Suhogások és sikolyok

Egy festmény előélete

Mayer Marianna

2010-ben Giovanni Boldini egy tipikus (mondhatni 12 egy tucat) festménye rekordáron kelt el Párizsban a Drouot-nál. A rekordösszeg hátterében egy időkapszulaszerű lakásban érintetlenül megőrződött szerelem emlékei állnak. Festő és modellje, valamint a német megszállás.

Megélénkült érdeklődés

Az új ismeretekhez új kifejezési formákat kereső klasszikus avantgárd értékein felnőtt művészettörténész már az 1980-as években, nagyjából a párizsi Musée d’Orsay megnyitása után rácsodálkozhatott arra, hogy van élet (művészet) a mindenkori progresszív irányzatokon kívül is. A posztmodern és az újeklekticizmus jegyében látótérbe kerültek olyan alkotók, akiket addig nem jegyzett a „magas művészet”, ám az aukciókon annál nagyobb számban szerepeltek, és bár nem kiugró áron keltek el, de legjobbjaik biztosan hozták a bevételt. A 19. század végi, 20. század eleji polgári lakásokban megtalálható műalkotások színvonalasabbjai újra visszakerültek a kiállítóterekbe, illetve már a múzeumi falakra – hiszen keletkezésük idején, az impresszionisták térhódítása előtt az akadémiai festészet túlsúlya és népszerűsége vitathatatlan volt mind az intézmények, mind a műtárgyat vásárló emberek körében.

Ilyen művész volt Giovanni Boldini (1842–1931) is, aki 2010-ben került újra az érdeklődés középpontjába egy párizsi ingatlan tulajdonosváltása kapcsán. Egy hetven évig lezárt párizsi lakásban találtak rá egy festményére, amely részben e rejtélyes felbukkanásnak és a körülötte csapott hírverésnek köszönhetően is a festő korábbi eladási árfolyamához képest rekordösszegű, 2,1 millió eurós leütéssel kelt el egy aukción.
 
Giovanni Boldini

Az addigra szinte feledésbe merült festő Ferrarában született, egy tizenhárom gyermekes restaurátor apa nyolcadik gyermekeként, majd firenzei tanulmányait követően Londonba ment, ahol kitartó kapcsolatépítésének köszönhetően az előkelő társaság sikeres portréfestőjévé dolgozta fel magát. Londoni karrierjét Westminster hercegnője, Lady Holland egyengette. Harmincéves korában Párizsba költözött, ahol szintén a társasági élet kedvelt festője lett, miközben anyaországától sem szakadt el teljesen, hisz külhoni élete dacára ő képviselhette az olasz szekciót az 1889-es párizsi világkiállításon. Mivel Párizsban folytatta sikeres karrierjét, festői stílusát megérintette ugyan az impresszionisták lazúros festésmódja, s bár barátságba került Degas-val (őt is megfestette), sőt az ő hatására egy időben pasztellkrétára cserélte az olajfestéket, kortársai közül mégis közelebb állt a Belle Époque olyan divatos festőihez, mint Paul Helleu és John Singer Sargent. Ez utóbbi festő barátját több olajképen is megörökítette, de a nagyvilági életet élő James McNeill Whistlert is. A kaliforniai Norton Simon Múzeum őrzi egy Toulouse-Lautrecről készített pasztellképét, amelyen Lautrecet grófi címéhez illő pózban és öltözetben ábrázolja. Míg a századvég leghíresebb arisztokrata festője szinte kizárólag alacsony sorból származó, nehéz életű prostituáltakat, artistákat, a mulatók, kabarék világának szereplőit rajzolta meg, addig Boldini felfelé tekintve a társadalmi ranglétra tetején állókat választotta modelljeinek: márkikat, hercegeket, grófokat, vagy a társadalom olyan megbecsült tagjait, mint a zeneszerző Verdi vagy a gazdag Vanderbild család. Boldini természetesen festett táj- és életképeket, vidéki idillt, párizsi utcákat, de igazán népszerű a korszak szépasszonyainak megörökítésével lett. Ezek a hölgyek részben „a felső tízezer” úrinői, feleségei közül kerültek ki, de szép számmal akadtak köztük e tisztes úrinők férjeinek kitartottjai, a fényűző életet élő félvilági nők („demimondaine”-ek), színész- és táncosnők.
 
