AZ ELSŐ SZTÁRDESIGNER

René Lalique

Vadas József

Elzász-Lotaringia a francia szilikátipar központja. Metzben székel a Baccarat, ahol a 19. század elején kezdődött (és máig tart) a kristályüvegek gyártása. Nancyban az art nouveau idején két cég vívott ki magának ugyancsak nemzetközi rangot: az egyik Émile Gallé, a másik a Daum fivérek tevékenységéhez kötődik. S nem utolsósorban: a régió e kézműves hagyományára támaszkodva létesített éppen itt – egészen pontosan Wingen-sur-Moder-ban – üveggyárat 1921-ben a múlt század talán legnagyobb hatású francia iparművésze, René Lalique. Egykori villájában ma ötcsillagos szálloda működik; az olasz Mario Botta tervezett mellé ebédlőt és borospincét. A hajdani üzemet pedig a francia Jean-Michel Wilmotte szintén nagy hírű irodájának tervei alapján modern épületszárnnyal egészítették ki, ebben nyílt meg 2011-ben az alkotó teljes életpályáját mintaszerűen bemutató múzeum.



A Két páva éjjeli lámpa, 1920 © Shuxiu Lin – S. Bandmann és R. Ooi hozzájárulásával

René Lalique egy Aÿ nevű, a francia fővárostól északkeletre fekvő kis településen született 1860- ban. Noha pár hónapra rá szüleivel Párizsba költözött, és tizenkét évesen ott kezdte meg tanulmányait a Lycée Turgot-ban, nyaranta rendszeresen visszajárt a faluba, amelynek természeti szépségei életre szólóan rabul ejtették képzeletét. A művész nem írt magáról önéletrajzot, de mesélt gyerek- és ifjúkoráról Henri Vever-nak, amikor az többkötetes összefoglalást készített a 19. századi francia ötvösművészetről. Ebből az 1906 és 1908 között megjelent munkából tudjuk: „Hosszú órákon át időzött álmodozva a növények, a fák, a virágok előtt; csodálta elegáns formáikat, változatos színvilágukat, különleges harmóniájukat.” Ennek az idillnek tizenhat éves korában vége szakadt. Meghalt kereskedelmi ügynök édesapja, és el kellett hagynia a rangos (és nyilván nem olcsó) gimnáziumot, ahol később olyan neves személyiségek is megfordultak, mint az író André Malraux vagy a szürrealista költő Robert Desnos (később pedig Nicolas Sarkozy). A rendszeresen rajzoló fiú tehetségére már akkor felfigyeltek tanára, az akadémikus szemléletű szobrász, Justin-Marie Lequien jóvoltából. Lalique alighanem az ő tanácsára választotta pénzkereső foglalkozásként az ötvösséget, és került így tanoncnak két évre egy élvonalbeli párizsi ékszerész és ezüstműves, Louis Aucoc műhelyébe. Közben talán látogatta az École des arts décoratifs esti tagozatát, az azonban bizonyos, hogy 1878-ban Angliába ment. A választás több mint logikus, ha az épp ebben az időben fénykorát élő arts and crafts mozgalomnak a szecesszió kibontakozására gyakorolt egyetemes (Magyarországon is jól érzékelhető) hatására gondolunk. Hogy miből fedezte tanulmányai költségét, rejtély; Vever említett beszámolójából csak az derül ki, hogy a Chrystal Palace School of Art Sydenhamben képezte tovább magát. Nevét az intézmény onnan kapta, hogy az 1851-es londoni világkiállítás épületét az Expo bezárását követően ebbe a Londontól délre fekvő helységbe telepítették. A Kristálypalota 1936-ban leégett, dokumentumok híján az utókor csak a pálya további ívéből következtethet az alkotó tanulmányainak indítékára.



A Nagy szitakötő hűtőrácsplasztika, 1928 © Andy Small – John Nemeth Coll.



