A Markó dosszié

Gondolatok a fényképtárban. Hamisítványok és replikák

Farkas Zsuzsa

A Nemzeti Galériában rég nem működik a műtárgybírálati osztály, a hamisítványok adatbázisát zárolták, felnőtt egy művészettörténész-nemzedék a régiek tudása nélkül. Az egykor kérdőjeles Markó- vagy Gulácsy-képek ma életmű-kiállításokon parádéznak. A hamisítványok és replikák bonyolult kérdéskörét újra napirendre kéne tűzni, itt az ideje, hogy kinyissuk az irattárakban porosodó dossziékat.

Egy lelkiismeretes gyűjtő

A Magyar Nemzeti Galéria Fényképtárában található három mívesen elkészített bíborvörös díszdoboz, amely még a második világháború előtt készült. Ezekben őrizte gyűjteménye reprodukcióit az egykori gyűjtő, Turóczi Sándor. A dobozokban lévő gondosan kasírozott fényképeket egy-egy vékony lap is védi, erre írták fel a 166 mű adatait, időnként a vásárlás helyét, sőt a művet eladásra kínáló közvetítő nevét is.

Full 002522

Turóczi Sándor gyűjteményének díszdoboza, MNG Fotóarchívum


A fotókon szereplő művek között a polgári miliőbe illő bútor-képek és szalonjelenetek dominálnak. A magyar művészek közül Lotz Károly és Markó Károly festményeinek nagy száma tűnik fel, de van Borsos József-, Székely Bertalan-, Munkácsy Mihály-, Mészöly Géza-kép is, számos eredeti és számos hamis. Tudomásom szerint soha nem publikálták őket és védett mű sincs közöttük.

A gyűjteményben a gondos dokumentáció szerint két Markó András- és 15 Markó Károly-kép szerepelt, melyek közül három kérdőjeles, vagyis bizonytalan meghatározású volt már a „kötet” összeállításakor is. A gyűjtő tehát tudott a képeket érintő kétségekről, azt nem állt szándékában letagadni, sőt a tényt feltüntette a már említett fedőlapon. A gyűjtemény nem maradt egyben, jelenleg nem tudható a kétséges képek közül hány vészelte át a háborút, mi lett a sorsuk. Valószínűleg néhány ma is megvan közülük, vajon mit tud róluk mai tulajdonosuk?

Turóczi a II. díszdobozba rendezte Markó képeit. Ennek borítójára egy üveglap mögé helyezett kis akvarellmásolat került, amit a Kilátás a barlangból című olajképről készíttetett. A ma Vénusz és Ámor címmel futó olajkép első variációja 1828-ban készült, a kiváló műdarab jelenleg ismeretlen helyen van, csak egy régi reprodukciót áll módunkban bemutatni. Turóczi 1831-es olajképe kicsit nagyobb az eredeti változatnál, de több más, apró eltérést is felfedezhetünk: leginkább a háttérben látható fenyőfa lombhullató fára cserélése tűnik fel.

Full 002523

Vénusz és Ámor, 1831, olaj, vászon, 37,5 × 53 cm. Jelezve jobbra lent: C. Markó pinxit 1831. Kovács Gábor Gyűjtemény


Mindezek a momentumok a saját variációk kategóriájába helyezik a képet, aminek utóéletéről annyit tudunk, hogy szerepelt az 1937-es műcsarnokbeli Biedermeier-kiállításon, majd 1940-ben eladták az Almási–Teleki aukciósháznál, végül 2004-ben egy Kieselbach-aukción bukkant fel. Ma a legismertebb Markó-gyűjtő, Kovács Gábor tulajdonában van, és október 2-ig megtekinthető a Magyar Nemzeti Galéria Markó-tárlatán. A kiállítás katalógusa nem utal az egykori műgyűjteményre, sőt a korai variánsra sem.

Screenshot 2022 07 03 at 19.47.13

Vénusz és Ámor, 1828, olaj, vászon, 28 × 29 cm. Jelezve középen: C Marko 1828 mgt. MNG Fotóarchívum