Demimondaine-ek

A császárság romjain megszületett harmadik köztársaság Párizs egyik fénykorát hozta. Az üzleti, pénzügyi világ fezőrjei, burzsoái, de művészei is szívesen jöttek a világ legpezsgőbb városába, ahol az erotika és a szexualitás minden társadalmi rétegben sokkal szabadabb volt, mint máshol. Zola Nanája nem volt egyedül, víg özvegyek, kalandra vágyó pénzes külföldi nők, deklasszálódott arisztokraták, hírnévre vágyó csinos színésznőcskék voltak vele a forgatagban. Sajátos életvitelükben közös volt, hogy a legújabb divat szerint öltöztek, ruhakölteményeiket szívesen mutogatták sétakocsikázás közben, kávéházakban, de az operában, színházakban, kiállításmegnyitókon is. Giovanni Boldini egyik múzsája, a színésznő Marthe de Florian alacsony sorból küzdötte fel magát luxusprostituálttá. Az Operaház és a Folies Bergère szomszédságában, a Pigalle piros lámpás negyedében volt elegáns lakása a századforduló környékén, amit unokája örökölt meg, aki nem is igazán vette birtokba a lakást, hanem a német megszállás elől a tengerpartra költözött és lezárta a nagymama otthonát, ahová hetven évig senki nem tette be a lábát. Az unoka halálát követően nyitották ki a lakást, amely zárványként őrizte a múltat. Egy Mickey egér figura, egy kitömött emu és egyéb csecsebecsék társaságában megtalálták az eredeti tulajdonosról 1898-ban készült festményt is.
 
Giovanni Boldini: Marthe de Florian portréja, 1900–1910 között, olaj, vászon, 147 × 114 cm A kép a Drouot Richelieu 2010. szeptember 28-i aukcióján 2 108 000 euró (649 264 000 Ft) leütési árat ért el
Giovanni Boldini: Marthe de Florian portréja, 1900–1910 között, olaj, vászon, 147 × 114 cm A kép a Drouot Richelieu 2010. szeptember 28-i aukcióján 2 108 000 euró (649 264 000 Ft) leütési árat ért el
 
A suhogás mestere

A képen Boldini minden jellegzetes festői eszközét megfigyelhetjük, köztük a legjellemzőbbet, amely miatt egy 1933-as The Timesban megjelent cikkben a „suhogás mesterének” nevezték el. Ez a suhogás leginkább a ruhák anyagának hangjára utal, ahogy a karcsú női testeken aláomlik a selyem vagy a damaszt, követve a test vonalát. De ez a szó utal arra a könnyed, virtuóz ecsetkezelésre is, amellyel a művész visszaadja az anyagok légiességét, fényét és egyúttal valami mondén vibrálást is teremt Marthe de Florian köré. Feltehetően nem kellett megszépítenie az élete virágjában lévő 24 éves színésznőt, akit profilból látunk, egy szófán ülve. A környezet elnagyolt, lényegtelen az alak kidolgozottságának ellentéteként. Szinte érzéki tapasztalatként élhetjük meg, milyen lehetett a rózsaszín ruha anyagának tapintása. A márványszerű, alig fedett kebel kicsit bizarr színezésű, a kacéran oldalra fordított fejet lazán feltűzött, hullámos barna haj koronázza. A testtartás és a félig nyitott ajkak cseppet sem tűnnek szemérmesnek. Festő és modellje intim viszonyáról a lakásban talált levelezés mesél, levelek, amelyeket Boldini írt a szép Marthe-nak. A megtalálás regényes körülményei mellett ez a romantikus szál is bizonnyal hozzájárult az árverési rekordhoz.