Marc Lalique: Kristályüveg világítótest, 1951 © Musée Lalique



René Lalique © René Lalique SA

Minden jel arra vall, hogy Lalique tárgytervezői ambícióival már fiatalon is par excellence művésznek készült. Amikor 1880-ban visszatért Párizsba, az iparos létforma gondolata fel sem merült benne. Beiratkozott egykori tanárának akkor már annak fia által vezetett iskolájába, hogy grafikát tanuljon. (Az École municipale du dessin Xe arrondissement azóta Bernard Palissy nevét viseli.) Szabadúszó tervezőként élt, rajzaival bombázta a nagy (részben ma is jól ismert) ékszerész cégeket (Aucoc, Boucheron, Cartier, Fouquet, Hamelin, Jacta, Viver, Villeret). Közben textileket, bútort, tapétát, legyezőt is tervezett. Freelance maradt azután is, hogy 1885-ben az anyjától kapott pénzből Jules Destapes üzletét megvásárolva végre saját vállalkozást indított: cizellőrökből (ötvösökből), szobrászokból, zománcművesekből ugyanis kivitelező csapatot toborzott elképzelései megvalósítására. Nem lehetett könnyű kenyér ez, különösen annak tudatában, hogy rövid egymásutánban kétszer is nősült, s mindkét házasságából gyerekei születtek. Ahogy később nyilatkozta, végül azért próbálkozott bejutni munkáival a nagy nemzeti tárlatokra, mert hiába „mutattam be új ékszereimet a legnagyobb cégeknek, bosszantott, hogy mosolyogva hozzák tudomásomra: »Szép-szép, de a mi ügyfeleinknek nem fog tetszeni«.” Majd egy évtizeden át kellett várnia arra, amíg eljött az ideje a számára gyerekkorától meghatározó (előbb krokikban, 1898-tól már fotókon megörökített) mezei virágok és rovarok mint artisztikus motívumok elfogadtatásának és az ékszerészetben korábban nem használatos és viszonylag olcsó anyagok (bőr, üveg, szaru, féldrágakövek, márvány) bevezetésének egy olyan területen, ahol évszázadokon át a gyémánttal és rubinttal díszített drága nemesfém darabok voltak luxusholmiként egyeduralkodók. Az áttörés a kilencvenes évtized második felében következett be, s az art nouveau kibontakozásához egészében is hozzájáruló két személynek volt benne nagy szerepe. Siegfried Bing volt az egyik; 1895-ben nyitotta meg az irányzatnak francia nyelvterületen nevet adó galériáját, ahol a szecesszió több úttörő egyénisége mellett Lalique munkáit is árusította. Népszerűsítésükhöz Sarah Bernhardt is hozzájárult, akiről és akinek Alfons Mucha készített jó néhány plakátot – ugyancsak a születő új ízlés jegyében. A kor ünnepelt színésznője 1894-ben ünnepelte pályája harmincadik évfordulóját.



Az Orient expressz étkezőkocsija, René Lalique pannóival (1929) © SNCF, Institut du monde arabe, Agence Clémence Farrell, Malika Favre

Lalique, aki korábban már készített neki jelmezeket, erre az alkalomra mintázta az isteni Sarah-t profilban megörökítő ezüst emlékérmet, amelyet aztán őt ábrázoló ékszerek követtek. A leghíresebb, szinte már ikonikus darab, a Szitakötő melltű ugyan nem neki készült, de Bernhardt kölcsönkérte és viselte, s ily módon nem kis része volt abban, hogy munkáival Lalique fokozatosan meghódította előbb az úri közönséget, majd a szélesebb publikumot is. Felfogása szerint: „Többet ér [fontosabb] a szépséget kutatni, mint a luxust propagálni (…) a szellem hagy nyomot az anyagon.” A szakmai elismerés sem maradt el. Émile Gallé már a kilencvenes évek elején így köszöntötte: „ő a modern ékszer megteremtője”. Az ékszerész Alphonse Fouquet pedig: „Eddig nem létezett ékszertervező, végre itt van egy!” Az 1889-es párizsi Expón még Viver és Boucheron anyagában szerepeltek (név nélkül) Lalique munkái, az 1897-es brüsszeli világkiállításon azonban már önállóan jelentkezett – és nyert aranyérmet. Az 1900-as hasonló párizsi seregszemle pedig valóságos diadalmenet lett számára. Az állam a Becsületrend lovagja, majd tisztje kitüntetéssel ismerte el érdemeit. A három F (La Femme/az asszony, La Flore/a növényvilág, La Faune/az állatvilág) által inspirált alko- tó szinte egy csapásra ünnepelt sztárrá avanzsált. Íme egy kortársi lelkendezés Léonce Bénédite (a Musée du Luxembourg, majd a Musée Rodin igazgatójának) tollából a Revue des Arts Décoratifs 1900/1. számában: „Egy nap, nem sokkal ezelőtt, jött valaki, aki váratlanul életre keltette bennünk az Ezeregyéjszaka ragyogásának elbűvölő káprázatát. Ez Lalique.”



