosat követte, s elsősorban Arcangelo Corelli muzsikájában fedezte fel saját gondolatainak zenei megfelelőjét.

 

 

A műgyűjtés egyértelműen a spirituális létezés és kifejezés megnyilvánulása volt Rácz István életében, a műalkotások megszerzésével kapcsolatos minden egyéb megfontolást háttérbe szorítva. Amikor azután az élet arra szorította, hogy gyűjteménye némely remekét adja el, - hál'istennek -kemény kufár is tudott lenni. Nagyjából Dévényi Ivánnal azonos szerep jutott neki e téren, s mintául szolgált azon magyar műgyűjtők számára, aki hozzá, hozzájuk képest kevéssel később indultak útnak. Hogy bizonyos értelemben „atyamester" volt, az egyáltalán nem tette nagyképűvé, ha olykor kissé megittasult (kevés is megártott neki) még akkor sem. Csupán kissé még agresszívebben, néha túlságosan is hevesen védelmezte a szívének kedves mestereket.

 

Sokat írtak arról, hogy hol van Rácz István helye a magyar műgyűjtés történetében, magam is próbálkoztam vele, e helyütt erről nincs helye az újabb eszmefuttatásnak. De mivelhogy a műgyűjtés rettenetesen fontos, viszont rémes-nagyszerűen személyes dolog, érdemes lenne arról írni, elemzést fogalmazni, fogalmazást elemezni, hogy milyen személyiség is volt ő, ki volt az, aki az ő ruhájában járt köztünk a földön. 

 

Bár most már talán legalább ő tudja, mi az igazság körülette. Magam szerencsés voltam igen sokszor, s nagyon eltérő helyzetekben találkozni, beszélni és dolgozni vele. Valamikor, a korai kőkorszakban együtt dolgoztuk a Mindig Változó Nevű és Oszló-egyesülő Minisztériumban, ő, mint gyámügyi jogász, magam, pedig mint múzeumi osztályi csinovnyik. Többnyire az ő lakásán beszélgettünk, olykor nálam. Máskor múzeumok falai között, kiállításokon összefutva. Igen gyakran vendéglői fehér asztalnál, harcias művész- és műgyűjtő társaságban. Rengeteg beszélgetés, nem igazi vita, mert ő mindig nagyon udvarias volt velem, sajnos, csak néha öntötte el az epe, akkor se miattam. Igazában végül soha nem mutatta meg magát, jóllehet - talán nem tévedek - kitüntetően kedvelt. Persze, rengeteg adomát mondhatnék el vele kapcsolatban, de ezek mind csak a felszínt karcolják. Néha felvillant benne valami, ami egyáltalán nem volt hétköznapi. Nehezen írom ide, mert félre fogják érteni, de ha csak egy ember is lesz, aki megérti, hát érdemes kimondani: felrémlett benne a démoni. Csak percekre, s csak egyszer órákra. Percekre akkor, amikor Gulácsy képeiről beszélt, némileg igazságtalanul mérgelődve a „dekadens művész" monográfusainak egyes megállapításain. De ő volt az, aki minden morfium nélkül Csáth Gézává válva tökéletesen átélte Gulácsyt. S örök élmény volt az, amikor Kondor Béla parányi Végítélet - képéről jó órányit beszélt, mind mélyebben és félelmesebben, egyszerre idézve fel a művészben kavargó örvényt, s hogy miként képezik le mindezt a vonalak és a formák, s mi is hát a Végítélet maga?

 

Mindenféle ellentét kibékülhetett Rácz István személyében. Mert e démonikus, vagy annak tűnő momentumok ellenére és mellett Rácz István igazi énje a csendes áhítat volt, időskori kedvencévé nem véletlenül vált Kárpáti Tamás ónémet-németalföldibe oltott posztraffaelita kis álomköde, a Memling imája. Talán ezt érezte a maga portréjának. De e rejtőzködő, jelentős, kiváló férfiú önarcképe, személyiségének pontos katalógusa mégiscsak maga a gyűjtemény volt, azokban az időkben, amikor délidei ragyogását mutatta. Aki ezt ismerte, az pontosan ismerte őt is. Ám csak nagyon későn, fájdalmasan későn ismertem fel ezt az igazságot. Ámbár valószínűleg erről sem óhajtott volna sokat értekezni, mint magától értetődő dologról.

