Matisse ollója

Szikra Renáta

Ha belegondolunk, a kollázs, montázs, vagyis egy ollóval és ragasztóval készült mű nem más, mint valaminek a szétrongálása, felszabdalása, hogy aztán az egyes részekből új egész jöhessen létre. Bálint Endre kései kollázsai akkor készültek, amikor a tüdőbeteg Bálint már nem bírta belélegezni az olajfestéshez nélkülözhetetlen terpentint. Matisse szintén betegen nyúlt az ollóhoz, és ez nemcsak terápiaként működött, de szimbolikus cselekvésnek is tekinthető. Mindenesetre a színes papírok vagdosása olyan új korszakot hozott pályáján, ami az idő előrehaladtával egyre népszerűbbé vált, sőt most éppen ez, az ábrázolás kényszere alól szinte teljesen felszabadult korszaka a legnépszerűbb.

 

Henri Matisse: Nagy kompozíció maszkokkal, 1953, National Gallery of Art, Washington. Ailsa Mellon Bruce Fund 1973.17.1
 
Henri Matisse akkor váltott ecsetről ollóra, amikor 1941-ben, sokévi szenvedés után kiderült, hogy rákja van. Így 72 évesen, egy kockázatos műtétet követően tolószékbe kényszerült, de nem törődött bele a helyzetbe, sőt kifogyhatatlannak tűnő energiával és kreativitással új korszakot nyitott művészetében. Három évet jósoltak neki, ő ezt tízzel megtoldotta, úgy, hogy az utolsó hónapokig dolgozott. Matisse akkortájt Nizzában élt, de a német invázió után bombatámadásoktól tartva egy csendesebb városkába, Vence-ba költözött, a Villa le Reve-be, aminek pálmafás, buja délszaki kertje lábadozás helyett inkább az újjászületés színhelyévé vált. Ebben persze nem kis szerepe volt különös szépségű és rendkívül tehetséges orosz származású segítőjének, Lídia Delektorszkajának, aki 1935-től állt a Matisse család szolgálatában. Eredetileg csak művészeti asszisztensként dolgozott, de Matisse 1939-es válása után a modell és múzsa szerephez és az állandó szervezéshez még a ház vezetése is rá hárult, minden szempontból ő gondoskodott Matisse-ról, aki a műtét után nem állhatott többé festőállvány elé, kizárólag ülve vagy ágyban fekve tudott dolgozni. Korábban is kísérletezett papírkivágásokból alkotott szín- és formakompozíciókkal (könyvillusztrációkat is készített ezzel a technikával), de ettől kezdve szinte csak ebben gondolkodhatott.
 

André Ostier: Henri Matisse a Reginában, 1941, ezüstzselatin, magángyűjtemény
Matisse a háború kitörése után Párizst maga mögött hagyva, Nizza egyik elegáns negyedében, Cimiez-ben telepedett le, az ottani Hotel Reginában bérelt lakosztályt és lyoni műtétje után is itt lábadozott. Élete utolsó éveiben visszatért Nizzába.
 
„Ollóval festek”, „közvetlenül a színben rajzolok” – mondta Matisse, és festményeinek eleven színeit és nagyvonalú formakezelését átköltöztette az új műfajba, amely minden eddiginél több szabadságot biztosított számára. Az alapanyagot fiatal asszisztensek segítségével Delektorszkaja állította elő ipari mennyiségben úgy, hogy Linel gouachefestékkel festette be a fehér lapokat, melyeket szárítás után színek szerint csoportosítva helyezett Matisse keze ügyébe. Azért volt szükség pont erre a festékfajtára, mert egybevágott a nyomda által használt színes tinták árnyalatával, így gyakorlatilag tökéletesen színhű reprodukciót lehetettkésőbb az eredeti művek alapján előállítani. A ragyogó, élénk Linel-skála Matisse által használt kedvenc színei: a világos japán zöld, sötét kadmiumsárga, perzsa ibolya és mélyvörös szinte leugranak a fehér alapról. A vibráló kompozíciók mintha folyamatos mozgásban lennének, önálló életet élnek. Annál is inkább, mivel Matisse gyakran hosszú időn keresztül alakítgatta, variálta a kivágott darabokat. Számos fotó örökítette meg például a betegágy melletti fal folyamatos átalakulását 1947–48-ban. Matisse hosszú botra erősített széndarabbal, lendületes vonalakkal rajzolt is a falra, a kivágott papírszeleteket pedig Lídia segítségével applikálta a műterem falára. Csak hetek, hónapok múltán, kiérlelt végső formájukban rögzítették más hordozóanyagra (papírra, vászonra vagy fatáblára) a kész műveket.
 

