Aszfalt – Ed Templeton az Ernst Múzeumban

Winkler Nóra

Ed Templeton 1972-ben született, Los Angeles mellett nőtt fel. Tinédzseréveit a gördeszka és a punk zene határozta meg, nagyon fiatalon lett hivatásos gördeszkás és csak 21 volt, amikor saját streetwear céget alapított. Szenvedélyesen fest és rajzol, Schiele, Balthus, David Hockney voltak rá nagy hatással. Fotózik is, fiatal kora óta, máig analóg géppel és maga hívja elő a képeit, amikkel maga, felesége, barátaik, családjuk életét, gördeszkás turnékat, partikat, edzések sérüléseit dokumentálja. 

A Cementery of Reason az elmúlt 15 év tobzódása – több mint 1200 fotó, festmények, szobrok alkotta sűrű műtárgyegyüttes.

Egyrészt.
Van egy kaliforniai csávó, aki 18 éves korára gördeszkabajnok lett. Azóta is gördeszkázik, lett egy saját gördeszkáscucc-márkája, folyamatosan fotózza a többi gördeszkást, eséseket, csajozást, bulikat, a farkukat, a pizzadobozukat, a reggeleiket, mindent. Ezek mellet a feleségét, furgonokat, ismeretlenek téttelen mozdulatait, utcát, kiégett neonfeliratokat, bolondokat, csajokat, tájat, párokat, útmenti dinert, mindent. Képeket is fest, néha óriásfej-szobrokat is, szájukhoz hosszú tekeredő szalagot illeszt, amin a gondolataik futnak.

Másrészt.
Egyszer láttam egy 'Manikűrös-konferencia' feliratot. Eszembe jutott, mikor Templetonról nézegettem filmeket. Kaliforniai deszkásfiúk mesélnek róla, szeretettel, közvetlenül, de valami csodálattal is. Áhitattal elevenítik fel, mikor és hol ismerkedtek össze vele, mintha elmlékműsort látnánk egy Nobel-díjas béketárgyalóval, aki közben megállította a III. világháborút. Csak itt huszonéves, izmos fiúkat látunk, garázsokban, kedvenc motorjaik előtt, baseballsapkákban, színes pólókban. Templeton kurátora is megszólal, lehetne Tarantino-filmből is, sokat élt arc őrült kalap és ing, és azt fejtegeti, Templeton úgy lett művész, ahogy gördeszkás. Nem született ezekre. Sokat gyakorolt. És egyre jobb lett. Aztán sokszor hangúlyozza, kemény lehet egyszerre művésznek és gördeszkásnak lenni. Nehéz. Kétféle szerep, de egy a test. Yeah.

Harmadrészt.
Szokatlan kiállításélmény az Ernstben – esetlegesnek tűnő jelenetek és erős portrék masszája tölti meg a falakat. Intim a rendetlensége, kicsit mintha egy loftlakásban lennénk, ahol a tulaj szereti látni, eddig mi történt vele. Épp ezért művészetként értelmezni, amit csinál, béna, mert mintha ő maga nem így élné meg azt. Vicceseket fest, Hecker Péterhez hasonlítható, a fejszobrait viszont csak az nézheti lenyűgözve, aki addig kizárólag bevásárlóközpontokban és benzinkutakon járt.

Nincs benne semmi görcs, tulajdonképp csak él. Egy interjújában kérdik, mit tanácsol kezdő művészeknek. Tanakodik és ezt. Elvárások nélkül, csinálják, ami érdekli őket. Ha eljutnak oda, hogy magukért csinálják, akkor majd jön a hírnév is. Így aztán nem elemezném túl a munkáit, a haverjait, akik beengedik őt legbelülre, de kirajzolódik a képekből egy szabad, inkább szabadeső fiatal közeg, téttelenség, ahol faltól falig megy mindenki, hátha jön majd egy erős érzés, mint arccal esni az aszfaltra, neccharisnyában dugni, csikkek mellett alduni vagy beszívni. És ennek nincs semmi tragédiája vagy pátosza, csak ez van.

Negyedrészt.
Egyszerűbb befutni, még Kalifornia-alsóról is, mint Kelet-Európából. Huszonévesek is voltak a múzeumban, ami jó hír.

Templeton alapvetően szexi. Semmi titokzatosság vagy árnyalat. Szex. Mert miért ne.

Full 001925
Full 001926
Full 001927
Full 001928
Full 001929
Full 001930
Full 001931
Full 001932
Full 001933