 

Rácz István személyiségét tehát ne emlékezetünk zárja az emberi, rövidke öröklét borostyánjába, hanem különleges gyűjteménye, melyet bármikor rekonstruálhatunk, ha akarunk. 

 

 

 

Rácz István a rendszerváltás előtti évtizedek legjelentősebb magyar magángyűjteményét hozta létre. Egy olyan gyűjteményt, mely bizonyosság volt arra, hogy a képek felülete mögött van egy spirituális, metafizikus valóság, és ez a belső tartalom a legfontosabb akkor, ha az ember együtt él a képeivel. Példamutatóan gyűjtött. Kiváló érzékkel választott, remekül rendezett. Szerettem a tudatos gyűjtemény-öngyilkosságát. Azt, hogy képes volt lemondani, elengedni. Százszor erősebb gesztus ez, mint a makacs kapaszkodás. Végsőkig tisztította gyűjteményét, hogy elérje azt az állapotot, amit fejben már előre megkonstruált. Feszes, érzékiségmentes, tisztán szellemi gyűjteményt alkotott. Fenségesen komor, érzékenyen lebegő, tömbszerűen egybenlévő világot. Aki Rácz István gyűjteményét érti és érzi, az érti a művészetet és talán az egész életet is. Szeretem figyelni azokat a reakciókat, melyeket ez a gyűjtemény kelt az emberekben: mondatokból, szinte gesztusokból el lehet dönteni, hogy kint, vagy már bent vannak e, hogy beavatottak, vagy kívülrekedtek.

 

 

Régóta tisztában vagyok István és gyűjteménye jelentőségével. Ezért is kértem fel annak idején, hogy a Modern magyarfestészet című könyvbe esszét írjon egyik kedvencéről, Egry Józsefről. No meg azért, mert ebbe a kötetbe igyekeztem mindent „belecsempészni" a múltamból, személyes életemből, a művészethez fűződő viszonyomból, amit fontosnak, meghatározónak éreztem. Hiszem, hogy az sem véletlen, hogy a Rácz-gyűjtemény számos főműve, Mednyánszky, Koszta, Rudnay, Barcsay,Egry, Ország Lili alkotásai idővel hozzám kerültek.

 

István a barátom volt. Tizenöt évvel ezelőtt ismertem meg. Egyike volt annak a négy-öt embernek, akivel igazán inspiráló módon, a közös hangot megtalálva tudtunk beszélgetni a festészetről. Néha együtt jártunk kiállításokra, múzeumokba. Elvitt régi, jelentős magángyűjteményekbe, én pedig megismertettem őt néhány olyan fiatalabb művészettörténésszel és gyűjtővel, akikről tudtam, hogy lelkesíteni fogja őket e találkozás.

 

Ezek eddig csupán szavak. Ám nekem mindig fontosabbak voltak a képek. Ezért már jó ideje feltettem internetes oldalamra, a www.kieselbach.hu-ra a Rácz-gyűjtemény alkotásait, enteriőrfotókkal, műtárgylistával, István saját ismertetőjével. Azért, hogy egyre többen megértsék, átéljék e gyűjtemény jelentőségét. 

 

 

 

1974 augusztusában találkoztam Rácz Istvánnal először Ország Lili Fiáth János utcai lakásában. Amikor megérkezett, én már ott voltam. Válogatni jött Ország Lili munkáiból, papírra készült képeket nézett. Meghívta Lilit estére magukhoz, és ekkor Lili - furcsa módon, hiszen még csak aznap ismerkedtünk meg - a meghívást felém is továbbította, - mondta, hogy velem együtt jön. Végül is külön érkeztünk. Amikor beléptem este Rácz István pasaréti lakásába, és körbenéztem, azt gondoltam: ez az út, és gyűjtőként csak ebbe az irányba szabad menni. Anna Margit kisméretű képeit és Kondor Béla Két kerubját láttam az első szobában, valamint Bálint Endre Csodálatos halászatát, amely ma az én gyűjteményemben van. A középső szobában, ahol leültünk, két falon Ország Lili, vele szemben Egry József alkotásai voltak. Csupa főmű - kiérlelt kvalitás. A belső szobában a főfalat Bálint Endre párizsi korszakának legszebb darabjai díszítették. Szemközt vele Barcsay Jenő harmincas évekből származó Szentendrei tája lógott. A végfalon Nagy István nagyméretű pasztelljei álltak katonás rendben, míg vele szemben Gulácsy Lajos Dal a rózsatőről című festménye volt akasztva, a Menüett, a Fejfák között, és egyéb pasztellek társaságában. A gyűjtemény kiváló műveket tartalmazott Vajda Lajos hagyatékából is, hiszen itt voltak az Északi táj, a Gyertyás lány, a Lebegőházak és más munkák. Az anyag elképesztően jó volt, amit azonnal be lehetett fogadni. Szám szerint nem volt sok, de egyediségükben is súlyos mérföldkövekvoltak, melyek összességükben lenyűgöző hatást gyakoroltak. Tizenkilenc éves voltam ekkor, Rácz István már meglett ember. Feltételezem, hogy az életkorkülönbségből is adódóan emberileg akkor nem tudtunk egymáshoz közelkerülni. 

