Vajon mindenki tudja, mi is az a hívságok máglyája? Hogy Savonarola prédikációinak hatására a pokoltól rettegő gazdag fi renzeiek tonnaszámra vetették tűzre azokat a javakat, amik, ha úgy vesszük, túlhabzottak volna már a városfalakon? Még jó, hogy az épületek vagy a nehezen mozdítható műtárgyak megúszták...

A szitán elég könnyű átlátni. Ott a Palazzo Strozzi, Firenze egyik legszebb épülete, de, mily sajnálatos, ez kívülről is látszik rajta. Nagyon nehéz rávenni az amúgy is kivérzett, minden festményért, szoborért, templombelsőért bőkezűen fizető turistát, hogy ezért is hagyjon ott egy ötöst-tízest. Kell tehát kiállítás bele, és miért is szólna másról, mint amit éppen átélünk: Pénz és szépség. 

A cím ennél valamivel hosszabb, hozzáteszik még, hogy Bankárok, Botticelli és a hiúságok máglyája. Aki erre nem mozdul, az nyilván focimeccset nézni jött Firenzébe. Azért az ötösért (vagy mennyiért) egyébként igazán rendes kiállítást adnak, rendesebbet, mint amihez szokva van az ember a „reneszánsz bölcsejénél”, ahol úgysem kell igyekezni, mindent megnéznek az emberek, még akkor is, ha közben falat festenek körülötte, állványok között kell bekukucskálni, két órát sorban állni. Undok népség a firenzei, mosolyogva néz tökéletes hülyének és barbárnak, míg a pénzünket számolja, pök is egyet, öt-hatszáz éves örökségére büszke, mint valami magyar kisnemes, aki a mohácsi csatában is futott már, és ez a rátartiság nagyon bejön neki, mindenki őket akarja utánozni, hozzájuk hasonulni, a szavaikat átvenni. 

Nem megyek messzire: én is rögtön palazzózni kezdtem, már a második mondatban. De az ötösért rendes kiállítást adnak, kék falakat és két vezetőt. Egyikük a Savonarola-portrékat kutató Ludovica Sebregondi, a másik a Medicikkel foglalkozó Tim Parks, amikor kitalálták, hogy a kettejük kommentárjai kísérjék a műtárgyakat, nyilván azt gondolták, hogy a két elv csatázik majd. Égi és földi, pap és kereskedő, szegény és gazdag, sovány és kövér, fehér és vörös. Ennél persze sokkal inkább középre húznak a szövegek, nyilván mert nem minden kutató szeret bele annyira a kutatása tárgyába, hogy rögtön a hiúságok máglyájára dobálja a fülbevalóit vagy ellenségeit a Palazzo Vecchióra akassza, így aztán többnyire érdekes és informatív szövegeket lehet olvasni a zsidófaló szerzetesről, bűnbánó uzsorásokról, akik csak azért rabolnak ki egyeseket, hogy másokon segítsenek. Szerencsés esetben ezek a mások művészek, és a nagyon lelkiismeretesek esetleg azon boronghatnak, hogy hatszáz éves, törvényes vagy majdnem törvényes gaztettek haszonélvezői vagyunk. De ki ér rá borongani. A legrégibb kérdésre úgysem kapunk választ, nem értem továbbra sem, hogy az arany miképp tudott ennyire központi szerephez jutni az emberek gondolkodásában. Mégiscsak többé-kevésbé használhatatlan fém volt, ma jobb a helyzet, amióta az űrhajózásban meg a fogpótlásban annyira bevált, de az a varázslatos absztrakció, amely során fémdarabokat adtak festményekért, ruhákért, kenyérért, munkáért cserébe, számomra továbbra is felfoghatatlan marad. Így aztán lassan minden művészetté válik a kiállításon, a fantasztikus zárakkal biztosított pénzes ládák, a Medici-széf ajtaja és maga a fi orino d’oro is, a liliomos aranyforint, amelynek másik oldalán Keresztelő Szent János mutogat teveszőrbe öltözötten. Pont ezt a csontsovány, sáskaevő prófétát választották a pénzre díszítésnek, de már nem a képmutatást látom benne, csak a képet. Helyesbítek. Nem csak a képet, a történetet is. Néha úgy tűnik, hogy ezt a pénzimádatba bódult Firenzét, Itália svájciait mégis a helyükre lehetett volna rángatni, mégis volt bennük annyi fogékonyság a transzcendencia iránt, hogy időnként összezavarodjanak, és Savonarola nyomában lépdeljenek. Persze érthetetlenül aránytalan a büntetés, prédikálásért kivégzés, látszik, hogy a kijózanodott firenzeiek mennyire nem tudtak mit kezdeni tegnapi, savonarolista önmagukkal. De a festményen látható, hogy viszonylag irgalmasok voltak: Savonarolát fölakasztották, mielőtt máglyára dobták volna. 

Pénz és szépség
Firenze, Palazzo Strozzi 2012. január 22-ig