Henri Matisse: Óceánia emléke, 1952-3, gouache, kréta, papírra , majd vászonra applikált papírkivágás, MoMA
 
   A Tate áprilisban nyílt kiállítására több mint száz 1936–54 között született „gouaches découpés” művet gyűjtöttek össze a világ minden tájáról, és sikerült rekonstruálni egyet-egyet a néha egész falat betöltő, összekapcsolódó alkotásokból is. A Nagy kompozíció maszkokkal csaknem 10 méter hosszú, de az 1953-as híres Csiga és az Óceánia emléke is egymást kiegészítő kompozíciók voltak a korabeli műteremfotók tanúsága szerint: most kerültek először újra egymás mellé. Matisse maga úgy nyilatkozott, hogy a kényszerű ágyhoz kötöttség miatt épített „kertet” maga köré, amiben legalább a szemét sétáltathatta. A legkisebb légmozgásra is megrezdülő papírformák a tengert és a fákat, a halakat és a madarakat pótolták számára, meg a mozgást és a táncot. A varrásbanszövésben jártas ősökkel rendelkező Matisse olyan könnyedséggel bánt az ollóval, a felrajzszögezett papírdarabokkal, mint elődei a szabásmintákkal, textilmintákkal. Olyan sebességgel kanyarogtak, hullottak alá a formák és színek, hogy az asszisztencia gyakran kidőlt mellőle, a fiatalok nem bírták az iramot. Pedig Matisse szeme vészesen romlott, kezei bedagadtak, éjjel a fájdalmaktól nem tudott aludni. Látogatói azonban – különösen Picasso, aki Françoise Gilot-val gyakran beugrott öreg barátjához és örök riválisához – irigykedve nézték a képek hihetetlen áradását és a folytonos megújulást. Picasso azt is tudta, hogy a párnákkal körülbástyázott nyolcvanéves aggastyán keze alól kikerülő munkák áramvonalas könnyedsége, éles kontúrokkal határolt monokróm színfelületei megelőzték korukat, de voltak olyanok is, és ők voltak többen, akik nem ezt látták a kései Matisse-művekben. Jobb esetben a sikeres befutott művészhez méltatlannak tartották őket, rosszabb esetben egy második gyerekkorát élő öregember játszadozásának.
 

Henri Matisse: Csiga, 1953, gouache papíron, kivágva és papírra, majd vászonra kasírozva, Tate
 
Csak a MoMA 1961-ben, öt évvel a festő halála után rendezett nagy kiállítása legitimálta a kései korszak műveit, ugyanakkor egy évvel később Londonban még mindig merész döntésnek számított, hogy Matisse egy harmincas évekbeli klasszikus festménye helyett a Tate a már említett Csigát vette meg gyűjteménye számára. Az idő természetesen őket igazolta, a kivágások mindmáig nem veszítettek frissességükből. „Lélegzik, reagál, nem halott dolog” – mondta Matisse a már-már térbeli kiterjedést nyerő képekről. A „proto-installációkká” alakult, intenzív, dinamikus művek már alkotójuk életében kiléptek a műterem falai közül. 1947-ben, háromévi munka után jelentette meg korlátozott példányszámban a huszadik század egyik legszebb művészkönyvét Jazz címen, ahol a kivágásokból alkotott kompozíciókat saját kézírásával papírra vetett szövegek keretezték, de készített könyvillusztrációt, tapéta-, függöny- és szőnyegtervet is a papírkivágások nyomán. Hosszan tartó lábadozása során egy ideig a fiatal, ügyesen rajzoló és művészetekben járatos (akkor még novícia) Jacque-Marie nővér ápolta. Később éppen a Villa le Reve-vel szemközti dominikánus kolostor lakójaként újra összetalálkozott az idős mesterrel, akinek megmutatta a dominikánusok majdani kápolnájához készített üvegablak-terveit. Matisse-t fellelkesítette az ötlet és a lehetőség, hogy egy igazi „vidám templomot” tervezhet. Az 1947-ben megépült egyszerű, modern épület teljes berendezését Matisse álmodta meg a monumentális muráliáktól a papi talárig; fekete- fehér kontúrrajzait a papírkivágások jellegzetes formáit felhasználó színes üvegablakok világítják meg. 1951-ben szentelték fel a nagy művet, melyet a műfajok és technikák ötvözésével pályája csúcspontjának tekintett maga is. Élete utolsó másfél évtizedének masszív életörömöt sugárzó munkái szeptemberig Londonban, utána New Yorkban, a MoMA-ban láthatóak együtt.
 
Henri Matisse: The Cut-Outs/Henri Matisse: A papírkivágások,
Tate Modern, London, 2014. április 17-től szeptember 7-ig látogatható.
 
 
A cikk megszületését a B.Braun támogatta.