 

 

Rácz István távolságtartó volt, és akkori megítélésem szerint, szigorú és rideg. Ebből fakadóan sokat gondoltam a látogatás után is a gyűjteményre, de keveset a gyűjtőre. Aztán a kilencvenes évek közepén már ő keresett, hogy adna el műveket - ekkor került hozzám a gyűjteményből Vajda Szentendrei udvarbelső című képe.

 

Az utolsó találkozásunkkor rossz érzéseim voltak a gyűjtemény alakulását látva, hiszen ekkorra a fő darabok már hiányoztak, és olyan új műveket választott, melyekkel megítélésem szerint nem sikerült a gyűjtemény kvalitásait megújítani. Ebből fakadóan mindmáig inkább az első találkozáson szerzett benyomásokat őrzöm. 

 

 

 

A 20. század első felének jelentős polgári gyűjteményeit, csakúgy, mint létrehozóikat, elsodorta a II. világháború. A háború utáni két-három évtizedben, minőségileg megváltozott körülmények között, a műgyűjtés titkolni való, megtűrt tevékenység volt. Részint ezen tény, valamint a korra jellemző általános pénztelenség adhat magyarázatot a hosszú ideig tartó nyomott árszínvonalra. A gyűjtők új generációja előtt új lehetőségek csillantak meg. A gazdasági erejükben elődeikhez nem mérhető gyűjtőket szellemi erejük, értékítéletük és az oppozícióba kényszerített művészekkel vállalt feltétlen szolidaritásuk vezérelte, vitte előre. Ez volt a progresszív értelmiségi gyűjtők aranykora. Kevesen voltak, de a magyar művészet legjelentősebb értékeit szerezték meg.

 

Ennek a generációnak egyik legjelentősebb képviselője volt dr. Rácz István. Az akkorra már híres műgyűjtőt a hetvenes évek második felében ismerhettem meg személyesen. Gyűjteményének számos darabját már láttam korábbi publikációkban és művészeti albumokban, ahol is mindig megkerestem a nekem legjobban tetsző művek tulajdonosainak a nevét.

 

Érthető módon nagy izgalommal vártam a személyes találkozást a gyűjtővel és az alkotásokkal. Meghatározó fontosságú élmény volt! Élőben látni az addigra már legendássá vált Vajda-, Nagy István-, Bálint-falakat, valamint Gulácsy-, Egry-, Kondor-, Kornis- és Ország Lili-képeket. Az általa „kamara-gyűjteménynek„ nevezett kollekció minden darabja válogatott minőségű volt, kitartó, céltudatos tevékenység eredménye. Remekműveket szerzett meg a korábbi nagy gyűjtemények maradékaiból, valamint a hatvanas évek mellőzött kortárs művészeinek alig kiállított életműveiből. Értelmiségi fizetése nyújtotta szerény lehetőségei ellenére a legjobb minőséget választotta ki és szerezte meg, az akkori viszonyokhoz képest igen magas áron, amelyet legtöbbször havi részletekben tudott kifizetni, vagy korábban megszerzett, „kisebb" jelentőségű műveket cserélt be értük. Számomra azonnal szembetűnő volt a gyűjtemény kiváló átlag kvalitásán túlmenően, hogy minden mű a hozzá legjobban illő, drágán kivitelezett keretben volt. Pedig két-három Géberth-keret árán már egészen kitűnő festményt lehetett vásárolni! Dr. Rácz István ebben a tekintetben sem ismert kompromisszumot. A harmadik meghatározó tényező, amely a Rácz-gyűjteményt jellemezte, az elrendezés tökéletessége. A képek szellősen, hibátlan ízléssel megkomponáltan függtek a falakon, felerősítve erejüket, mintegy új minőséget teremtve. A lakás berendezéséül szolgáló antik bútorok, népművészeti és fajansztárgyak hibátlanul illeszkedtek a képek köré. Enteriőrök voltak ezek, a szó legnemesebb értelmében, külön-külön megkomponálva, de végül szerves egységet képezve.