Ocsú és búza

A Turóczi-gyűjtemény további 14 Markó-képe időnként felbukkan, majd valahol meglapul. De pillanatnyi hollétüktől függetlenül tanulságos együtt látni őket (ha csak reprodukcióban is), mint ahogy tanulságokkal szolgálna a Magyar Nemzeti Galériában található összes Markót is együtt látni, nemcsak válogatást belőlük. Így lehetne modernizálni a feldolgozási metódust, hiszen izgalmas vállalkozásnak tűnik a búzától elválasztani az ocsút és a pelyvát. A ránk maradt reprodukciók persze csak utalnak arra a lehetőségre, hogy várható egy alapos vizsgálat, ha a műtárgy elérhető állapotban lesz. Markó képeiről ugyanis már 150 éve is úgy vélekedtek a kortársak, hogy nagy részük Bécsből szállított másolat (erről részletesen írtam az Artmagazin 2005. május–júniusi számában). Emiatt tűnne fontosnak a szakma, a gyűjtők és a kereskedelem számára is az a diskurzus, mely megállapíthatná, hogy milyen ismérvek alapján számít egy mű eredetinek, másolatnak vagy hamisnak például Markó esetében.

Screenshot 2022 07 03 at 19.48.37

Screenshot 2022 07 03 at 19.48.45

Screenshot 2022 07 03 at 19.48.52

Screenshot 2022 07 03 at 19.50.17


Screenshot 2022 07 03 at 19.50.26

Általánosságban könnyen kimondható, hogy a különféle gyűjtemények tükrözik kialakulásuk időszakának társadalmi viszonyait és kulturális helyzetét. Ebből a szempontból Magyarországra fókuszálva sok érdekes probléma merül fel. Az elmúlt harminc év új magángyűjtő nemzedéket hozott, a társadalmi és gazdasági változások miatt azonban az ő tevékenységüket már nemigen segítették hivatalos fórumok.

2000-ig a Magyar Nemzeti Galéria bírálati részlege államilag fenntartott intézmény volt, mely múzeumi értékítéletet alkotó hivatalként működött. Bárki a múzeumba vihette képzőművészeti tárgyait és kérhette azok meghatározását. A tulajdonos megtudhatta a mű korát, ezáltal körülbelüli értékét. A kérelmező lakonikusan megfogalmazott szakértői véleményt kapott, e bírálat tényét egy szám jelezte a műtárgyon, ami visszautal arra a naplóra, amely őrzi a meghatározást és annak időpontját is. (Ezért van jelentős információs értéke a művek hátoldalának, amely kiállítási cédulákat és a bírálatra utaló vignettákat, számokat őrizhet.)

Aztán a bírálat adatszolgáltatássá alakult: ennek keretében az adott műről összegyűjthető kiállítási, reprodukálási, illetve korábbi véleményezési, esetenként restaurátori adatokat kaphatott a tulajdonos. Rövid ideig létezett egy további lehetőség, ebben az esetben a múzeum által felkért szakértők írtak elemzést, illetve véleményt a műtárgyakról. Amennyiben a műről kiderült, hogy hamis, akkor a műtárgy tulajdonosa visszavonhatta azt a bírálati rendszer alól. Ebben az esetben fizetnie sem kellett, és a hivatalnak sem kellett törnie a fejét: mit tegyen a hamisítványokkal. (Néha-néha felmerült a hamisítványok megsemmisítésének vagy „meg- bélyegzésének” gondolata is.)

A múzeumnak mint hivatalnak egyetlen haszna volt a bírálati rendszerből: kiépített egy nagy hamisítvány-adatbázist, majd’ 5000 fényképpel. A rendszerváltást követően azonban ez a szolgáltatás megszűnt, a kartonanyag zárolásra került, hiszen nem lehetett tisztán látni, ki mire használhatja fel azokat. Mindezzel persze elveszett a tudásanyag, amelyre építeni lehetett a képek eredetisége, illetve kvalitásuk megállapításakor. Felnőtt egy művészettörténész generáció, amely nem ismeri ezt a tudást, nem szembesült a régi anyaggal. Mára kialakult az egymásra mutogatás szövevényes rendszere, amelyből mindig az a végkövetkeztetés, hogy a szakértők korruptak (és a megélhetési nehézségek miatt ebben sajnos van némi igazság). A múzeumi munkát nem fizetik túl jól, a díjazás nincs arányban az elvégzett munka mennyiségével és főleg minőségével. A megvesztegethetőség persze sokkal durvább vád, mint a néha szintén felmerülő elfogultság. De még a finomabb formájú vádat sem lehet bizonyítani, nemhogy a piaci értékkel bírókat.