A Notre-Dame de Fidélité kápolna, Douvres-la-Délivrande, 1931 © C. Urbain – Musée Lalique

A világkiállítás iparművészeti szekciójáról naprakészen beszámoló magyar kollégák sem fukarkodtak a dicsérettel. Fittler Kamill, az Iparművészeti Múzeum őre (mai kifejezéssel: kurátora vagy művészettörténésze – a szerk.) szerint „a francia művészet legfényesebb sikerét ezúttal (…) az ékszerek csoportjában kell keresni, ahol Lalique remekművei minden- kit csodálatra késztettek”. Györgyi Kálmán, a Magyar Iparművészet szerkesztője előbb Roger Marxot idézi, miszerint: „Lalique egy találékony, nagy tudású s páratlanul finom ízlésű költő, aki egy új stílus alapját vetette meg.” Majd elemzéssel indokolja a neves francia kritikus szuperlatívuszát: „Női alakjai, amelyeket előszeretettel alkalmaz munkáin, a madár-, a rovarvilágból s a víz lakóiból vett motívumai, amelyeket ő önkényesen átalakít, egybevet, s fantasztikus lényekké formál. Szóval minden ízében eredeti s modern művész.” (Ennek jegyében vásároltak Lalique-darabokat, amelyek ma is az Iparművészeti Múzeum nevezetességei.)



A fekete zománcbetétes Örvény váza (1926) kristályüveg replikája © René Lalique SA

Lalique szecessziós ékszereinek egyik különlegessége az ún. plique à jour, az áttetsző (nem teljesen kiégetett) és ezáltal ragyogóan káprázó színhatásokat produkáló zománc. Nem új technika ez, már a neves reneszánsz mester, Benvenuto Cellini is élt vele. Fabergé után a luxust művészi gazdagságként értelmező Lalique támasztotta fel, aki zománckísérleteivel párhuzamosan kezdett foglalkozni az ékszereiben is fontos szerephez jutó üveggel, mint egyszerre természetes, gyönyörű, ugyanakkor nem kifejezetten drága anyaggal. Első üvegműhelyét 1890- ben szerezte, az évtized végétől birtokán, Clairefontaine- ben kísérletezett fújt technikával, majd 1908-ban hutát bérelt Combs-la-Ville-ben, s ezt 1913-ban meg is vásárolta. Tömeggyártásban is használható új – utóbb szabadalmaztatott – viaszvesztéses öntési eljárásokkal kísérletezett. A világháború vetett véget e felívelő művészeti tevékenységnek, ekkortól orvosi edények és ampullák gyártására kényszerült. Vele egyszersmind egy stíluskorszak is lezárult: a tízes évek derekától Lalique az art deco szellemében dolgozik majd tovább.