 

Későbbi beszélgetéseink alkalmával vált nyilvánvalóvá hatalmas tárgyi tudása, olvasottsága és tájékozottsága a képzőművészet területén. írásai, képelemzései „hivatásos" művészettörténésszé minősítik az utókor számára. Azt hiszem, túlzás nélkül mondhatom, hogy dr. Rácz István műgyűjtői tevékenységével messze meghaladta saját korát, azon jóval túlmutatva a mai napig érvényes útmutatóként szolgálhat a jövő gyűjtőgenerációi számára.

 

Egyik legutóbbi látogatásom alkalmával az előző években megjelent magyar magángyűjtemények köteteiről beszélgettünk. Szóba került a saját kollekcióinkról szóló könyvek kiadásának szükségessége, időpontja. Egyebek között azok a művek is szóba kerültek, amelyeket ilyen vagy olyan okok folytán nem tudtunk megszerezni, pedig fontos lett volna, vagy ami ugyan „tulajdonban" volt, de később mégis elkerült. Néha összeírom ezeket egy listára, vallottam meg, kicsit magamon is mosolyogva. Felszisszent. „Juj! Azt nem szabad! Az nagyon fájdalmas." 

 

 

 

Rácz István a gyűjtőknek ahhoz a nem túlságosan népes csoportjához tartozott, akik a vizuális művészetekhez való vonzódásukról és hozzáértésükről nemcsak kiváló művek beszerzésével adtak tanúságot, hanem alkotó szellemű publikációikkal is. Rácz István Benéről és Gadányiról egészen kitűnő írásokat tett közzé. Hamarjában Oltványi Ártinger Imre, Dévényi Iván és Lukácsy Sándor hasonló példája ötlik az eszembe, bár Deák Dénes is tett néhány ilyen próbálkozást.(Sok gyűjtőnek, mint például Kolozsváry Ernőnek, a képzőművészeti szakmai közbeszédhez való hozzájárulása csak művészettörténészi pályára adott gyermekén keresztül adatik meg.) Rácz István esetében azonban nemcsak ritkaságnak, de abszolút különlegességnek is mondható a foglalkozása: szerényen dotált gyámügyi tisztviselőként kereste a kenyerét, ami tőkeerejében erősen eltért a sokkal lukratívabb orvosi, ügyvédi, kisiparosi, esetleg színészi foglalkozásoktól, amelyekhez a gyűjtők derékhada a közelmúltig tartozott. A legendás Rácz István-féle gyűjtemény horizontja kikezdhetetlen volt, hiszen Nagy István realisztikus és Gulácsy látnoki ábrázolásmódjától Vajda Lajos és Ország Lili sokkal dúltabb, mégis hasonlóan autentikus világképéig terjedt. 

 

 

Többekkel együtt én is botlásnak tartottam, hogy gyűjteményének kipróbált darabjait az idős Rácz István néhány fiatalabb kortárs festő (például Nagy Gábor, Dienes Gábor, Kárpáti Tamás) sokkal derivatívabb, Gulácsyt követő műveire konvertálta. Dehát az efféle joga minden gyűjtőnek megvan, különösen ha, mint ő is, fontosnak tartja, hogy „lépést tartson" az újabb próbálkozásokkal, illetve vásárlásaival élő művészeket is támogasson. Ma is emlékezetes számomra nála tett tisztelgő látogatásom a kilencvenes évek elején. 