Az eredetiség határai
A legfőbb probléma persze az, hogy a világ múzeumai tele vannak kétes művekkel és hamisítványokkal, amelyek egy részét nem is hamisítási szándékkal hozták létre, hanem valamely közvetítő nyerészkedése vagy a téves attribúció miatt szerepelnek más név alatt. Léteznek olyan tanulmányok, replikák, másolatok és restaurált művek, amelyek csak az idők folyamán váltak hamisítvánnyá. Ez a sokféle buktató, a nem tisztázott kánon gyöngíti a szűkebb szakma és ezen keresztül a gyűjtők értékítéletét is. A kétségek fenntartásának piachoz kötődésére volt példa a Kogart által rendezett furcsa Gulácsy Lajos-bemutató, amelynek égisze alatt összegyűjtötték a fellelhető műveket, de nem tettek kísérletet azok valódiságának tisztázására. Sőt mintha éppen az ellenkező célt szolgálták volna: Kacziány Ödön és más festők műveit és hamisítványok garmadát kanonizálták, a publikálás által újra eladhatóvá téve problémás darabokat is.

Furcsa helyzet alakult ki tehát, ha azt nézzük, ki szavatolja a képek valódiságát (amely nem azonos az értékükkel). A múzeumok visszavonulót fújtak, és megszabadultak a bírálattól, hiszen a folyamatosan emelkedő műkincsárak miatt az 1990-es évek végére minden kedvezőtlen meghatározás polgári pereket eredményezett. Olykor egymásnak ellentmondó szakvélemények születtek, ezekben az esetekben elgondolkodhattunk azon, hogy kinek mi az érdeke. A múzeumi szférában dolgozó egyes személyek külső szakértői tevékenysége bár jogilag megkérdőjelezhető – de legalább az évtizedek alatt felhalmozódott belső, múzeumi tudás bázisára támaszkodhatott.

Az igazságügyi szakértők a képekről eredetiséget igazoló véleményt (atteszt) állíthatnak ki. A magángalériák aukciós tevékenységük során maguk próbálták a hamisítványokat eltávolítani, kiszűrni. A fejlődés abba az irányba halad, hogy azok a galériák maradnak talpon, akik garanciát vállalnak képeikért. Tudjuk, hogy a műalkotás értékét nem az emberek tetszése határozza meg, sőt mint azt az impresszionista képek fogadtatásának története jól példázza, néha inkább fordított a viszony. A művészet valódi megismeréséhez aktív tevékenység (műtárgyak nézegetése, vizsgálása), és nem csupán elméleti tudás elsajátítása szükséges. De még így is hogyan lehet felismerni egy műalkotás értékét? Ma vásárolható kép 100 és 50 000 000 forintért egyaránt.

Műtárgyakba több millió forintot lehet befektetni, de ez bizonytalan terepen vívott idegölő küzdelemmé is válhat, ahol a kudarc lehetőségével is számolni kell: vagyis hogy becsúszik a vásárlások közé néhány gyenge vagy hamis műtárgy. Mindenesetre a gyűjtők valódi érdeke az, hogy miután kialakítottak egy gyűjteményt, szembesüljenek annak gyenge pontjaival, és korrigáljanak. Legtöbbjük folyamatosan cseréli műtárgyait, egyre értékesebb művekkel véve körül magát. A legtöbb gyűjtemény számos „tisztulási” fázison megy keresztül. A gyűjtői biztonságra törekvés megnyilvánulása lehet atteszt megvásárlása vagy a nyilvánosság bevonása az aukciókon. Ha a műtárgyakat atteszttel együtt vásárolják meg, az jó esetben garanciát jelent. Az aukciók műtárgyállománya ma már folyamatosan elérhető az interneten, ez a fajta nyilvánosság is adhat egyfajta biztosítékot.

Megfigyelhető, hogy a gyűjtési divatok keresletet támasztanak, serkentik a hamisítást, és az előállított hamisítványok sok esetben kerülnek magángyűjteményekbe. Minden festő életművében egyre több kép válik ismertté, a szakértők egyre szélesebb teret engednek a művek tömegének, észrevehetően tágulnak az „eredetiség” határai.

Mindezek miatt szinte lehetetlen a 19. század elejétől a 20. század közepéig élt művészek oeuvre-katalógusát összeállítani, vagy akár csak felfrissíteni, pontosítani. Egyrészt tudományos szempontból lehetetlenedett el a régi rendszer, másrészt számos alkalommal piaci érdekek kötik gúzsba a szakértőket. Mégis, egy-egy életmű vagy egy-egy magyar magángyűjtemény bemutatása jó alkalom az újragondolásra, a vélemények publikálása pedig megteremtheti a diskurzus lehetőségét.

Full 002538
Full 002537
Full 002536
Full 002535
Full 002534
Full 002533
Full 002532
Full 002531
Full 002530
Full 002529
Full 002528
Full 002527
Full 002526
Full 002525
Full 002539