A Szitakötő bross, 1900, Museu Calouste Gulbenkian © Barbara Boumaraf-Tissier



A Bacchánsnők váza (1927) kristályüveg replikái a múzeumshopban © Musée Lalique

A váltás előzményei korábbra nyúlnak vissza és egy barátsággal párosult szakmai együttműködéshez kötődnek. A már arrivált művész 1905-ben üzletet nyitott Párizs egyik legelegánsabb helyén, a Place Vendôme-on, ahol már abban az időben is luxuscikkeket árusító boltok sorakoztak. Szomszédja egy parfümkereskedés, aminek tulajdonosa François Coty volt, aki a szakma fővárosának tekintett Grasse-ban ismerkedett meg a nemes illatszerkészítés tudományával. A Rose Jacqueminot-val, amelynek flakonját 1904-ben még a Baccarat készítette, hamarosan milliomossá lett. A parfüm – a látványosan fejlődő modern kémia jóvoltából – ekkoriban vált a polgári rétegek számára is elérhető luxus árucikké, amely megfelelő csomagolást is kívánt. Ez hozta össze Cotyt Lalique-kal, aki már korábban is készített illatszeres fiolákat. Lalique nemcsak egy egész sorozat flakont (egész pontosan 16 darabot) tervezett a Coty parfümök számára, hanem 1910-ben a New York-i márkabolt homlokzatára is ő készítette a decensen domborodó üvegablakokat. (A kecsesen indázó kompozíció néhány év óta műemléki védelem alatt áll a Fifth avenue-n.) Mivel közben újabb illatszeres cégek (d’Orsay, Houbigant, Molinard, Rose Ambre) jelentkeztek, Lalique felismerte a nagyszámú megrendelésben rejlő üzleti lehetőséget, amelyet aztán a világháború után állami segítséggel létesített elzászi üzemének beindításával tudott kiaknázni. Az 1921-ben mintegy ötven fővel induló gyár a negyvenes évekre több száz embert foglalkoztató nagyvállalattá fejlődött. Számunkra persze a művészi programban bekövetkező átalakulás a lényeges. A fantasztikus, nem ritkán álombeli lényekkel kápráztató formanyelvet a húszas években formában és koloritban egyaránt visszafogottabb – klasszicizáló – előadásmód váltja fel, amelyben – paradox módon – az egyszerű mértani alakzatokból építkező geometriának is nagy szerep jut. Ebben a szellemben születnek nagy feltűnést keltő köztéri munkái: azok a méretes (a Champs-Élysées-n 1932 és 1958 között működő) kutak, amelyek első példánya a 15 méter magas Les sources de France. Ez a huszadik századi üvegobeliszk volt 128 stilizált kariatidájával az 1925-ös párizsi iparés ipari művészeti kiállítás egyik szenzációja. Reprezentatív rokonai az art deco luxusberuházásai részeként a húszas-harmincas években forgalomba állított óceánjárók (Île de France, Normandie) első osztályú ebédlőinek csillárjai, az Orient expressz (1929) pannói, Aszaka herceg tokiói (1929–33-ban épült, ma múzeumként funkcionáló) rezidenciájában a mintás ajtótáblák és kandeláberek, a Los Angeles-i Oviatt férfidivat-áruház (1927) liftajtói vagy éppen oltárok és corpusok szakrális terekben (Douvresla- Délivrande, Jersey, Reims). De a gyorsan terjedő autókultusz nyomán Lalique tervez hűtőrácsra szerelhető plasztikákat is, amelyek mitológiai reminiszcenciákat keltve jelenítik meg a modern ember sebességimádatát. A mintegy 900 négyzetméter alapterületű és – az alkotói ars poetica szellemében – virágkerttel övezett múzeum több mint 650 tárgyat felvonultató állandó kiállítása (az oeuvre mintegy 5500 tételt számlál) az akkori szóhasználattal rajzolónak (dessinateur) mondott, ma designernek tekinthető Lalique képgrafikaként is megálló színes terveivel kezdődik. Ezt követően reprezentatív darabok szemléltetik az életmű minden fontos korszakát. Az örmény származású, dúsgazdag angol olajmágnás, Calouste Gulbenkian annak idején megszállottként vásárolta barátja szecessziós ékszereit; 1969-ben nyílt lisszaboni múzeumában több mint másfél száz korai főmű található. De a Musée Lalique-ban is parádés art nouveau függők, medálok, brossok, collier-k, fejdíszek sora látható, az 1900-as Expo tárlójáról készült fénykép nagyítása mellett pedig a fotón szereplő öt bronzfigura egyike denevérszárnyaival nyújtózkodó álomittas női aktként idézi meg a hajdani eksztatikus légkört.



Fésű, 1898-99 körül, arany, maratott üveg, szaru, Iparművészeti Múzeum, Budapest © IMM



A múzeum épülete Winger-sur-Moder-ban © D. Desaleux – Musée Lalique

Ezt követik a másfél száz darabból álló parfümösflakon-gyűjtemény válogatott darabjai; derengő pasztellszíneikkel és szeszélyesen csapongó kontúrjaikkal szemléletesen érzékeltetik – különösen a Chanel 5 (design: Lou Dofmann, 1921) végletesen puritán hasábjával összevetve – Lalique art decójának jellegét. Külön kabinetet alkotnak az 1925-os kiállításra készült munkák fényképei, a díszkút néhány fennmaradt kariatidája kíséretében. Az öntött és préselt pannók, kisplasztikák, illetve domborműves edények és tálak mellett nagyon mások azok a fújt technikájú kelyhek, poharak és más asztalneműk, amelyek áttetszőn csillogó anyagát egyszerű formák éltetik. S minthogy Lalique halála után leszármazottai technikát váltva továbbvitték az üzemet, két gyermeke (Suzanne és Marc) s unokája (Marie-Claude) kristályüvegeinek kollekciójával és készítésük-díszítésük bemutatásával zár a múzeumi kiállítás.