 

Már azzal is, hogy engem, a kezdő gyűjtőt, „kollegiálisán" kezelt, komoly hálára kötelezett! Készséggel és bámulatos szerénységgel mutatta meg országos hírű kincseit. Egy másik alkalommal is első kérésemre fogadott (bár nem volt már túl jó bőrben), hogy egy korai, kétoldalas Gadányi-festményem eredetiségét egyetlen rápillantásra biztosan igazolja számomra. Szó esett ekkor látogatásom viszonzásáról is, de sajnos már nem tudta bejárni az én gyűjteményemet. Igen fontosnak tartom, hogy a Rácz-féle gyűjtemény mindvégig a „kevesebb több" elve alapján szerveződött, vagyis nem burjánzott el a végtelenségig, ahogy nagyon sok, ízlésében és ítéletében bizonytalanabb gyűjtő esetében. Úgy hiszem, sohasem volt több képe, mint néhány tucatnyi, de ezek egy szálig jelentősek voltak. Ebben, ti. a gyűjtemény fékentartásában még a csalhatatlan ízlésű Dévényi Ivánnál is igényesebbnek mutatkozott. Az ő példáján érthettem meg, ha addig nem tudtam volna, hogy nem lehet mindenkit, és különösen nem lehet mindent gyűjteni. (Az emberi kapcsolatokra is érvényesként vallhatjuk ezt.) 

 

 

 

Egy évvel ezelőtt, az Artmagazin 2005/2. március-áprilisi számában egy hosszabb cikkben méltattam a 20. század második felének három kiemelkedő magyar műgyűjtőjét. Közülük kettő, Dévényi Iván és Kolozsváry Ernő akkor már nem élt, csupán családtagjaikkal beszélhettem, hajdan írt tanulmányaikat, cikkeiket olvashattam, és persze gyűjteményeiket, életük fő műveit láthattam. Rácz Istvánnal azonban - egy közös barátunk ajánlásának köszönhetően - többször is találkoztam. István olyan volt, mint a gyűjteménye: pontos, kimért, feszes, szigorú. Semmi sem állt tőle távolabb, mint a felesleges fecsegés. Aki valaha beszélt vele művészetről, műgyűjtésről, az tudja, hogy talán senki sem volt, aki mélyebben megélte volna választott kedvenceinek, Vajda, Egry és Nagy István képeinek fenséges, de szikár és puritán áhítatát. Gyűjtő és gyűjteménye közötti kölcsönhatás abban a Keleti Károly utcai lakásban példátlanul intenzív volt: talán nem is ő idomult a művek hangulatához, hanem a kollekcióba illesztett műalkotások alakultak át, hogy harmonikus egységet alkossanak tulajdonosuk emberi karakterével. Egyszer alkalmam volt élményszerűen megélni, milyen hihetetlen erővel hat egy tökéletesre csiszolt gyűjtemény, s mennyire megemeli az oda kerülő művek értékét. Láthattam új környezetben egy olyan képet, amelyet előtte István otthonában ismertem meg. A festmény, mely nála élt, „működött", gazdag interakcióban volt környezetével, a gyűjtemény többi darabjával, a bútorokkal, a könyvekkel, egyszóval megtalálta a helyét, új otthonában üres giccsként zörgött a falon.

 

 

Rácz István - s itt most nem az alkalom szülte kötelező elfogultság szólal meg - a gyűjtés művésze volt. Alkotásként élte meg a művek kiválasztását és elhelyezését. Elmondta nekem sok képének történetét, de gyűjteménye szavak nélkül is bizonyította: soha nem vett csupán azért, mert jó alkalom adódott. Csak azt akarta megszerezni, amelyik hiányzott számára koncepciója kiteljesítéséhez, s kíméletlenül megvált attól a műtől, amely gátolta a vezérfonal maradéktalan megjelenítését. Ez a központi szál pedig a szakralitás volt. Ez teremtett kapcsolatot azok között a képek között, amelyek a gyűjtemény végső, letisztult állapotát alkották, Egry, Gulácsy, Bálint, Vajda, Nagy István, Ország Lili, illetve a kortársak, Kárpáti Tamás, Dienes Gábor és Nagy Gábor művei között.

 

Egyik utolsó találkozásunk végén, mikor én szokás szerint újra megnéztem Vajda talán legszebb képét, az Északi tájat, István megállt mellettem és beszélni kezdett a képről. Arról, hogy milyen nagy tévedés, amikor a művészettörténészek e művet a reményvesztett magány, az elmúlás, az elkerülhetetlenül bekövetkező tragédia szimbólumaként értelmezik. „Nézd azt a vékony, sárga csíkot - mondta -, amely a »tenger« szürke tömegén remeg, s a kép jobb szélén, ahová a vonallécekből összerótt, bukdácsoló »hajó« halad, tágas öböllé szélesedik. Az ott a megérkezés, a remény, sőt a megváltás bizonyossága." így legyen.